Adná magát, hogy az Elmer, a kockás elefánt azzal a konfliktussal kezdődjön, hogy Elmert a színe miatt a többiek kiközösítik, kinevetik vagy legalábbis furcsállkodnak rajta. De ugyanúgy, ahogy Elmer más, mint a többi elefánt, a szerző, a brit David McKee stílusa is más, mint amit a hasonló korú gyerekeknek szánt könyvekben megszoktunk. A sztori ugyanis így folytatódik: „Mosolyogtak, ha csak látták, mind szerették és csodálták.” Elmer a csorda mókamestere, aki mindig játszik, viccelődik, a többi elefántnak esze ágában sincs cikizni vagy piszkálni őt. Egy kicsit azonban mégis zavarja a figyelem, amit kap, mert egy nap úgy dönt, eltűnik a színről, és nekivág a dzsungelnek egyedül. Útközben talál egy bogyós növényt, és belehempereg a szürke bogyókba, amik teljesen elfedik a kockáit, úgyhogy mire visszatér a csordához, már teljesen beolvad a többiek közé. Persze nem bírja sokáig szürke elefántként, a mese végére ezt is elvicceli, elkóborlása pedig óriási népünnepélybe csap át.   Az Elmer, a kockás elefánt olvasása megmagyarázhatatlan déjà vu-t váltott ki belőlem, pedig biztos vagyok benne, hogy soha nem olvasták nekem esti meseként. Valószínűleg a könyv otthonossága, nyugodt derűje váltotta ki ezt az érzést. A mese nem akar több lenni, mint ami: rímel, de nem erőltetetten, tanulságos, de nem szájbarágós, izgalmas, de épp csak annyira, hogy azért el lehessen utána aludni. A Pagony kiadó gondozásában induló Elmer-sorozat rögtön két résszel indul. Elmer és az elveszett mackó már úgy indít, mintha mindig is ismertük volna a patchwork-elefántot és barátait. (Na meg rokonait, például Vilmost, Elmer unokatestvérét, aki pont ugyanolyan, mint ő, csak nem színes kockák borítják, hanem fekete-fehérek, mint egy sakktáblát.) Az a bizonyos elveszett mackó is Elmer egyik barátjáé, Kiselefánté. Amikor kiderül, hogy a maci nincs meg, Elmer rögtön kölcsönadja a sajátját, másnap reggel pedig azonnal felkerekedik, hogy előkerítse az elveszett mackót. Közben sorra találkozik a dzsungel állataival, mindenkivel hasonlóan szórakoztató, vicces rímekből és visszatérő motívumokból álló beszélgetést folytat. Ettől lesz a mese kiszámítható és meghitt. A maci természetesen előkerül a végén, és a tanulság sem az, hogy önzetlennek és kedvesnek lenni jó dolog, hanem hogy minden alvós mackó különleges, ha igazán szeretik őket. Elmer sztorijai kedvesen ébresztik rá a mesét hallgató gyerekekeket arra, hogy saját maguknak lenni menő. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egy kicsit mások, mint a többiek. Ha vannak is olyan helyzetek, amikor egy gyereket támadás ér furcsaságai miatt. Elmer története rámutat, hogy nem az a normális, amikor valakit kiközösítenek amiatt, mert más, hanem az, amikor elfogadják őt olyannak, amilyen, és a különbözőség, a sztereotípáktól való eltérés értékessé és páratlanná tesz. A könyvet a szerző maga illusztrálta, a képek és a szöveg remek egységet alkotnak, a kufli-sorozathoz hasonlóan pedig itt is felfedezhetünk egy-két jól elhelyezett madarat az oldalak szélén (vagy közepén). Hiába telt el közel harminc év azóta, hogy David McKee megrajzolta Elmert, a színes, bolondos illusztrációnak csak egy picit van retró hangulata. De az is jól áll neki. A szerző a Forbes újságírója Forrás: pagony.hu