Nyomozz Te is velünk! Bejárjuk többek közt Révfülöpöt, a Folly Arborétumot és Hegyestűt, megkeressük a mindszentkállai titkos lépcsőt és bekukkantunk Csobánc várába is…   A Duna menti rejtélyek után Fiala Borcsa helyszínt váltott, és legújabb ifjúsági regényének főszereplői a Balaton-felvidéken igyekeznek megfejteni az egyre sokasodó titkokat. Krisztinek és Hubának ugyanis különféle kódokat és találós kérdéseket kell feltörnie és megválaszolnia, hogy rábukkanjon a kincsre. De eközben egy valódi bűnszövetkezet is dolgozik a Balaton-partján: pénztárcák és ékszerek tűnnek el mindenhonnan. A dupla rejtély megoldása közben az olvasó is nyomozóvá válik, bónuszként pedig – a kalandozások során – bejárja Révfülöpöt, a Folly Arborétumot és Hegyestűt, megkeresi a mindszentkállai titkos lépcsőt és bekukkant Csobánc várába is. A nyomozós kalandokat Bernát Barbara illusztrálta.   kulturpara.blog Az év ifjúsági regénye: Balatoni nyomozás Hiszti Kriszti, Huba, Töpszli néni, kiszuperált cirkuszi lakókocsi,  Lajos, a bús képű öszvér, aki a lakókocsit húzza,  Freya, a megtermett norvég macska, aki termetre veri a spánielt,  és a térkép, a Kincs, a Rejtély, a nyomozás és  a levendulaillatú, kecskebéka-brekegős Káli-medence,  amely körbeöleli, megvigasztalja, megkacagtatja és nyomozóink lába elé önti gazdag élményeit. A Kolibri Kiadó humoros, páratlan izgalmakkal teli ifjúsági regényt tett le az olvasók elé Fiala Borcsa tollából, Balatoni nyomozás címmel. Visszemlékezem saját tini koromra: tuti, hogy a művet nem hagytam volna ott árválkodni sem a boltok, sem a könyvtárak polcain, napláne, hogy így 54 éves fejjel is ott ragadtam a lapok mellett (ez nagy szó! Kevés az az ifjúsági regény, ami engem le tud kötni annyira, hogy cakkom-pertli elolvassam első betűtől az utolsóig). Lássuk a regény tartalmát! Adott egy cserfes tini, Hiszti Kriszti, aki mellett egy percig sem unatkoznak a szülők! Amióta megszületett, be nem áll a szája, mindenről és mindenkiről tud mindent, de szó szerint. Ugyanolyan biztonsággal (és hosszan) képes értekezni saját osztálytársairól (akik közül az egyik elkényelmesedett vadmalac), csecsemő vérmennyiségéről, pókokról, csigákról, csirkék fülcimpájáról, és egyáltalán, bármiről, ami eszébe jut. A házban lakók egyike odanyilatkozott, hogy ennek a kislánynak a nyelvét Krisztike halála után majd úgy kell még külön agyoncsapni, mert különben az még beszélni fog továbbra is. Íme Töpszli néni, a legvagányabb nagymama Bekövetkezik a tanév vége, amikor is A Világ Legkülönlegesebb, Legegyedülállóbb Nagymamája, Töpszli néni, megérkezik nagy Budapestre az unokájáért, akit magával visz a levendulaillatú, kecskebéka-brekegős Káli medencébe, ahol aztán csak vele foglalkozik majd, előre mindenféle kalandokat ígérve. Persze, biztos, ami biztos, a nagymama unokáját azért általában a nagyothalló füle mellé ülteti, mert szereti a békességet: Kriszti annyit beszél, amennyit akar, Töpszli mama meg arra figyel a beszédből, amire akar... Kriszti szereti nagymamáját, örömmel megy vele. Hogy ne lenne szívesen ezzel a nagymamával, amikor ez a picike asszony (azért a név: Töpszli) talpig vagány, talpraesett, teletetovált, csibukozik, gyerekkorában úgy tudott medvecukrot lopni a boltostól, mint senki más, Norvégiában rákászhajón is dolgozott, ráadásul van egy kiszuperált cirkuszi lakókocsija, amit egy Lajos névre hallgató öszvér húz, már, ha úgy tartja kedve. (Ez a medvecukor lopás kedvenc szórakozása lehetett a mai negyvenes-ötvenes korosztály szüleinek: apám is mesélte, hogy Bumi bácsival 10 fillérért körbemérette az eladópultot - annyi járt érte - és amíg a boltos haladt tovább  a pult mentén a medvecukkoral, ő gyorsan megette vagy zsebre tette az elejét, majd reklamált, hogy Bumi bácsi, nem jól tetszett mérni, ezen az oldalán rövidebbre tetszett hagyni...) Káli-medence, ahol a varázslatos kincskeresés zajlik Szóval, elindulnak a Káli medencébe, ahol Töpszli néninek mindenféle, hosszú évtizedekre visszamenő ismeretségei vannak, barátok, ismerősök, akik egymást segítve, egymásért kiállva morzsolgatják életüket. Kriszti az egyiknél, Kender Sándornál - alias Sanyó apónál -, az ócskásnál, egy díszes dobozra bukkan, amit kikönyörög a nagymamájától, hogy vásárolja meg neki. Ugyanis van benne egy térkép. Sőt: A Térkép, ami ránézésre is állati régi lehet, tehát tuti, hogy Kincses Térkép! Kriszti azonnal álmodozásba fog, mihez is kezd majd azzal a tömérdek kinccsel! Például  - megveszi a Parlamentet, és innentől soha többé nem kell majd takarítania. Ha nagyon piszkos, szemetes lesz a szoba, ahol addig volt, egyszerűen csak arrább költözik eggyel. - soha többé nem jár iskolába - minek? - rádió-tévécsatornákat vesz. - ezentúl kizárólag cukrászdákban fog reggelizni. - sőt, felfogad egy szakácsot, akinek kutya kötelessége lesz neki desszertet felszolgálni reggelire. - és mindenekelőtt beruház egy unikornisokból álló ménesre,  mert ez fontos. A díszes dobozban azonban csak a kincskeresési fázis első lépcsője van rejtélybe foglalva, mint később kiderül. Kriszti nagyon csalódott, de elkapja a fonalat, és keresztül-kasul bejárja nagymamájával, Lajos húzta cirkuszi kocsival az egész Káli-medencét, benne az Ábrahám-hegyet, a Salföldi majort, Kékkutat, Hegyestűt, stb. Menetközben rögvest a nyomozás elején szerez egy hasonszőrű barátot is, Hubát, aki nem is gondolná, hogy az eddigi unalmas, pihenést favorizáló, lassú nagyszülős iskolaszünetek után mennyire fel fogja pezsdíteni őt az idei nyaralás ezzel a nyomozósdival. A lelkes keresést csak kisebb afférok szakítják félbe, például olyasmi, hogy valaki bezárja őket egy elhagyatott fészerbe, és ott kell éjszakázniuk, vagy Freya, Töpszli néni spániel nagyságú norvég macskája, felkerget a fára egy  pedigrés vizslát, a tulaj meg véresre tárcsázza Töpszli néni telefonját, hogy azonnal szabadítsa meg őt a terrorista hajlamú macskájától. De hőseink végül mindent megoldanak - úgy-ahogy. Salföldi major, ahová a kincsvadászat egyik állomása vezet Vajon megtalálják a kincset? És mi lesz az? Közben egy másik vonalon is jelentős események történnek, ami meg Töpszli néninek ad fejtörést: egyre-másra panaszkodnak a nyaralók, hogy eltűnedeznek dolgaik: táskák, pénztárcák, ékszerek, egyéb értékesebb tárgyaik. Ki hinné, hogy nem is kell messze menni a tettesért? Igen, minden sorát élveztem a műnek. A lelkes kincskeresés, kiskamaszok lelkivilága, sértődősségük, a Káli-medence meghatározó vidékeinek részletes leírása, emberi esendőségek ábrázolása, stiklik, gyakorlatias megoldások: szóval, emberek, tobzódtam egy ifjúsági regényben. Ilyen sem fordult elő velem már bő 20 éve. Amúgy is kedvelem Fiala Borcsa írásait, a vmn.hu újságírói közül ő az egyetlen, aki szellemi termékeit fenntartások nélkül el tudom fogadni. A vezetőjük az vezető, bármennyire becsülöm is tevékenységét, az a másik szemüveges meghatározó alak meg túl tüskés nekem, így bármennyire fontos és akár rám tartozó dolgokról ír is, kerülöm a cikkeit. De Fiala Borcsa, az igen: reális, gyakorlatias, nem üntyümpüntyömözik, mégis humoros és mégsem bántó, két lábbal a földön áll.   Megítélésem szerint ilyen műveket kell tinijeink kezébe adni (választható) kötelező olvasmányként, amelyekben napjaink kütyüjei és megoldásai ugyanolyan természetességgel szerepelnek az írásban, mint régi idők lovagias tettei, nagyanyák kedvenc tevékenységei, iskolai történetek, levendula illatú nyaralások leírásai. Mai, friss, életszagú, humoros, eteti a magamfajta szőrös szívű ötvenest is. Hatására visszaidéztem saját tinikorom (elfeledett) nyarait, nádasban, réteken kószálásokat, békavadászatokat, szeder gyűjtéseket. Hű, tényleg! Tüskéktől összekaszabolt kézzel-lábbal szülők elé állásokat, csurig fekete kézzel (és szájjal, mert közben pár marokkal behabzsolni a szederből azon frissiben muszáj volt, ezt akárki beláthatja), büszkén szorongatva a három-négy kilónyi összevadászott szedret, kikövetelni, hogy abból még ma este (!) szörpnek kell lenni... és anyánk, a napi munkában megfáradt, méltatlankodó anyánk szépen nekiállt, üvegeket mosott, celofánt keresett, felforralta, kipasszírozta és bedunsztolta (majd elmosogatta azt a fekete istenverését, ami a szeder után maradt, mert ha az beleszárad a szitába, akár el is lehet dobni), hiszen ha már fáradtak vele a gyerekek (öcsém és én), akkor, ugye, hadd legyen meg az örömük. Az ilyen ifjúsági regények hidat képeznek az idősebb generáció és a tinédzser korúak között, megnevettetnek, elgondolkodtatnak, rávilágít(hat)nak személyes hibákra, tökéletlenségekre - és hogy ezek miatt nem dől ám össze a világ! -, és képesek megmutatni, hogy mi számít igazi kincsnek akár a mai világban is. Olyan kincsnek, amelytől eláll még Hiszti Kriszti szómenése is.   Gyárfás Dorka   Szivacsagyú, szószátyár, világmegváltó gyerekek, figyelem! Itt az irodalmi alteregótok   Tizenegy évesek lesznek a fiaim, de az esti meséről még nem szoktunk le, sőt lassan én ragaszkodom hozzá, pedig voltak idők, amikor legszívesebben elhagytam volna, annyira fárasztott. De úgy van ez, ahogy gyakorlottabb szülőtársaim mondták, amikor még amiatt panaszkodtunk, hogy a gyerekek túl sokszor járnak át az ágyunkba éjjelente, így nem tudjuk rendesen kialudni magunkat: „még visszasírjátok”, intettek bölcs mosollyal, és igazuk lett. Ahogy cseperednek a gyerekek, úgy válik egyre értékesebbé minden perc, amit még együtt tölthetünk, amíg beengednek a világukba, és velünk osztják meg a gondolataikat. Ezért egy kis szünet beiktatása után újra kezdtem olyan könyveket keresni, amiket felolvashatok nekik – amellett, hogy időnként már egyedül is olvasnak. Miután pedig befejeztük Tonke Dragt lovagtörténetének második részét, a legalább hatszáz oldalas A Nagy Vadon titkait (aminek az első részét még Gabi ajánlotta), és épp bepánikoltam volna, hogy mi következzen most, szerencsénkre megjelent Borcsa legújabb ifjúsági regénye, a Balatoni nyomozás. A következő jó hír az volt, hogy Borcsa biztosított róla: a címével ellentétben nem igazi krimiről van szó (ami nagyon népszerű műfaj lett a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalomban is), hanem inkább kincsvadászatról – ami azért volt fontos, mert az én gyerekeim épp a bűnügyi történetektől ódzkodnak, fogalmam sincs, miért. Valaha kifejezetten élvezték Geronimo Stilton kalandjait, az Emil és a detektíveket pedig egyformán imádtuk, azóta mégis mindig a fejüket rázzák, ha krimit ajánlok. A kincsvadászatra viszont bármikor be lehet őket cserkészni, meg is értem, miért. Én is sokáig álmodoztam arról, hogy egyszer megtörténik velem a valóságban – mert bármilyen hihetetlenül hangzik, és tudjuk, hogy csak mese, azért Heinrich Schliemann története még a kamaszkor sűrűjében is reményt ad az embernek. (A Seuso-kincsek megtalálójának tragikus sorsát pedig csak később ismertem meg, és a gyerekeknek azóta sem meséltem el…) Viszont a húsvéti sonkázás közben szóba került a családi asztalnál, hogy nemrég Keszthelyen, egy belvárosi ház pincéjében valódi kincsre bukkantak: felbecsülhetetlen értékű, római kori aranypénzekre és ékszerekre, amiket a második világháborúban befőttesüvegekbe rejtettek – szóval kincstalálás igenis létezik, a gyerekek fantáziáját pedig nem kell félteni. Borcsa új regényének másik nagy érdeme, hogy a Balaton északi partján, azon belül is a Káli-medencében játszódik, és mi épp azt terveztük a tavaszi szünetre, hogy odaugrunk egy hosszú hétvégére, mert megvannak ott a kedvenc helyeink. Ezután még az is passzolt, hogy a könyv főhőse egy olyan lány, akinek legfőbb tulajdonsága a folyamatos közléskényszer: megállás nélkül természettudományos infókkal és találós kérdésekkel bombázza a környezetét, ami az én fiaimra is igencsak jellemző. Szóval volt elég kapcsolódási pont ahhoz, hogy belevessük magunkat a balatoni nyomozásba, és újra legyen egy közös témánk. Nálunk az esti olvasás ugyanis úgy zajlik, hogy a fiúk minden második bekezdésnél leállítanak, és kommentálják az elhangzottakat, így például amikor a könyv elején, a szereplők bemutatásakor a nagymamatípusokat a szerző három csoportba osztja (és felteszi a provokatív kérdést, hogy „Most őszintén, mondj nekem egyetlen olyan nagymamát, aki nem sorolható bele valamelyik fenti kategóriába!”), ők mindjárt elkezdték az imént hallott metódus szerint értékelni a saját nagymamáikat, és amikor kiderült, hogy az egyikük semelyik típusnak nem felel meg, azonnal megalkották a negyedik kategóriát, felsorolva a jellemzőit. És persze később, a kincskeresés minden egyes állomásánál is kifejtették ötleteiket, javaslataikat és észrevételeiket a szereplők magatartását illetően. Megveszekedett kritikusok – fogalmam sincs, kitől örökölték. De míg Borcsa a gyerekeknek kedvez azzal, hogy folyamatosan gondolkodásra és kódfejtésre ösztönzi őket, addig nekem jól feladta a labdát a cirkalmas mondataival, amikkel már a WMN-en is volt alkalmam mélyebben megismerkedni. De most komolyan, Borcsa, kipróbáltad, milyen hangosan olvasni a többszörösen összetett mondataidat, amiknek sosem tudni, mikor lesz végük? Minden, valaha szerzett szavalóversenyi, színészi és egyéb színpadi tapasztalatomat latba kellett vetnem, hogy olyan interpretációját nyújtsam a könyvnek, amilyet megérdemel – hogy a te burjánzó dzsungelhez hasonló gondolat- és érzettolulásodat (amely olyan kivételessé és gazdaggá teszi a stílusod) plasztikusan átadjam. Különösen akkor éreztem a kihívás nemességét, amikor a badacsonyörsi Folly Arborétumban – ami egyik kedvenc balatoni úti célunk – egy árnyas padra telepedve kaptuk elő a könyvet, és előbb az egyik fiam kezdett felolvasni, majd átadva a kitüntető feladatot, nekem kellett a kincskeresés szellemét megidéznem. Pár pillanat múlva azon kaptuk magunkat, hogy egy másik család is csatlakozott hozzánk, majd két fiatal lány állt be a hallgatóságba, és miután mindent megtudtunk a pulykakakiról (amiből állítólag meg lehet határozni az állat nemét), a mangalicákról és egy angol íróról, aki indiánnak adta ki magát egész életében, egyszer csak a könyvben is a Folly Arborétumba értünk. Ez volt ám a tökéletes összhang! Aztán az az ötletem támadt, hogy összeírom Borcsa kedvenc kifejezéseit, amiktől olyan „borcsássá” válik egy szöveg, és amikor ott tartottam, hogy „buzgón”, „bőszen”, „temérdek”, „tengernyi” és „abban a szent minutumban”, a gyerekek felkiáltottak, hogy ők nagyra értékelik a naprakész szlenget is, amit a könyvben használ, és ezt feltétlenül adjam át neki. Szóval a Balatoni nyomozás többrétegű olvasmányélmény, mert egyrészt helytörténeti kalauz – és annak, akit személyes élmények fűznek a Balaton északi partjához, ez az aspektusa különösen kedves lesz, aki meg először kalandozik arra, annak hasznos –, másrészt kalandregény a maga fordulatos cselekményével és egyre fokozódó izgalmával, harmadrészt remek szókincsfejlesztő, és végül természettudományos ismeretterjesztő irodalom, ami olyannyira vállalt hátsó szándék, hogy a történet végén egy tesztet is ki lehet tölteni, amiből kiderül: ki mennyire emlékszik a szószátyár Kriszti rögtönzött biológia- és földrajz-kiselőadásaiból.   (Továbbá üzenem azoknak a szülőknek, akik mindennek a gyakorlati hasznát keresik, és azt szeretik, ha a gyerekük szórakozva tanul, hogy annál a fejezetnél, ahol a nyomozást kémiai vegyjelek segítik, az én fiaim olyan „buzgón” kapták le a polcról a tudományos ismeretterjesztő könyvüket, benne a periódusos rendszerrel, hogy öröm volt nézni.)  Minden elfogultság nélkül még hozzátenném, hogy ismerve az ennek a korosztálynak (a kamaszkor előtt álló nagyobb gyerekeknek) szánt könyvek felhozatalát, azért is lehet remek választás, mert tökéletes adagolásban váltogatja a valóságos és a képzeletbeli elemeket; mert kellően mai és modern, de a klasszikus hagyományokat is követi; mert a karakterei életszerűek és szórakoztatóak, és mert ugyanolyan élvezetes a gyerekeknek, mint a szülőknek. És ezennel azt is megüzenem Borcsának, merre kell innen tovább haladni: még szép, hogy a gasztrofikció felé! Mert aki úgy tud megírni egy tál gőzölgő zöldbablevest a nyári kánikulában, mint ő a 10. fejezetben, annak még egyéb rejtett tartalékai is vannak.   Forrás: wmn.hu