A kérdést talán a ritmus felől a legegyszerűbb megközelíteni. Mikor az ember zenél, mindig meghatározott ritmusokkal dolgozik, és a szövegnek hasonlóképp van saját ritmusa, zeneisége, ha úgy tetszik. Ezt én már gyermekkoromban is varázslatként éltem meg, így nem csupán a szövegek tartalmára figyeltem. Nem arról van szó, hogy felnőttként a zenéről átterelődött volna a figyelmem a szövegre. Már kamaszként is írtam, akkor még csak az íróasztalnak, majd felfedeztem magamnak a jeligés pályázatokat. Eleinte fontos volt számomra az anonimitás. Aztán jöttek a díjak, az elismerések, amelyek megerősítettek abban, hogy van értelme komolyabban is foglalkoznom az írással.
Szöveg és zene viszonyáról az embereknek elsősorban a vers ugrik be. Hogyhogy Ön mégis inkább prózaírással foglalkozik?
Ez talán kevésbé ismert, de verssel is foglalkozom. Szövegkönyveket készítek, dalszövegeket írok, kórusműveket szövegezek és énekelhető fordításokat készítek. Egyébként sem célszerű szerintem árkot ásni a próza és a vers közé, ugyanis a jó próza alapvetően ritmikus. Ami persze nem azt jelenti, hogy kötött ritmusa van, hanem azt, hogy jól olvasható, jól előadható, kellemes hangzású a szöveg. Mikor mesekönyvet írok, bennem mindig muzsikálnak a szavak, és sokszor fel is olvasom magamnak a leírtakat, hogy halljam, ha netán valami megdöccen. Hiába a tartalom, ha nem szól jól.
A forma előbbre való a tartalomnál?
Egyáltalán nem, az én fejemben először mindig a tartalom születik meg. Ha nincs gondolatom, nincs egy téma, amiről beszélni szeretnék, nincs értelme írnom, mert az nem volna több, mint frázispufogtatás.
A mesekönyvek mikor keltették fel az érdeklődését?
Mesét is pályázatra írtam először, nagy kedvem volt hozzá, pláne, hogy addigra már kétgyerekes anya voltam. A témát is tulajdonképpen a gyermekeim adták, ugyanis imádták a munkagépeket, az autókat, s úgy általában mindent, aminek kereke van. Ekkoriban nem igazán találtam olyan művet ebben a témában, amelyet szívesen olvastam volna fel a kisfiaimnak estéről estére (hisz a gyermekek szeretik az ismétlést), ezért úgy döntöttem, megírom az első saját mesémet, a Bartoló, a markolót, amely végül a Manó Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
Amely aztán sikeresnek bizonyult.
Igen, a főszerkesztőm rendkívül jó érzékkel ismerte fel azt, hogy tulajdonképpen hiánypótlók a meséim. Ez annyit tesz, hogy én mindig nagyon igyekszem a dolgok végére járni, vagyis, amikor azt írom, hogy egy tűzoltó autó tizenkét és fél tonna, akkor az a valóságban is annyi. Fontosnak tartom a hitelességet, ezért minden műszaki paramétert felderítettem. Azt gondolom, hogy a legegyszerűbb módja a tanításnak a mesélés, és a legmélyebben bevésődő tudás az, amelyet úgy sajátítunk el, hogy észre sem vesszük.
Hogyan jutunk el a munkagépektől a tündérekig?
Magamon keresztül. Van négy fiam, fiús érdeklődéssel, akiknek mindig is imádtam mesélni, végső soron azonban nő vagyok, női gondolatokkal. Nem szeretném, ha beskatulyáznának. Szerettem volna a lányokat is közvetlenebbül megszólítani. A Kerék mesék felolvasásakor ugyan tapasztalom, hogy a lányok olykor még szebb járműveket is képesek rajzolni, mint a fiúk, ám őket inkább a járművek közötti kapcsolat érdekli, a történet, az emberi tényezők, nem annyira a műszaki aspektusok. Úgy gondoltam, sok mondandóm van még, s mivel az édesapám kertészmérnök volt, és gyógynövények közt nőttem fel (mikor még nem volt ez akkora divat, mint manapság), elkezdett formálódni bennem egy mese a növények világáról. Arra gondoltam, milyen jó volna a munkagépek leírásánál megszokott alapossággal beszélni az egyes virágokról, miközben a történet aprócska tündérekről szól, és mindarról, ami a lányokat érdekli. Van itt színpompás ruha és varázspálca, barátság, féltékenység, civódás, kaland és persze természeti szépség.
A fiúknál a műszaki részletek iránti érdeklődés akár el is homályosíthatja időről időre a cselekmény jelentőségét, de mi a helyzet a lányokkal és a növényekkel? Mesébe burkolt természettudományos könyv-e a Bíborka és a varázsfőzet, vagy inkább a mesén van a hangsúly, míg a tudomány afféle extra?
A lényeg az volt, hogy íródjon egy gyönyörű mese, amely hiteles. Minden könyvemet így igyekszem megírni. Nem merném tudományosnak nevezni a könyvet, egyáltalán nem az, még akkor sem, ha a botanikai leírást szaklektorok felügyelték.
És mi a fontos a mesében? A morális tanulságok, a kaland, a fordulatos cselekmény?
A felsoroltak együttese. Szerintem nem tanácsos úgy mesekönyvet írni, hogy előre elhatározzuk, milyen tanulságot fog hozni. A fő, hogy arról írjak, ami érdekel, amit örömmel fedezek fel magam is.
Ha egy mondatban el kéne mondania, miről is szól a Bíborka, mi volna az egy mondat?
Bíborka, egy átlagos tündérlányból, egy nagyon különleges virág őrzőjévé válik, s ezt a feladatot a kezdeti félelmén felülkerekedve egyre ügyesebben és ügyesebben látja el. Ez a történet, a folyamat, amelyet végigkísérünk. Látjuk Bíborka nehézségeit, hogy mi az, amitől megijed, s hogy miben van szüksége segítségre. A segítségkérés fontos. A jó mese mediátorként is funkcionál, segít megfogalmazni bizonyos problémákat. A mese egy szimbólumrendszer. Az elmondhatatlant sokkal egyszerűbb sárkánynak nevezni, mint tudatalatti félelmeknek. Ebben rejlik a történetmondás csodája: szembenézhetünk a problémáinkkal, miközben távol tartjuk őket magunktól.
Ezért is érdekes a Bíborka. Kellőképp absztrakt ahhoz, hogy meseként olvassuk, ám a növények leírása biológiai pontosságú. Volt Önben szándék arra is, hogy népszerűsítse a gyógynövényeket, netán ösztönözze az olvasókat a fogyasztásukra?
Arra szerettem volna ösztönözni az olvasót, hogy fedezze fel maga körül a természetet, és lássa meg benne a csodákat, a rejtett értékeket. A gyógyhatású virágok megérdemlik a figyelmet. Szép és jótékony élőlények, egészen hasonlók a tündérekhez.
Forrás: librarius.hu
|