Máté Angi tizenkilenc gyönyörű mesén keresztül vezet végig minket egy furcsa helyen, ahol a félelmek, a remények és a vágyak diktálnak, irányítnak. Mi ez a furcsa hely? Ez a mi világunk. Mert bár az emberek csak mellékszereplői lehetnek a történeteknek, valójában rólunk szólnak a mesék. Leginkább arról a vágyunkról, hogy valami fontos, valami komoly, valami mély kapcsolatot szeretnénk. Amilyet a virág a nappal, a holdvilág a kővel, az alagút a vonattal, az ég a földdel. Mégis csak különös világ ez, mert itt az almafa megtanulja szeretni az őt rágó hernyót, s míg korábban a gyümölcsök rettegték a soklábút, a mese végén boldogan kacagva, himbálózva fogadják a csiklandozó vendéget. Anderseni líraisággal mesél a szerző a kőről is, aki párnának képzelte magát. "Feküdt ott, a végefele közepén az udvarnak, nagy szürkén és nehezen, matatta a széleit, mintha ott gombolnivaló lyukak lennének, végighúzott ujjaival a csak képzelt csillagmintákon, amikről azt hitte, hogy azok őneki, a párnának a mintái. [.] No, de szösz tudja, miért, senki nem érkezett, ki lefeküdni vágyott volna, őrá lefeküdni." S ha már a dán írót említettük, Máté Angi kapcsán is meg kell jegyeznünk, hogy éppúgy költészetet csinált a meséből, mint Andersen. S éppolyan magabiztosan, szépen és tisztelettel használja, formálja a nyelvet, mint Lázár Ervin. A stílusa pedig olyan, mint. (Gombár Péter)