Valaha vidám ház volt. A legvidámabb ház a környéken. Ott élt benne együtt a Nagymama és a Nagypapa. De nem voltak ők mindig Nagymama és Nagypapa.
Amikor találkoztak, még Bubu és Bertuska voltak, az általános iskola első osztályából, a második padból.
Azután Ambrus és Bertu lettek, akik együtt mentek gimnáziumba. Már nem ültek egymás mellett, mégiscsak kínos dolog tizennégy évesen egy fiú mellett ülni.
Azután Ambrus és Berta lettek, akik külön mentek egyetemre, mert egészen különböző dolgok is érdekelték őket. Meg egészen hasonlóak is.
Azután Ambrussá és Bertává váltak, akiknek az első randevúja egy tóparton zajlott volna. Ha nem zuhogott volna az eső. De zuhogott, így egy buszmegállóban álldogáltak végig, és kézzel ették ki a dobozból a gyümölcssalátát.
Azután Ambrus és Berta beköltöztek a házba, amely a legvidámabb házzá vált a környéken. Lettek háziállataik, lettek gyerekeik, akiknek lett bárányhimlőjük, lyukas zoknijuk, első szavaik, nagy veszekedéseik és kibéküléseik. Lettek közös vacsoráik, tízórai csomagjuk, éjféli morzsa-lakomájuk és ágyban-reggelijük.
Jöttek hozzájuk ovis pajtások, iskolai padtársak, csoporttársak. Első szerelmek, és második szerelmek. Igazi szerelmek. Menyasszonyok, vőlegények, férjek, feleségek, unokák.
Ambrusból és Bertából először Anya és Apa lett, majd Nagyapa és Nagymama.
***
A vidám ház egy napon elcsendesedett, elszomorodott, elszürkült.
Berta elbúcsúzott Ambrustól. Dobozba csomagolta és a padlásra vitte a ruháit a szekrényből. A konyhaszekrény felső polcára tette a pöttyös kávéscsészéjét, a kerékpárját pedig odaajándékozta a szomszéd fiúnak, aki éppen kinőtte a gyerekbiciklijét. Csak a fogkeféjéhez nem nyúlt. Anélkül üresnek érezte a mosdó szélét.
A Nagymama egész délután csak üldögélt. Nem tudta, mit csinálhatna egymagában. Egyedül nem tudott römizni. Egyedül nem tudta kihúzni az aranyesőbokrot a kert csücskéből. Egyedül nem tudta becipelni a lekvárfőző kondért. Egyedül nem volt kedve sétára indulni a ház mögötti erdőbe.
Végül levette a csipketerítőt a tévéről, és bekapcsolta a masinát. A sok szín és hang segített.
***
Ezután így teltek a napjai. Felkelt, fogat mosott, az éjszakai fonatokból nappali kontyot kerekített a feje tetejére. A konyhában főzött magának egy adag Macikávét.
A régi vidám Nagymama szerette hálóingben elfogyasztani a reggelit. A Nagyapa egyik szavajárására gondolt reggelente, amikor a szőrös mamuszban mozgatta az ágyban átmelegedett lábujjait:
Az öregség ajándéka a hosszú, nyugodt, jóízű reggeli.
Ezt mondogatta mindig a Nagyapa.
Az új Nagymama nem szerette, ha eszébe jutott ez a mondás. Annyira Nagypapás volt, hogy belefacsarodott a szíve. Felkapta hát a Macikávéját és belépkedett a szobába. Behúzta a sötétítőfüggönyt, és leült a tévé elé. A sok szín és hang segített.
***
Napok teltek el így, hetek, hónapok. A sok unoka, barát, szomszéd szépen lassan elfogyott a Nagymama mellől. Zavarba hozta őket ez a megváltozott, elszürkült, szomorkás Nagymama. Semmi nem törölte le a Nagymama szája szögletéből a bánatot. Nem tudtak olyat mondani neki, ami segített, így aztán egy idő után nem mondtak neki semmit sem.
Egyre kevesebbszer nyikordult meg a kertkapu. A Nagymamát már semmi nem zavarta meg. Egész nap ülhetett a tévé előtt.
Ki tudja, meddig folytatódott volna ez így. Egy napon azonban beröppent a változás a nyikorgós kertkapu fölött, be az ablakon, és leült a Nagyapa karosszékének a támlájára.
***
- Teremtő Atyám! Itt meg mi folyik?- kérdezte a „változás”, vagyis egy arasznyi, gömböc, rózsaszínhajú nagymama-forma kis alak a Nagyapa karosszékének a támláján ülve. - Mi lett veled Bertus?
Nagymama meg sem mozdult. Rá sem nézett a kis alakra, csak a Macikávéból kortyolt egy jó hangosat.
-Ajjaj! Nagyobb a gubanc, mint gondoltam. Hiszen te már nem is látsz engem. Sőt, nem is hallasz. Beléd fészkelte magát a löttyedt, sárszínű búbánat. – csóválta a fejét a piciny nénike, majd felröppent a karosszékről és körbecikázott a szobában.
- Csak úgy bűzlik a ház a magányosságtól. Pfűj! – De egyet se félj Bertus, majd én kihúzlak belőle. Mire valók a képzeletbeli pajtások, ha nem erre… még ha kicsikét meg is vénültünk mind a ketten mióta nem találkoztunk. – göcögte az apró hölgy, majd leereszkedett a tévé tetejére. |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
