- Anyám, én ibolyát szeretnék ma! - Ibolyát - csodálkozott az anyja - ilyen időben?! Te talán álmodsz, kislánykám, hiszen egy szál nem sok, annyi virág sincsen az erdőben. De Laura csak tovább is makacsul kiabálta: - Nekem ibolya kell! Klára hozzon az erdőből ibolyát nekem!   Addig beszélt, amíg az anyja is beleegyezett, s Klárát úgy, ahogy volt, vékonyka ruhájában elindították az erdő felé. - Haza ne gyere ibolya nélkül, mert becsapom az ajtót az orrod előtt! - kiáltotta utána Laura az ajtóból, amikor nekiindult nagy búsan az erdőnek. Amint ment, mendegélt a fenyőfák között, csak úgy dobogott a szíve a félelemtől, hátha kiugrik a sűrűségből egy nagy, éhes farkas, és széjjeltépi. De lám, egyszerre csak vidám madárdalt hallott: egy kismadár ugrált egy száraz ágon, fütyörészett, csirikolt, s olyan kedves volt, hogy Klárika el is felejtette egy pillanatra bánatát. A madár röppent mind elébb, elébb, Klárika ment lassan utána, s hát egyszerre mit lát? Nagy fényes tűz világította meg az erdőt nem messze, s a madár éppen arrafelé repkedett. Nem sokat tépelődött, hanem odasietett a lobogó tűzhöz, s majd elállott a szava a csodálkozástól, mikor tizenkét furcsa embert pillantott meg mellette. Háromnak közülük hosszú fehér szakálla volt, s hófehér volt a ruhájuk is, a másik három aranyszakállú s zöld ruhájú volt. A harmadik csapat ezüstszakállú és sárga ruhájú, a negyedik fekete szakállú és bíborruhájú volt. Abban mind egyformák voltak, hogy nyájasan és kedvesen fogadták Klárika félénk köszönését. Egyik közülük, akinek meg volt fagyva hátul a haj, Klárikához közeledett, s megszólította: - Hol, merre jársz itt ebben a fagyos időben, te kislány? Klárika félénken válaszolta: - Nekem ibolyát kell szednem a testvéremnek, s addig nem szabad hazamennem, amíg nem találok; ó, engedjék meg nékem, hogy megmelegítsem a kezemet a tűznél! A fehér szakállú ember erre odafordult az egyik bíborruhájú emberhez. - Ibolyát csak te adhatsz, Május testvér. Nem segítenél ezen a kisleányon? Hiszen megfagy ebben a hidegben, s éjszak még hidegebb lesz, mint most. - Hogyne segítenék rajta! - mondta a bíborruhás Május mosolyogva, aztán kivette a fehér szakállú ember kezéből a vesszejét, s jól megpiszkálta vele a tüzet. Ebben a pillanatban eltűnt a jég a fákról, zöld levelek bújtak elõ, az ágakon trillázva énekeltek a madarak, a hó helyett rengeteg virág bújt elõ, s Klárika egy perc alatt annyi ibolyát talált, hogy alig fért a markában. Aztán megköszönte illendően a jó öregeknek nagy jóságukat, elbúcsúzott tőlük, s gyorsan indult hazafelé. Hej, volt nagy csodálkozás, álmélkodás, mikor hazaért. Az anyja is meg Laura is már örvendeztek, hogy sohasem kerül haza az erdőből, s lám, de hamar hazajött! Laura szagolgatta nagy mérgesen az ibolyát, de még rosszabb volt Klárikához, mint azelőtt. Másnap reggel azt parancsolta Klárikának, hogy rögtön induljon útnak, s addig haza ne merjen térni, amíg szamócát nem szedett neki. Klárika ismét nekiindult a homályos erdőnek, de alig indult meg, hát a kismadár ismét ott csicsergett, ugrált elõtte, amíg csak megint fel nem ragyogott előtte a tegnapi tűz fénye. A tizenkét emberke csendesen üldögélt most is a tűz mellett, s mikor odaért, Január testvér megfogta a kezét, s így szólt hozzá nyájasan: - Miért jöttél ismét, szegény kislány, ide? Nem látod, hogy most a Jégkirály uralkodik az országban, s annak nagyon kemény ám a keze. - Azért jöttem ide, jó bácsikám, mert a testvérem szamócát akar enni. Sokat szedtünk tavaly júniusban az erdőben, de hol találjak ilyen hideg időben? Január testvér ekkor az egyik sárga ruhás emberhez fordult. - Szamócát csak te adhatsz, Június testvér mosolyogva, s elővette a pálcáját, amellyel jó erősen megpiszkálta a tüzet. Hát egyszerre lombosak lettek a fák, piros bogyók lógtak a bokrokon, s a bokrok tövében csak úgy mosolyogtak a piros szamócák. Klárika szorgalmasan nekilátott a szamócaszedésnek, s nemsokára egy egész köténnyel szedett az édes gyümölcsből. Aztán megköszönte nagy hálálkodással a jó emberkék nagy jóságát, elbúcsúzott tőlük, s nagy sietve indult hazafelé. A rossz asszony meg Laura már boldogok voltak, hogy nem tér többet vissza, mert sok idõt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok időt töltött el a szamóca szedésével, s mikor meglátták, majd megpukkadtak a méregtől. Laura még meg is szidta, hogy ilyen sok idõt töltött, s aztán ímmel-ámmal megette a szamócát. Alig hajnalodott másnap, már felébresztették nagy hangosan Klárikát, hogy rögtön menjen az erdőbe, és szedjen édes almát. - Olyan hideg van, édesanyám! - szólt Klárika remegve, s könyörgött, hogy ne küldjék el ilyen időben. De a gonosz asszony meg Laura csak ennyit mondtak: - Rögtön készülj és menj! Klárika nagy búsan felöltözött, s kiment ismét egyedül a havas erdőbe. A kismadár édesen aludott egy ágon, amikor odaért, s helyette egy kis erdei egér bújt elõ egy odvas fából, s így szólt hozzá: - Csak kövess engem, akkor megtalálod barátaidat. Ment is szaporán Klárika, s nemsokára ismét ott volt a lobogó tűz mellett, ahol barátságosan tekintettek rá a testvérek, s megkérdezték, mi jóban jár. - Almát akar a testvérem enni, s addig nem mehetek haza, amíg nem találok - felelte Klárika. - Almát? - mondotta jóságosan Január testvér. - No, Szeptember testvér, most rajtad a sor, adj almát a mi kis barátunknak. Szeptember rögtön fogta a vesszőt, megpiszkálta a tüzet, hát a hó helyett sárguló levelek hullottak a földre, érett bogyók kandikáltak a bokrok levelei közül, egy vadalmafa pedig édes gyümölccsel megrakodva, gazdagon ott állott éppen Klárika mellett, aki lecsüngõ ágairól rögtön tépett kettőt. Szeptember kihúzta vesszejét a tűzből, s mire Klárika felpillantott, a fákról jégcsapok lógtak ismét, a sárguló levelek helyén fehér hó csillogott.  Laurát majd megette a méreg, amint meglátta Klárikát s a gyönyörű két almát. Kikapta a kezéből, hamar megette, s nagy dühösen így szólt Klárihoz: - Add ide a fejkötőmet meg a kabátomat! Hamar felöltözködött, s csak annyit mondott az anyjának, hogy õ is almát akar szedni, mert amit Klára hozott neki, az nem elég finom. Hiába könyörgött az anyja, hogy ne menjen el ilyen zimankós időben, kipenderült az ajtón, s elsietett azon az úton, amelyen Klárika haladt tegnap. A madár őt is meglátta az ágról, de nem kezdett énekelni, mert megijedt a Laura csúnya és irigy arcától. Sokáig ment, mendegélt a fagyos havon, s bosszankodott, hogy semerre se látott almafát. Egyszerre csak nagy világosságot pillantott meg, odasietett, hát ott ült a tizenkét ember a nagy tűz előtt. Mogorván köszönt nekik, s anélkül, hogy megkérte volna őket, odatartotta kezét, hogy melegedjen. - Miért jöttél? - kérdezte őt Január testvér. - Semmi közötök hozzá! - felelte gorombán Laura. Az öregember nem szólt semmit, csendesen megpiszkálta a tüzet, s egyszerre sűrűbben kezdett hullani a hó, süvített a szél. Bezzeg megijedt most Laura, elkezdett sírni nagy keservesen, s indult hazafelé. Ment, ment egy darabig, de aztán megbotlott egy nagy jéggöröngyben, elesett, s a sűrűn hulló hó rögtön eltemette. Otthon alig várta már a gonosz asszony a leánya jövetelét, de telt-múlt az idő, kezdett sötétedni, s még sehol nyoma se volt Laurának. Megindult nagy sírva az asszony, hogy keresse meg a leányát, ment s meg sem állott, amíg a nagy tűzhöz nem ért. Hozzá is nyájasan szólt az öreg Január, de õ éppen olyan mogorván válaszolt nekik, mint a leánya. Nem szólt semmit se az öreg, csak megpiszkálta nagy csendesen a tüzet, s hát úgy hullott a hó, hogy az asszony azt se tudta, merre kapja a fejét. Indult volna õ is haza, igen ám, de azt se látta, hová, merre menjen, s addig szaladgált, amíg csak el nem temette őt is a hó. Klárika várta, várta egy darabig az anyját meg a testvérét, s mikor látta, hogy nem jönnek, megsiratta őket, s egyedül lakott tovább is a picike házikóban. A négy évszak minden évben pontosan eljött egymás után, s elhozták neki az ajándékaikat: virágot, gyümölcsöt, bogyókat. Csak a fehér szakállú ember nem hozott ajándékot, hanem csodaszép meséket mesélt neki a lobogó tűz mellett. Telt-múlt az idő. Klárika nagyleány lett, s egyszer csak ki toppant be hozzá? Egy deli szép királyfi, aki hallotta hírét az õ szépségének, jóságának. Ez a királyfi feleségül vette Klárikát, s még mai élnek, ha meg nem haltak.