A szerző a regény első három fejezetével korábban díjazottja volt Aranyvackor-pályázatnak, így nagy várakozás előzte meg a kötet megjelenését. Lakatos a képregény-rajongók körében eddig sem volt ismeretlen, részben Tim Burton által ihletett rajzos történeteiben már korábban is megmutatta, hogy remek mesélő. Zalán és Székláb csodálatos utazása a gőzmozdonnyal összeépített házzal (vagy inkább házon?) magával ragad. A furcsaságok és a hétköznapi dolgok olyan egyensúlya teremtődik meg, hogy könnyedén odaképzeljük magunkat, velük utazunk, segítünk Zalánnak a mosogatásban és a takarításban, együtt rosszalkodunk és kíváncsiskodunk vele. Aztán a Dobozvárosba vezető végeláthatatlan sínek mentén vele együtt húzódunk hátra, amikor szerelvény húz el mellette és visszatartjuk a lélegzetünket, nehogy Azok, a dobozvárosi egyenemberek meghalljanak bennünket.   Lakatos István világában egyértelműen a jó és a gonosz háborúja zajlik. Ám ez a jó és ez a gonosz nem annyira szokványos – részben azért, mert itt is érződik az a bizonyos Tim Burton-hatás. A gonosz tökéletességre és a látszat fenntartására, sőt további tökéletesítésére törekszik. Ő Egyes, aki nevével egyáltalán nem a gonoszságot, inkább az egyetlent, a mindenhatót jelenthetné. És lehetne is ő a mindenható, ha valahol, valamikor nem romlott volna el nagyon valami.   A jó megtestesítője, Székláb viszont szétszórt, rendetlen, kissé szórakozott, ráadásul egyedül nem is boldogul. Ezzel is azt bizonyítja, hogy mindenhatóság nem létezik, csak annak képessége, hogy valaki ki tudja választani a megfelelő segítőtársakat, akikkel együtt a legnagyobb problémák is megoldhatóak.   Mégsem didaktikus tanmeséről van szó, ne aggódj, kedves leendő olvasó, hanem vérbeli kalandregényről. Olyanról, amely nem egy tökéletes világban játszódik. Ahol vannak mellényúlások, vannak veszteségek, amelyeket az élet természetes velejárójaként el kell fogadni. De vannak apróbb és nagyobb csodák is. Egy tockostól meg tudjuk érteni, mit mond egy mindig rosszkedvű kecske, vagy barátunkká fogadhatunk egy szőrös vízimanót, aki más, mint a testvérei, és ezért folyton bántják. Ha pedig megfordul az olvasó fejében, hogy őt magát vajon nem rabolták-e el a dobozvárosiak, vagy hogy a szüleit nem cserélték-e el, gyorsan egy pakli kártyát vagy társasjátékot vegyen elő, és játsszon egy jót a család. Aztán persze jöhet a közös esti mese. A regény egyetlen komoly hiányérzetet hagy maga után, még akkor is, ha nem tudjuk a szerzőről, hogy illusztrációk és képregények sora áll már mögötte. A kék és fekete színekkel nyomott apró illusztrációk annyira kedvesek, hogy az olvasónak nagyon hiányoznak a nagyobb, akár egész oldalas, színes képek, amelyekről jobban megismerhetjük a szereplőket. A regényt tíz éven felüli olvasóknak ajánlja a kiadó, és őszintén remélem, hogy a Harry Potter-regényekhez szokott korosztályt már nem rémiszti meg a könyv 300 oldalas terjedelme. Különösen, hogy a papírválasztás és a kötés miatt első pillantásra inkább 600 oldalasnak tűnik. Nem tudom, szégyenkeznem kell-e vagy inkább a könyvet dicséri, hogy többször megálltam olvasás közben, és azon gondolkodtam, hogy vajon egyik vagy másik név, kifejezés vajon mi lehetett eredetileg angolul. A mese ugyanis megállná a helyét a világon bárhol. Vele Lakatos István tagja lett egy igen exkluzív klubnak, az utóbbi évek legjobb ifjúsági szerzőinek sorába lépett, Békés Pál, Berg Judit, Darvasi László vagy Böszörményi Gyula mellé. Ha pedig valakinek a képregények, a meseregény és a kissé sötét világ alapján Neil Gaiman is eszébe jut, talán nem is asszociált rosszul. Salamon Eszter Forrás: olvassbele.com