A Panthera 1.- A hógömb fogságában hihetetlen sikeres lett... Nagyon meglepődtem, sőt, igazából mind a mai napig meg vagyok lepve. Egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ilyen sokan fogják szeretni. Azt hiszem, hogy egy valós hiányra érzett rá a Pagony, amikor ennek a korosztálynak szánt kalandregény megírására kértek fel. Többek között ebben látom a siker a kulcsát, a saját munkámat pedig a siker egyik összetevőjének érzem. Másik fontos összetevője a nagyon izgalmas képi világ, amit Bernát Barbi teremtett a könyvhöz. Mindezzel nem kisebbíteni szeretném a beletett energiámat, és lelkesedésemet, csupán úgy érzem, sok összetevőn alapul a Panthera sikere. És mi volt az olvasók véleménye? Kaptam néhány nagyon megható visszajelzést. Különösen azok estek jól, amikor az anyukák-apukák elmesélték, hogy nehezen olvasó, vagy olvasni nem szerető kamasz gyermeküket beszippantotta a könyv. De az is aranyos, amikor kissé mogorva kamasz fiúk jönnek oda hozzám, és vigyázva, nehogy túl kedvesnek tűnjenek, olyasmit dünnyögnek, hogy „amúgy jó volt a Panthera”. Ezek nagyon fel tudnak dobni. Miközben írtad a második részt, folyamatosan újabb és újabb ötletek jutottak eszedbe be, vagy fejben már az egész, több részes sztori benned volt? Elárulok egy titkot: én a könyvet egyrészesnek terveztem. Amikor befejeztem az első kéziratát, Kovács Eszter, a könyv szerkesztője jelezte, hogy szívesen látnák a folytatást, így-egy-két utalást utólag írtam még bele, hogy legyen valami tovább vihető szál. De a második részt úgy kellett kitalálnom, hogy amit főztem, azt kellett ennem, tehát csupán abból tudtam kiindulni, ami az első részből logikusan következhet. Nagyon megkönnyebbültem, amikor eszembe jutott az a lehetőség, hogy a Pantherának nem muszáj lakatlannak lennie. Ekkor újra kitágult a tér, megint be lehetett népesíteni, anélkül, hogy a már felépített történetbe belezavart volna. Mi volt a legnehezebb ebben a folyamatban? Két új főszereplőt hoztam be a történetbe, az ő népeik egymás esküdt ellenségei a hegyen. Nehéz volt úgy ábrázolnom őket, hogy ne derüljön ki, a szövetségük igazi, vagy árulással végződik majd. Így érezheti magát egy krimi író: utalásokat rejt el a szövegben, meg néha ellentétes utalásokat is, hogy jól összezavarja az olvasót, és fokozza az érdeklődését: vajon mi sül ki ebből? A másik nehézség az időzítéssel volt. Megint több szálon fut a cselekmény, hiszen Kismukkék újra felbukkannak, és vannak új, külvilági szereplők is. Utólag aztán kiderült, hogy a napokkal elég lazán bántam írás közben, úgyhogy a legvégén sok időt eltöltöttem a napok, órák utólagos számolgatásával, egységesítésével. Ki a kedvenc szereplőd? Te ki lennél a regényben leginkább? Nekem Aura a nagy kedvencem, bár nem biztos, hogy belebújnék a bőrébe. Az ő ellentmondásos személyiségének az ábrázolása hálás, ugyanakkor nagy kihívást jelentő írói feladat volt. Úgy éreztem, hogy az ő személyében rejlik az a dinamika, ami valójában az egész történetet mozgatja. De a többieket is mind nagyon szeretem. Talán még Eszes Bátor az, akiről nagyon szerettem írni. Ebben a történetben egyébként csupa jóság ütközik össze egymással. Próbáltam a gonosz cselekedetek hátterét is úgy árnyalni, hogy bizonyos nézőpontból az a motiváció is megérthető, méltányolható legyen. Mit csinálnál legelőször, ha kiderülne, hogy a világ, amiben élsz, csupán egy hógömb? Azt hiszem, mindenképp tudni akarnám, hogy mi van odakint. Hogy nekivágnék-e a felfedezésnek, azt nem tudom, de nem nyugodnék bele a korlátozottság tudatába. Úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. A történetben például Mihály vissza akar fordulni, amikor megpillantja az üvegbúrát, azt hiszem, erre mondják, hogy nem mindenki hagyja el szívesen a komfortzónát. De a komfortzónából való kilépés nélkül nincsen kalandregény, úgyhogy Rozika tesz róla, hogy Mihály ne futamodjon meg ilyen gyáván. A Panthera világa egy univerzális leírást csepegtet az olvasók elé a világegyetemről. Kik voltak rád a legnagyobb hatással? Igazából nehezen tudnék ilyet említeni. Gyerekkoromban volt akváriumunk, és sokszor órákig bámultam a halakat, miközben arra gondoltam, hogy az ő kis világuk milyen teljes és egész, be van rendezve szép kavicsokkal, meg vízi növényekkel, és ők ott jól elvannak, és nem is tudják, hogy mi nézzük őket. Ezen nagyon sokat tudtam gondolkodni, és azt hiszem, a Pantherában ezt a korai gondolatot vittem tovább, ezúttal emberekre alkalmazva a helyzetet, akvárium helyett hógömbbe zárva őket. Az ehhez kapcsolódó filozófiákkal, az „amint kint, úgy bent” gondolatkörével csak később találkoztam, de máig rendkívül inspirálónak érzem ezt a témát. Milyen kalandregények példaértékűek? Milyen szerzők-szövegek vannak rád hatással? Nekem az segít az írásban, ha nem gondolok mások könyveire, teljesen kikapcsolom az összehasonlítgatás kényszerét, és minden szerénység nélkül az egómat, a saját ötleteimet tolom előtérbe. Ez nem jelenti azt, hogy a történeteim nem emlékeztetnek más könyvekre, de amikor nekikezdek az írásnak, mindig törekszem erre a „tiszta lap” érzésre. Egyébként a kérdésedre kapásból a Harry Potter jut eszembe, mint annak a magasiskolája, hogyan lehet egy világot következetesen felépíteni, kibontani, egészében és részleteiben egységessé tenni számtalan kalandon keresztül. De Berg Judit Rumini-je is nagyon jó példa erre. Hogyan kell írni egy 8-10-12 éves gyereknek, aki már "megtanult olvasni", de még sok erőfeszítéssel jár egy szöveg befogadása és értelmezése? A kulcsszó szerintem az érdeklődés fenntartása. Egy kalandregényben ezt a sodró cselekménnyel, feszült helyzetekkel, és a folyton változó-alakuló emberi kapcsolatokkal lehet leginkább elérni. Ha a gyerekek azonosulásra alkalmas karakterekkel találkoznak, az újabb vonzerőt jelent. És nem utolsósorban, ha az ábrázolt konfliktusok, nehézségek olyan jellegűek, amilyeneket ők maguk is átélhetnek a saját mindennapi életükben (még ha nagyon más körülmények között is), az szintén fokozhatja az érdeklődésüket. Visszakanyaropdva a Pantherára: fokozatos a két sorozat nehezedése? Összetettebb a második rész, mint az első? Érdekes jelenség, hogy a folytatások elkezdenek hosszabbodni, bonyolódni. Én sem értem pontosan, hogy miért van ez így, de a Pantheránál is így alakult. Néha el is gondolkodtam azon írás közben, hogy vajon nem bonyolítom-e túl a sztorit? Mégis bízom abban, hogy a kamaszok értékelni fogják a történet összetettségét, és nem bánják, hogy sok szereplő sorsát kell párhuzamosan nyomon követniük. Hány rész van még a fejedben? Nehéz jóslásokba bocsátkozni, de most úgy érzem, hogy egy harmadik, befejező résszel le tudnám kerekíteni a Panthera történetét. A trilógia amúgy is nagyon jól hangzik, és most, hogy belekóstoltam ilyen nagyobb lélegzetű könyvek írásába, úgy érzem, az embernek jól kell tartalékolnia, beosztania az ötleteit, energiáit, hogy ne merüljön ki a történet. Meg az író se annyira.

<<VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ