Azon nyomban a testvére után vetette magát, aki kacagva menekült előle a szoba ajtaja felé. - Mi a csuda történik itt? - kiáltott fel méltatlankodva a szobába belépő Léontine, elállva az ikrek útját. - Az Isten szerelmére! Hogy maguk mindig csépelik egymást! Amikor észrevette a tükrön végigcsordogáló édesmandula-olajos krémet, amely lassan szétterült a kandalló márványlapján heverő porcelántörmelék között, a szolgáló, karjait égnek emelve, újra sopánkodni kezdett: - Még ilyet! A maguk korában! Semmivel sincs több eszük tizenöt évesen, mint hatesztendős korukban volt! Kénytelen leszek beszámolni erről az édesanyjuknak! S biztosak lehetnek benne, hogy a márki úr is tudomást szerez majd illetlen viselkedésükről, amint hazatér Hollandiából! - Te csak hagyd meg apánkat a seregeinél, Léontine! - nézett szúrósan a fiatal nőre Alix. - Amikor egy férfi XIV. Lajos oldalán harcol, nem törődik a családi perpatvarokkal. - S ha majd visszatér, olyan boldog lesz, hogy végre viszontláthatja a leányait, hogy esze ágában sem lesz megbüntetni őket  -  kontrázott Clémence. - És tömérdek ajándékot hoz majd nekünk az utazóládáiban! - Egyelőre igazítsák meg a hajukat, asszonyom a kisszalonban várja magukat. Igyekezzenek! A két testvér cinkosan összenézett, majd szembefordultak egymással, s kölcsönösen elrendezgették a másik barna fürtjeit és szalagjait. Amikor beléptek a helyiségbe, anyjuk mellett egy porlepte ruhájú fiatal katonát pillantottak meg, aki nagyon egyenesen állt, mintha csak “vigyázz!"-t vezényeltek volna neki. - Uram, bemutatom Önnek a leányaimat, Alixot és Clémence-t. Ő pedig Louis-Étienne - mutatott az ikrek öccsére, aki ekkor lépett be a szalonba. Alix azonnal megérezte, hogy valami súlyos dolog történt. Figyelmét nem kerülte el édesanyja sápadt arca, fénytelen hangja. - Gyertek közelebb, gyermekeim. Fájdalmas hírt kell közölnöm veletek. Édesapátokat, aki királyunk dicsőségéért harcolt, egy héttel ezelőtt Mons városa előtt megölték. Majd ismét a hírnökhöz fordult: - Uram, lenne szíves elmondani nekünk, milyen körülmények között következett be ez a csapás? - Parancsára, asszonyom - húzta ki magát még jobban a katona. - Az a nap, 1678. augusztus 13-a mindenkinek örökre az emlékezetébe vésődött! Aznap írták alá a békeszerződést Franciaország és Hollandia között. Csakhogy a bosszúra éhes hollandok képtelenek voltak belenyugodni a vereségbe, és újabb támadást indítottak. Egy… egy ágyúgolyó Maison-Dieu márki úrhoz egészen közel csapódott a földbe… A lova kivetette a nyergéből, azt hittük, megsebesült… De nem így történt, csupán a szíve rendült meg. Meg kell hagyni, az ellenséges támadás éppoly heves volt, mint amilyen váratlan… Gondoljanak csak bele! A békeszerződés aláírásának napján! A méltóságos márki úr aznap éjszaka elhunyt. Kis időre még magához tért, majd visszaadta lelkét a Mindenhatónak… Az ágya mellett álltam abban a gyászos pillanatban, de semmit sem mondott… semmit. Értesítettem a fivérét, Grenois báró urat, akinek kettővel arrébb volt a sátra. Odasietett, s arra kért, azon nyomban induljak Párizsba és tudassam Önnel a hírt… Alix, akinek Clémence-szal ellentétben a hosszú beszámoló alatt sikerült visszatartania a könnyeit, most szintén zokogásban tört ki. Egyedül Louis-Étienne uralkodott az arcvonásain, amint azt a nemesi nevelés, melyben mindannyian részesültek, megkívánta. A márkinő a lányokhoz lépett és halkan azt mondta: - Bátorság, leányaim! A bánat, bármily mély legyen is, nem tartozik másokra. Térjetek vissza szobáitokba. Ott, hálófülkéitek magányában szabad utat engedhettek a könnyeiteknek. Elbocsátotta a király seregeinek küldöttjét, majd fiához fordult, s egy pillanatra megállt rajta a tekintete. Míg Alixról és Clémence-ról mindig elhunyt férje arca fog eszébe jutni, addig fia feltűnő módon őrá hasonlított. Neki is szőke haja volt, kerek arca, mogyorószín szeme, s ajkai különös mosolyra húzódtak, ilyenkor kivillantak kissé ritkásan álló első fogai. Még alig töltötte be a tizenharmadik évét, de már magas termetű volt, és látni lehetett, hogy széles vállú fiatalember lesz belőle, ahogyan az egy katonához illik. - Louis-Étienne, mostantól ön az új Maison-Dieu márki, családunk feje - mondta a márkiné. - Maradjon még egy kicsit itt velem. Beszédem van önnel… Ettől a tragikus naptól fogva a Maison-Dieu ház mély bánatba merült. A nyomasztó csendbe dermedt szép házban minden pillanatban, minden lépésnél érződött a gyászba borult család fájdalma.(...)