– Van. – Véletlenül nem négylábú ez a te éhes barátod? – kérdezte közbe a nagyfiú. – De. – És úgy szokott üdvözölni, hogy: vau-vau? – Úgy. Ismered? – Mintha láttam volna – titokzatoskodott a nagyfiú –, ott az öreg fal mellett, a romos házban, mintha ott lakna. – Ott lakik szegényke. De te honnan ismered? – Láttalak egyszer együtt „tízóraizni”. – Meglestél? – háborodott föl a kisfiú. – Véletlenül láttalak meg. Amikor elibéd mentem, hogy együtt jöjjünk haza, mert csak nálam volt kulcs. Nem is zavartalak a közös kosztozásban. Csak egy kicsit túl drágának találom kutyaeledelnek a vajas-sonkás kenyeret. És nem is lakik jól vele. – De akkor mit adjak? – Ételmaradékot, csontot. – Csontot kap a szomszédból is. Mert ők is szeretik. – Ha szeretik, miért nem veszik magukhoz? – Mert nem akarja elhagyni a helyet, ahol mostanáig élt. A bácsi, akié volt, meghalt. Jöttek a rokonok, elvitték a bútorokat. Mindent. A kutyust is elvitték, de az visszajött. Lehet, hogy rosszul bántak vele a rokonok. De inkább hűségből jött vissza. – Honnan tudod? – A szomszéd bácsi mondta. Oda se ment. Pedig ők igazán szeretik. A házat lebontják. Olyan roskatag, inkább viskó, mint ház, s olyan kicsi is, mint egy kalyiba. Az ajtót, az ablakot is elvitték a rokonok, de Tiszának így is jó. – Tiszának hívják? – Tiszának, a szomszéd bácsi mondta, aki vackot is csinált neki az egyik még eléggé védett sarokban. Ott a telet is kihúzhatja. – Csak valami baj ne legyen ebbôl a kutyahistóriából – aggodalmaskodott az édesanyjuk. – Nehogy meg találjon marni. – Nem mar meg. Szeret engem. Engem szeret a legjobban. Próbálkoztak már mások is barátkozni vele, de az ételüket se fogadta el. Velem még sétál is egy keveset, sokszor a sarokig is elkísér, de aztán siet haza. A bácsi is azt mondta, nyugodtan barátkozhatom vele. Jó erkölcsű kutya, azt mondta. Az édesanyjuk azért addig nem nyugodott, amíg el nem ment a nagyfiú megnézni s megérdeklődni mindent. Még azt is, hogy a szomszéd bácsi orvosi ellenőrzésre, oltásra is el szokta-e vinni Tiszát. De az édesanyjuk még akkor sem volt egészen nyugodt. Maga ment el egyik délután, hogy saját szemével-fülével győződjék meg a hallottakról. A kutya mintha várta volna, ott ült a romos ház ajtajában. Vakkantott vagy kettőt úgy ültében, mintegy üdvözletképpen, majd fölállt és barátságosan közeledett az érkezőhöz. Körbejárta, szimatolta, s inkább a kuncogáshoz, mint a nyüszítéshez hasonlító hangon invitálta be a vendéget az ajtajától, ablakától megfosztott házba. Ô maga előreszaladt, mintha azt akarná megnézni, hogy nincs-e rendetlenség odabent, majd újra visszaszaladt, s hagyta, hogy a vendége megsimogassa a fejét. – Csak nem a kisfiú édesanyja tetszik lenni? – állott meg valaki a szomszéd kapuban. – De az vagyok. – Mindjárt gondoltam. Én meg a szomszéd bácsi vagyok – mutatkozott be, kalapját is megemelintve. – Gondoltam, láttam én, hogy csak a kisfiú édesanyja lehet, akivel Tisza ilyen barátságos. Megérezte. Azért olyan kedves. Együtt léptek be a romos házba. Megnézték a vackot is. Kényelmes, tiszta, és remélhetőleg jó meleg is lesz. Tisza annyira meg volt illetődve a megtiszteltetéstől, hogy hol a szomszéd bácsit nézte, hol meg a kisfiú édesanyjának keze fejéhez dörzsölte a kobakját, bizonyára hellyel is kínálta volna, ha a rokonok legalább egy lócát, padot hagytak volna, amire ilyen alkalmakkor egy melegszívű eb a vendégeit leültethetné. Mostanában a kisfiú már külön kutyatízórait, ebédnek is beillő uzsonnáravalót visz minden reggel. És boldogan mesél minden délben az ő hűséges, a házat romjaiban is őrző, emlékek fölött őrködő, kedves barátjáról.   A rókák panasza Jóisten fogadónapot tartott. Kérésektől volt hangos a menny. Meghallgatta a szenteket meg az őrangyalokat. Szent Hubertusz a sor végén állt. Aggódott, mert az ő ügye kevésbé fontos, mint például Szent Borbáláé vagy inkább Szent Tamásé – a hitetlenek védőszentje mostanában olyan szívfájdító mondandóval állt a Jóisten elé, hogy alig győzték száraz szemmel a többiek. Vége lett a fogadónapnak, és Szent Hubertusz csak nem jutott sorra. − No, ez így nem járja! Vagy meghallgatsz, vagy lemondok – zsörtölődött. A Jóisten megszánta, és megkérdezte, mi a baja. − A rókák nyúznak napra nap. Ugyanis a rókákat nyakló nélkül vadásszák az emberek. Kártékony féreg, azt mondják. Ezzel kéne valamit kezdeni, mert sajog a fejem a vonításuktól. − Sajog, sajog, de hát itt háborúk vannak, éhínség meg szenvedés az emberek között. Mit kezdjek én a rókákkal? − Azt én nem tudom, de valamit találj ki, mert ezt a ménkű sok vinnyogást még egy kerékbe tört szent sem bírná türelemmel. A Jóisten elkapott egy bárányfelhőt kergető angyalkát, és ráparancsolt, hogy azonnal vizsgálja ki a rókák ügyét. Az angyalka elszaladt az állatügyi felhőintézetbe, és kiválasztotta magának a legkényelmesebb álrókát. Ott lógott a fogason, vörös és selymes volt a bundája, a hátán meg cipzáras, hogy könnyen belebújhasson. Kontinentális rókát választott, mert azok Szent Hubertusz szerint húszannyit panaszkodtak, mint a sivatagi vagy a sarki társaik. Aztán lehajíttatta magát egy erdőbe. Végigélte a rókák keserves életét. Megszületett tavasszal, átélt öt kemény telet, míg a hatodik tavaszon le nem lőtte egy vadász. Lenyúzta a rókabőrt, kikészíttette, és a bőr a falon lógott, míg az ükunokája ki nem dobta, mert rongyosra rágta a moly. Az angyalka a Jóisten előtt feszített büszkén. − Hogy haltál meg, angyalkám? − Lelőttek. − Fájt nagyon? − A pokol tüze lehet ilyen kín. − Az élet milyen volt? − Bujkáltam, menekültem és küzdöttem. Éheztem és fáztam. − Szegény kis teremtményem, hát valóban ilyen keserves a rókalét? − Keserves bizony. − Az erdő milyen? Arany mosoly tündökölt az angyalka arcán. − Illata van a zsenge húsú nyúlnak, a méznek, a mohának. Zenéje a növekedő gombának, a szarvasnásznak. Íze a bomlásnak és a születésnek, ragyogása a mélyülő barázdáknak a fák törzsén. Nincs még egy olyan csodálatos teremt­ményed, mint az erdő. A Jóisten megcirógatta az angyalka arcát, aztán maga elé hívatta Szent Hubertuszt. − Kivizsgáltam a rókák ügyét, és úgy döntöttem, meghallgatom a panaszukat. − Hála neked, Jóisten. Ráveszed hát az embereket a vadászati tilalomra? A Jóisten rázta a fejét. − Hát akkor? − Külön erdejük lesz a mennyben. Mézillatú, szarvashangú, fatörzsfényű. Ott pihenhet majd minden rókalélek, aki a kedvemre él a Földön. Jó lesz-e így, kedves szentem? Szent Hubertusz bólogatott. − Köszönöm, Jóisten. Már csak egy kérésem volna. − Mondjad, szentem. − A nyulak, Jóisten. Panaszkodnak a rókákra a nyulak.   Az angyalok állata Jóisten szomorú volt. Előbb körbenézett a Földön, és csak azután szomo­rodott el. − Hová tűnt az a sok szép állat, amit olyan nagy gonddal alkottam? Lassan csak az állatkertben marad belőlük mutatóba. Körülnéztek az angyalok is. − Már megint az emberek – csóválta a fejét az egyik. − Szúnyogból jó sok van – jegyezte meg egy másik. A Jóisten elmosolyodott, és letett arról, hogy a tenyerével dühösen meg­legyintse az embereket. Inkább leugrott a trónjáról, belebújt a papucsába, és a műhelyébe csoszogott. Gondolta, kiötöl néhány új állatot, és elhelyezi valamelyik őserdőbe, amit még nem irtottak ki teljesen. Benyitott az ajtón – elhallgattak a műhelyt tisztán tartó, csivitelő angyalkák −, feltűrte az ingujját, és az agyagos ládához lépett. Hirtelen akkorát kondult az ég, hogy be kellett fognia a fülét. − Megint kitört egy háború. Képtelenek békében élni – sóhajtotta. − Akkor nem lesz új állat? – szontyolodtak el a serteperte angyalkák. − Bánom is én, találjatok ki valamit, amíg megnézem, mit tehetek. A mennyei mezőkön felfegyverzett angyalhadsereg várta. A Jóisten a Föld egébe mártotta az arcát, mint egy nagy buborékba, és közelebbről is megnézte azt a háborút. Gonosz és fekete szél fújt a Föld felett, ahol a háború dúlt. Angyalkatonáit oda vezényelte. Csapatostul futottak a gyerekek védelmére, a sebesültek kínját enyhíteni, az orvosok kezét biztosan tartani. Könyörületet ébresztettek a szívében azoknak, akiket elkapott a háború őrülete, és meg­remegett a kezükben a fegyver. Nagy hálókkal elkapkodták a halálba zuhanó, ijedt lelkeket, és ölelték, vigasztalták, gyógyították őket. Mire véget ért a háború, kimerültek az angyalkatonák, kimerült a Jóisten. Fáradtan csoszogott a trónja felé, amikor megrángatta a ruhája szélét egy kis angyalka. − Kész az állat. A Jóisten arca felderült. − Mutasd! A műhelyt kitöltötte valami nagy, amit fehér lepel borított. Az angyalkák a Jóisten kezébe adták a lepel sarkát, ő meg lassan, óvatosan lehúzta. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Az új állat hatalmas volt, kicsit bumfordi, ormánya hosszú, és az egész tiritarkára volt pingálva. Zavarában, hogy a Jóisten úgy ránézett, elkezdett csuklani. − Nevet is adtunk neki: mézszippantó foltifán – lelkesedett az angyalka. A Jóisten szeme sarkában összegyűltek a könnyek, aztán hüppögni kezdett, aztán óriásit kacagott. − Nem tetszik? – szeppent meg az angyalka. − Ez a leggyönyörűbb állat, amit az elmúlt másfélmillió földi évben láttam. − Akkor hát odaadjuk az embereknek? − Nem, semmiképpen sem. Szegényt alig néhány évtized alatt kiirtanák. Az angyalka szája szomorúan lebiggyedt. − Azért ne aggódj – vigasztalta a Jóisten −, nem fog elveszni. Szabadon eresztem a mennyei mezőkön, hadd legeléssze a virágokat kedvére. Kitárták a műhely ajtaját, még pár sor téglát is eltávolítottak, hogy kiférjen, és szabadon eresztették. Azóta ott legelészik, és szívogatja a felhővirágok nektárját. Láthatod álmodban, amikor egy kicsit megnyílik neked is az ég.