A válasz talán kiderül Dániel András korábbiaknál is formabontóbb képeskönyvéből, amelyben a szerző álom és ébrenlét határán vezeti olvasóját a villanykapcsoló kattanó hangjától egészen…   Nos, hogy meddig, az kiderül ennek a minden szempontból szokatlan könyvnek a lapjairól. (Ahol egy váratlan pillanatban akár még Andy Warhol és Joan Miró is szembesétálhat velünk.)   Dániel András egújabb könyve pedig egy gyönyörű kötet: egy elalvós mese, amellyel igazán befelé figyelhettek. Amikor annyi audiovizuális élmény éri a gyerekeket, igazán nagy szükség van olyan tapasztalatokra is, ami nem a kezükbe ad egy kész világot, hanem segít az ő saját képzeletüket, fantáziájuk határát kitágítani.     Nagy Gabriella Ágnes   Van itt, kérem, látnivaló! „Lehet, hogy én már nem vagyok sehol, csak ez a bogár van, aki szintén én vagyok.” Mióta Dániel András gyerekkönyveket ír és illusztrál, azaz egészen pontosan 2012 óta, sorra kerülnek ki a keze alól abszurd humorral megírt, egyre groteszkebb hangvételű művek, amelyekben sajátos, egyéni hangot üt meg. Korábban a Kicsibácsi és Kicsinéni, valamint A nyúlformájú kutya című kötetei Szép Magyar Könyv-díjat kaptak, a Mit keresett Jakab az ágy alatt? HUBBY Év Gyerekkönyve-díjas lett, tehát mára tagadhatatlanul jelentős gyerekkönyvszerzővé vált. Legújabb kötete rögtön két másik szöveget is felidézhet bennünk Először is óhatatlanul kapcsolódik a Mit keresett Jakab az ágy alatt? című korábbi kötethez, ahol Jakab mindenféle lényeket, tárgyakat talál a sötétben, ami nem is olyan sötét; de Lauren Child Charlie és Lola-sorozatának Nem vagyok álmos és nem akarok lefeküdni című könyve is eszünkbe juthat. Az abszurd hangvétel, a sajátos illusztrációk és a téma összekapcsolhatja ezeket a könyveket, de hozzájuk képest a frissen megjelent Nincs itt semmi látnivaló! több szempontból is egyedi világot teremt. Kezdjük az alaptémával: adva van egy kisfiú, akinek aludnia kellene. A villanykapcsolás és az elalvás zsibbadt feketesége között megfigyeli a szoba fényeit, alakjait, a beszűrődő hangokat, érzékeli a körülötte lévő világot, fantáziál, vagy különféle egyéb, őt foglalkoztató dolgokra asszociál. Dániel András egyre inkább elhagyja az összefüggő narrációnak még a gondolatát is, így előrebocsájthatjuk, hogy aki izgalmas, fordulatos történetre vágyik, csalódni fog. Mondhatjuk úgy is, hogy ilyen értelemben ellen fog állni neki a szöveg, cselekményesség helyett ugyanis apróságokról, észrevételekről szól, melyeket a szövegekhez szorosan tartozó képek kísérnek. De a gyerekkönyvektől „elvárható” színvilág és stílus tekintetében is kilóg a sorból.   A kötet illusztrációi fekete alapon futnak Az utolsó lapokon pedig két teljesen fekete oldal szimbolizálja az elalvásban még érzékelhető utolsó előtti pillanatok elfeketedő, üres terét. Lehet, hogy ez a feketeség első pillantásra nem illik maradéktalanul a gyerekkönyvekhez, de a témát, és a sötétséget körüljáró szövegegységekhez megfelelő alapul szolgál – minden szöveg, és maguk az illusztrációk is ebből a háttérből ugranak, világítanak ki, vagy éppen ebbe simulnak bele. Könyvészetileg már a borító is izgalmas, rajta csak a szerző neve szerepel, néhány franka meg kripp társaságában, csakhogy középen ki van vágva, és a belívhez tartozó első lapon szereplő cím látszik úgy, mintha a borító része lenne. Emiatt, amikor kezünkbe vesszük a könyvet, ki sem kell nyitni, már kicsit benne is vagyunk.   A harmadik sajátossága a könyvnek: a beszélő karakter testi valójának teljes hiánya. Sem illusztráción nemigen szerepel – maximum a csukott vagy nyitott szemek –, sem a monológban nem ad információt magáról. Talán tarthatjuk a hang gazdájának azt az aprócska, vázlatosan megrajzolt alakot, aki a könyv első lapjain „A szép álmokat, drágám!” szövegrész felett szerepel egy piros kérdőjellel együtt, de ez sem biztos. Már A nyúl formájú kutya című kötetben is megfigyelhető Károlynak, a monológ gazdájának valamiféle kivonása, láthatatlanná tétele, a Nincs itt semmi látnivaló karaktere pedig végképp csak hangjában van jelen, így nem csupán az alvást zavaró mindenféle látnivalókra vonatkozik a cím, hanem magára a beszélőre is. Őt sem látjuk, mintha ő sem lenne a látnivaló része – annyit tudunk meg róla, hogy iskolás. A könyv egyik érdeme a művészettörténeti információk (Warhol, Miró, vajang árnyszínház) bennfoglalása mellett az, hogy minden oldalt egyenként, az illusztrációkkal együtt gondolhatunk végig. Ha fordulatos történetként nem is tud magával sodorni bennünket, mert nem is ez a célja, az egyes lapokon látható képek, és a hozzájuk tartozó, vagy éppen rajtuk lévő szövegek nagyon is leköthetik a figyelmünket. Ezért ennek a könyvnek az olvasója egyszerre szövegolvasó és képnézegető is, még akkor is, ha elvileg nincs is mit látni. Mert pont azt kell nézni, ami nem látnivaló. Lássunk néhány példát: matematikai relációs jelekkel megrajzolt kattanás-viszonylat szerepel ott, ahol arról van szó, melyik villanykapcsoló mekkora hanggal kattan. Az elalvás monotonitásához szükséges birkaszámolás helyett képzelt tehenek népesítik be a szobát, amelyek feketék, de sárga szőnyegen állnak. Ez a „sötétben minden tehén fekete” mondat illusztrációjaként szerepel, de nem rögtön a mondat mellett, azon a lapon csak a mondat van nagyobb betűkkel szedve – az olvasni tudó gyerekek így kapásból megtanulhatják azt is, mi a mondat, de a példamondat jelentésével egybefonódva úgy, hogy a szó jelentése fekete lénnyé, a nyelv sötét térré változik. „Ez például egy mondat. Nagybetűvel kezdődik, és pont van a végén. Az eleje meg a vége között pedig sötét van, olyan sötét, mint most idebent, a lecsukott szemhéjam mögött. Hogy még a tehenek sem látszanak benne. Mármint a mondatban. Mert ők is feketék.” A vajang árnyjátékhoz kapcsolódva egy rövidke történetet olvashatunk, és sötétbarna oldalakon sejtelmes árnyfigurák sejlenek föl Máshol az ágak árnyékai az elhaladó autók fénykukacaival együtt futnak a padlón – a szövegben és a képeken is –, de sosem érik el az ágyat, amire egy felirat került: „Viszlát, srácok!” Ha nem gondol semmire, hogy végre elaludjon, az oldalon egy fejtető látszik, belőle egy gondolatbuborék-szerű ábra áll ki, a közepe fekete, benne a „semmi” felirat, masszaszerű örvénnyel körülvéve, belőle újabb gondolatbuborék fakad, amiben viszont egy tenger látszik, és ha tenger, akkor hajók is. Mert nem gondolni semmire nagyon nehéz, csak azt mondani, hogy nincs itt semmi látnivaló, tűnik könnyűnek, pedig ha kint nem is, de bent a fejben folytonosan futnak a képek. Amikor végül mégis minden kiürül, és jön a zsibbadás, már „csak megyek körbe a feketeségben”. Vizuálisan, szövegszerűen és színvilágát tekintve is egységbe rendezve haladunk tehát a villanyoltás sötétjéből az alvásba zuhanás látvány nélküli, kiüresedő feketeségébe. A legújabb Dániel András-könyvben a piros cím semmijétől a feketére üresített utolsó oldalak semmijéig jutunk így el. Nagyszerű lehetőség ezzel a kötettel vezetni a gyerekeket az elalváshoz szükséges állapotba. Forrás: igyic.hu   pagony.hu   Dániel Andrást senkinek sem kell bemutatni: a kuflikönyvekből mozifilm készült, de plüssök, játékok, bögrék, sőt még matricák is; a Kicsibácsi, kicsinéniből színdarab, megjelentek könyvei kínaiul is, szóval a kortárs gyerekirodalom megkerülhetetlen alakja lett. Legújabb könyve pedig egy gyönyörű kötet: egy elalvós mese, amellyel igazán befelé figyelhettek. Nézz bele itt! Amikor annyi audiovizuális élmény éri a gyerekeket, igazán nagy szükség van olyan tapasztalatokra is, ami nem a kezükbe ad egy kész világot, hanem segít az ő saját képzeletüket, fantáziájuk határát kitágítani. Ez a kötet pedig megmutatja, milyen is az, amikor egy kisgyerek határtalan képzelete beindul elalvás előtt, miután már lekapcsolódott a villany. "Nekem személy szerint jó emlékeztető volt, hogy milyenek is azok az elalvás előtti percek, amikor az ember még gyerek. Jó ezt éppen a gyerekeknek felolvasva megélni." - írta róla kollégánk egy ajánlóban.   Nincs itt semmi látnivaló! Nézel, mint a moziban Egy gyerek elalvás előtti belső mozijába utazunk, színes pöttyökkel, árnyékokkal, tehenekkel, Warhollal, Miróval, frankákkal és krippekkel. Elárulok egy kis műhelytitkot a kiadóból: Dániel András minden évben készül egy olyan könyvvel, amiről sosem tudjuk előre, hogy mi lesz az. Meglepetés mindenkinek. Így szerepel a szerkesztők naptárában is. Dániel András: Valami. És várja a szerkesztő, aki először tudja meg, aztán a többiek, és a sor végén várják az eladóink a boltokban. Hogy mi lesz. Egyszer feladványos álomkaland érkezik, mint Jakab az ágy alatt, egyszer nagy-tini graphic novel az önazonosságról, mint A nyúlformájú kutya, egyszer óvodás liftesfiús sztori, egyszer komoly felnőtt rajongótábort is elérő abszurd novellafüzér, mint a Kicsibácsi és Kicsinéni. Nekem eddig a valami-könyvei közül ez a vadonatúj a kedvencem. Az történik ebben a könyvben – hogy mi mindenről szól, azt én itt most nem fogom beleerőszakolni a limitált karakterszámba – hogy egy gyerek aludni készül. Már ágyban van, ott kezdünk, hogy az anyukája lekapcsolja a villanyt. Innen indulunk vele az elalvás felé. Eltart egy darabig. Így néz ki egy wayang (azaz árnyékszínház) előadás a félig alvó gyerek fejébenCsodálatos utazás, igazi vizuális történetmesélés. A lényeg, hogy haladunk hősünkkel a csukott szemhéjára vetülő absztrakt foltoktól Andy Warholon és Juan Mirón át az éjszakai árnyékok és fények, lombok, függöny, elhúzó autók fényszórócsíkjainak meséi és képzeletbeli lényei felé (Mikroesszé: az angolszászoknál van a képzeletbeli barátnak ellenpárja, a closet-monster, aki néha az ágy alatt, de legtöbbször a beépített szekrényből jön. Nálunk képzeletbeli barát van, de ilyen rém explicite nincs. Lehet hogy a beépített szekrény hiánya miatt kénytelenek a magyar gyerekek árnyaltabb és változatosabb figurákat képzelegni?), érintve a wayangot, a papír-árnyszínházat, nyelveket és varázslást. Így érkezünk egy mély meditációhoz a semmire gondolásról és a semmiről, meg hogy ki mit mond a családban a nemlétről, mennyet és poklot is említenek, persze röviden – viccesen – és kevesebbre gondolást: milyen lehet fának lenni meg bogárnak, minden, de minden új képekhez, ötletekhez vezet. Mégis elalszik. És itt van vége. Szerintem ez az eddig legmélyebb könyve. Tényleg van benne művészet, látásmód, és befogadás, de semmiképpen sem egy művészetmagyarázós könyv. Nekem személy szerint jó emlékeztető volt, hogy milyenek is azok az elalvás előtti percek, amikor az ember még gyerek. Jó ezt éppen a gyerekeknek felolvasva megélni. Mindenesetre ez a könyv a látás, meglátás, látásmód, képzelés, képzelődés, belső képek, gondolás/nem gondolás körül forog. Lehet közben gondolni, meg nem gondolni dolgokat. Rengeteg a látnivaló. A végére még elmesélem, hogy ez egy ritka, nagyoknak is újra- újraolvasós könyv. Akik már kinőtték, hogy állandóan ugyanazt a könyvet kérik. Nálunk négyszer ment le, pedig laptopról kellett, nem volt még nyomdában se. És hogy pont a negyedik olvasás utáni napon elment az erkélyünk alatt a Dániel András. A gyerekeim éppen A betondzsungel ösvényein-t játszottak, az egyik ügyeletben állt az erkélyen a kukkerrel, a másik a szobában matatott, és a kinti kiabált befelé: „Egy szürke fejszőrzetű egyed! Ott meg egy közlekedődeszkás hím! Jön egy álarcos falka! És ott megy a Dániel András!” A másik erre azonnal kirohant. És tényleg ott ment, és feljegyezték, hogy szemlátomást kedveli a fehér ingeket. Ezt azért meséltem el, mert ez egy tanulságos dolog – a gyerekeim viszonya Dániel Andráshoz. Sokat kérdeznek róla, láthatóan magas polcon van az általuk ismert felnőttek között, de nem rajonganak érte a hagyományos értelemben. Pontosabban: nem érte rajonganak. Azt szeretik, hogy lehet dánielandrásnak lenni. Péknek, mérnöknek, paleontológusnak, ahogy mindig mondják nekik, és lehet ilyen dánielandrásnak is lenni. És úgy látom, az én gyerekeimet végtelenül megnyugtatja ez a gondolat.