– Ezek szerint sok gyereknek kellene szemüveg az osztályotokból  – kuncogott Milu. – Buta! – lökte oldalba Kamilla. – Inkább én vagyok nagyon ügyes! Ezen vigyorogtak még, amikor benyitottak a régi kastély kapuján. Meghúzták a bejárati ajtó előtti kapucsengőt, ami egy színes tollakkal díszített madzag volt. Mintha Artúr bácsi egy indián fejdíszt akasztott volna fel. – Az öreg indiánnak képzeli magát? – csodálkozott Milu. Amikor a régi kacatokkal és kincsekkel teli előszobán baktattak végig, furcsa hangra lettek figyelmesek. Artúr bácsi kiabált. Nem is, inkább rikoltozott! De olyan különös módon, mint az indiánok. – Szerintem azt hiszi, a sziú harcosok között van – súgta Kamilla a fiúnak. Beértek a nappaliba. A kislány bizony nem tévedett sokat, Artúr bácsi arcán harci csíkok virítottak. Ekkor észrevette a gyerekeket: – Á, de jó, hogy jöttök! Ha egy kicsit késtek, még én utaztam volna el helyettetek. – De hová, Artúr bácsi? Milu közben a bácsi nadrágját méregette. Ezúttal nem pizsamagatya volt rajta, hanem rojtos indiánnadrág. Persze a lovagi páncélmellény most sem maradhatott el. – Hát hova máshova, mint az indiánokhoz! Imádtam hozzájuk utazni, és persze ők is imádtak engem! – és Artúr bácsi indián harci kiáltást hallatott. Artúr bácsi ekkor kotorászni kezdett egy díszes ládában, majd egy hatalmas, tollas fejdíszt kapott elő belőle. A fejére rakta. Büszkén feszített benne. – Medvepinty volt az indián nevem – dicsekedett vele. – Nem zebrapinty? Medvepinty tudtommal nem létezik – okoskodott Kamilla. – Dehogynem, én vagyok az. Úgy harcolok, mint egy medve. És úgy csivitelek, mint egy pinty. De most ne rólam beszéljünk! Hiszen ti utaztok az indiánokhoz. A lány ismét csak tudálékoskodott: – Már megbocsáss, Artúr bácsi, de elég sok indiántörzs létezik. Mégis melyikhez fogunk utazni? – Melyikhez, melyikhez? Hát amelyik bajban van, természetesen ahhoz! – Artúr bácsi, tudnál egy kicsit pontosítani? – Persze, persze. Ja, még nem említettem? A dakota indiánokhoz fogtok menni, akiket sokan csak sziúknak hívnak. Most Milu szeme csillant fel: – Dakoták? Akkor a mai Amerika Dél-Dakota államának területére kell utaznunk. – Pontosan, Milu. A dakotákat ugyanis megtámadta a krí törzs. A törzsi háborúk sajnos gyakoriak voltak, de ez a krí törzsfőnök kifejezetten aljas. Nagyon gonosz dologra készül. A törzs összes wigwamját fel akarja égetni. Asszonyokkal, gyerekekkel együtt. – Mi is az a wigwam? – kérdezte Milu. – Az indiánok sátra – magyarázta Kamilla. Kamilla nem akart tovább várni. – Siessünk Amerikába, ha ez a törzs ilyen nagy bajban van! – Egyetértek, ne húzzuk az időt! – türelmetlenkedett Milu is. – Mindenkinek megvan az aranytallérja, ami vész esetén karddá változik? – aggodalmaskodott Artúr bácsi. – Arrafelé veszélyes ám, én csak tudom, egyszer még a kalapomat is kilyukasztották nyílvesszővel! A két gyerek bólintott, aztán odaléptek Bucihoz és Bátorhoz. A cica és a kutya addigra már átalakultak sárkánnyá: kék füstöt eregettek az orrlukaikon. Milu felmászott Bátor hátára, Kamilla Bucira ült. A kisfiú így kiáltott: – Irány Amerika az 1700-as években! Azzal a kék füst örvényleni kezdett a két sárkányháton lovagló gyerek körül. Majd teljesen betakarta őket, és elröpítette őket térben és időben.