Hintafa blog
Michael Ende könyve a Kolibri Klasszikusok sorozat részeként jelent meg, egy klasszikust megillető igényes kivitelben (gyönyörű grafikájú, keményborítós, beépített könyvjelzővel, tényleg full extrás). A sorozat, ahogy a nevéből is sejthető, az európai mesekincs kiemelkedő íróinak műveit jelenteti meg, mint például Otfried Preußler Torzonborz, és Kis Szellem című története. Tavaly egyébként már napvilágot látott Ende egy másik -számomra eddig ismeretlen, a nagyon furmányos A sátánármányos parázsvarázs-pokolikőr-puncspancs-lódítóbódítóka címet viselő meseregénye.
A Kolibri Kiadó most sem tévedett. Lukácsék kalandjai még a reggeli tévénézős időt is simán kiszorították a napirendből. Mérföldkő-könyv lett, amihez azóta is visszahúz a szíve. Ha kiolvasunk egy könyvet, akkor ez az első, ami eszébe jut, hogy vegyük kézbe és olvassuk el ismét.
Minden Gyöngyélet Földjének aprócska szigetén kezdődik. Kényszerítő körülmények nyomására innen indul el Emma gőzösön Gombos Jim és Lukács, a masiniszta. Ettől kezdve aztán egymást érik kalandjaik. Eljutnak Mandala gyönyörű országába, ahol nagy a szomorúság: eltűnt a császár leánya, Li Szi hercegnő. Hőseink -annak reményében, hogy új otthonra lelnek Mandalában- természetesen útnak indulnak, hogy megkíséreljék kiszabadítani a kis hercegnőt.
A kaland során bejárják a szörnylények völgyét, találkoznak egy távórissal, eljutnak a kietlen Világ Vége Sivatagba, és a borzongatóan sötét Ezercsúcsú Vulkániába. Közben a kisfiúsan bátortalan Jimből is olyan belevaló bátor fickó lesz, mint barátja Lukács, aki minden helyzetben feltalálja magát, sosem csügged. Ha nincs ötlete, legfeljebb rágyújt a pipájára és míg pöfékel kitalálja a megoldást. Aki pedig ilyen válogatottan szorult helyzetekből ki tudja húzni magát, bizonyára rendelkezik valamiféle különleges képességgel. Lukácsnak mindjárt kettő is adatott: először is rettentően erős (puszta kézzel csomót köt egy fémrúdra), és nem utolsó sorban hurkot (is) tud köpni, egyszóval igazi köpőművész. Na ezt csinálja valaki utána!
Ende többi művéhez hasonlóan itt is egy csodálatosan szép és különleges, lelki szemeket gyönyörködtető mesevilágban kalandozunk. Csíkos hegyekkel, ragyogó aranytetejű házakkal, átlátszó fákkal, kristálybarlangokkal, izgalmas sárkányvárossal. Annak idején kritikusai -legalábbis a wikipédia szerint- gyerek-firkásznak titulálták, azzal vádolták, hogy a valóság elől képzeletvilágba menekül. Ezért (vagy másért?) Ende végül nem a képzeletébe, hanem Olaszországba költözött, ahol aztán megszületettek a Momo és a Végtelen történet c. regényei. Mi pedig ötvensok évvel később örömmel merülünk el ebbe világba, sőt legszívesebben maradnánk is. Gyerekkoromból emlékszem még, ahogy sóbálvánnyá meredve képes voltam órákig ücsörögni, hogy egy-egy ilyen fantasztikus világban utazhassak. Többször egymás után újraolvastam a leírásokat, hogy még véletlenül se szalasszak el semmilyen részletet a könyvben leírtak belső világomban történő leképezésekor. Ez pedig jó alap lett az évekkel később, ugyanilyen révületben olvasott nagyregényekhez. Mert végül minden így és ekkor kezdődik: gyerekkorban.
Igazi nagy mesélőhöz méltóan Ende olyan jó arányérzékkel adagolja a pazar tájleírásokat és a szereplők jellemzését, amelyek még pont ellensúlyozzák a kalandok sorát. Nem veszik bele a nagyon aprólékos részletetek taglalásába, sosem untat, sosem sok. /Á, aki -enyhe kényszer hatására- a bejegyzések első olvasója szokott lenni, biztosan megró majd következő mondatomért, sőt szerintem simán ki is törölné. De eszedbe se jusson, nem hagyom!/ Szerencsére nem olyan vadszagú, adrenalinlöketekkel teletűzdelt hullámvasúton utazunk, amivel mostanság a gyerekek retináját szokás bombázni. Helyette a gyerekek fantáziájához igazodó, régivágású mesevilág, amelybe nemcsak biztonsággal és nyugodt szívvel, de örömtelin lehet megmerítkezni. Így aztán nagyobbaknak önálló olvasásra is tökéletes, kisebbek pedig hipnotizáltan hallgathatják. Időnként kiszól az olvasóhoz, megmagyarázza amit kell. Néhol még én is kíváncsian vártam, hogyan fog egy-egy helyzetre megoldást találni. Tartogatott meglepetéseket. Sosem vontatott, sosem túl tömény, olyan könnyed stílussal siklik végig a történeten, hogy egészen meglepődünk, amikor a véget ér. Minden fejezet úgy zárul, hogy alig várjuk a következőt.
Rendelkezik egy jó könyv összes tulajdonáságával. Ez pedig biztosan nem lenne így, ha a fordítás, -amely Tapodi Rika nagyszerű munkája- nem lenne méltó párja a könyv könnyed és fantáziadús stílusának. A könyvhöz az illusztrációkat a Torzonborzból és a Kis Szellemből megismert Franz Josef Tripp készítette.
Mindenképpen ott a helye a könyvespolcon. Olyan könyv ez, ami évekkel később újra kezébe kap az olvasó, hogy ismét részt vegyen az Ende-féle varázslatos utazáson. És ha már utazunk, akkor érdemes a nyaraláshoz bepakolandók listájára is felvenni. A kritikus órákban egész biztosan az árnyékban tartja az olvasóközönséget.
|