Hát kellett nekem könyvgyűjtemény?!  Most meg ki igazgatja a kiskertet, nagykertet, palotát, birodalmat? Hát, nem én, az biztos! − Mi ez a szívfacsaró sopánkodás? – kérdezte valaki egy dús mogyoróbokor mögül. − Állj elő, mutasd magad, mert levagdallak! – kiáltotta kicsit félszegen a király, mert közben eszébe jutott, hogy nincs is nála kard. − És mivel vagdalsz le? – kérdezte a hang. − Azt csak bízd rám! Ne kényszeríts, azonnal bújj elő! – zengte a király. No, nem is kellett sokat várni, a bokor mögül előtipegett egy bibircsókos halántékú, meggörnyedt anyóka. Kezében egy öl zsályával, fején margarétakoszorúval. − Jéé, egy boszorka! − mosolyogta el magát a király. − Hát ti a valóságban is léteztek? − Dehogy, csak a mesében! − vicceskedett az anyóka. − Aha – nyugtázta a király, de nem igazán értette, most mi is az igazság. − És te, néne, ki vagy? − Ólafűteb Alábrob a becsületes nevem. − Hogy micsoda? Ez nem is név. Ilyen név nincs is – csapta össze a tenyerét a király. − Dehogynem. Csak fordítva mondom, mert úgy hatásosabb. − Ja, úgy. És hogy hívnak, ha nem mondod fordítva? − Betűfaló Borbála – válaszolta az anyóka és lassan leereszkedett egy kőre. − Na, ez már mindjárt más. Meg kell mondanom, igen szép neved van. Olyan tündéres, nem is boszorkányos. − Igazán kedves tőled, hogy így gondolod. Látom, van koronád. Zafírköves? Jól passzol a szemüvegedhez. Gondolom, a tied – mutatott a király fejére az anyóka. − Khm, igen, sajátom. Zafírköves. Majd halkan hozzátette: – Gondolhattam volna rá, hogy a koronát levegyem, de hát a nagy sietséges rettenetben kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy az öltözékemre figyeljek! − Sietséges rettenet – hunyorgott az anyóka –, az meg mi a szösz? − Hát, olyan borzadalom, ami égeti a talpad, és nincs menekvés, belehajt a nagyvilágba. – És miféle sietséges rettenet érte királyi fejedet? – kérdezte csodálkozó ábrázattal a boszorkafejű. − Látod azt a zsákot ott a lovam mellett? – mutatott a ló felé a felséges úr. − Látom – bólintott a néne. − Könyvekkel van tele. Nyakig vagyok a gondban a könyvek miatt. A királyné hallani sem akar róluk. Csak úgy fortyog a dühtől. El kell tüntetnem minden egyes példányt a palotából. Mindet. Azért indultam útnak, hogy helyet keressek valahol a gyűjteményemnek. − Hát, akkor épp jó helyen jársz – mondta a néne. − Ne viccelj velem, Ólafűteb Alábrob, avagy Betűfaló Borbála – húzta össze szemöldökét a felséges úr. − Nem szoktam. Gyere velem – intett az anyóka, és megindult az erdő irányába. A király kikötötte a lovát, hátára vette a zsák könyvet és szó nélkül követni kezdte a bibircsókos nénét. Nem kellett sok, és meg is érkeztek egy pipacsokkal borított tisztásra. Közepén egy kunyhó állt, körbekerített kis kerttel. − Megérkeztünk! – fordult a király felé a néne, és kinyitotta a kiskaput −, itt lakom. Kerülj beljebb! A király tétovázott: be is akart menni, meg nem is. Letette a zsákot, és óvatosan kitárta az apró deszkaajtót. Belépett, majd száját tátva ezt mondta: − Azt a könyvbogarát neki! Hát ez meg miféle hely? Kívülről kunyhó, belülről meg, meg…? Te valóban boszorka vagy, néne! A király nem győzött álmélkodni. A kunyhó kívülről roskadozó, behorpadt falú, apró ablakos, kicsi épületnek látszott, bent pedig tágas volt, és megszámlálhatatlan szobájú, hosszú, cikcakkos folyosókkal keresztezett. A falak mentén bükkfaágakból polcok álltak, rajtuk könyvek sorakoztak, katonás sorrendben. A polcok mellett mohapárnákkal kibélelt hintaszékek voltak, a mennyezeten pedig gömb alakú lámpák. A király a polcokhoz lépett. − Te boszorka, honnan a csudából szereztél ennyi izgalmas könyvet magadnak? − Cserebere, varázslat, királyom! – felelte a néne. A felséges úr kezdeti csodálkozása határtalan örömmé változott. Hangosan olvasgatta a polcokon elhelyezett feliratokat: − Jó szíveknek való könyvek, harcos lelkeknek ajánlott, szerelemre fakasztó olvasmányok, beszédkészséget javító, bátorságot növelő, kedvességet csíráztató, irigységet tompító, csalódást csillapító, jó cselekedetet elősegítő, türelmet kicsikaró, szeretetet ápolgató, ismereteket elültető könyvek. Hm, te néne, ez a gyűjtemény még az én gyűjteményemet is lepipálja! Odalépett a szeretetet ápolgató könyvekhez. Kihúzta a legnagyobbat. Megsimogatta a könyv érdes fedelét, belelapozott, és mélyen beleszippantott a lapokba. − Felséged láthatja, van itt hely bőven még könyveknek. Jól meglesznek itt király uram kötetei is! – mondta a néne. − Kedves tőled, Borbála, és el is fogadom az ajánlatod, de lenne egy másik ajánlatom cserébe: mi lenne, ha ketten megalapítanánk a Patakparti Ólafűteb Alábrob Birodalmi Nagykönyvtárat? − Birodalmi Nagykönyvtárat? És az én fordított nevem viselné? – mosolyodott el a néne. − Igen, és mindenki akkor jöhetne olvasni, amikor kedve tartja. Te vezethetnéd a könyvtárat. S mivel erőd teljében vagy még, bizonyára megbirkózol a feladattal. − Itt a kezem, nem disznóláb, felséges uram! Legalább lesz, akivel cseverészhetek. Kicsit sokat éltem itt egyedül. Csapjunk bele, én amondó vagyok! – lépett a királyhoz a néne. − Csapjunk bele – szólt a király, és kezét nyújtotta Betűfaló Borbálának. Meghányták-vetették a dolgot, s napnyugtakor a király már a palota felé baktatott hűséges lova hátán. A királyné nem győzte kivárni érkezését. Sírdogálva elaludt a könyvkupacokon. Azóta szent a béke köztük, s amikor királyi teendőik úgy engedik, a királyné a királlyal együtt látogat el a Birodalmi Nagykönyvtárba. Kicsik, nagyok, szegények és gazdagok, bátrak és bátortalanok még a mai napig is ott olvasgatnak Betűfaló Borbála hintaszékeiben. Ha szeretnél te is felkerekedni, csak szólj a szemüveges királynak. Hátha egy szép napon téged is magával visz. Tovább>>