Molnár T. Eszter   Ismerünk vagány és szégyellős gyerekeket, találkoztunk már vörös hajú, szeplős kislánnyal és ismerünk huncutokat, akik eldugják a többiek sapkáját. Ahogy egyre jobban bemerészkedünk Bán Zsófia történeteibe, rájövünk, hogy a harmadik Á régi ismerősünk, a könnyen méregbe boruló Nemhanemkával és a magyarul még alig beszélő, külföldről, vagy talán egy másik naprendszerből jött Hardtmuth Kohinoorral együtt. Ismerős a saját gyerekkorunkból vagy a gyerekeink iskolájából. Viszont ki hallott már egy vagány bagolyról? Pedig létezik, itt lakik a városszéli erdőben, még neve is van: Eduárd. Igaz, ezt a nevet, melyet az apjától örökölt, nem igazán szereti. Vagánybagoly lány, ennek ellenére ismeri a lesszabályt. Ha kell, bajba jutott rókát ment, máskor futballbírónak áll. A gyerekekkel könnyen szót ért, Nórikával még beszélgetni is tud, a fafejeket viszont nem kedveli. Bán Zsófia érzékenyítő könyvének alcíme ez: mindenki lehet más. Szórakoztató tanévkezdő önálló olvasmány, remek esti mese, de nagy, világértelmező beszélgetésekhez is alkalmas beszélgetésindító lehet, mivel a gyerekek legkésőbb kisiskolás korukban szembesülnek azzal, hogy nem minden család olyan, mint az övék, hogy valóban mindenki más, mint a többiek. Vagánybagollyal könnyen megtanulható, hogy a másság inkább érdekes, mint ijesztő, hogy a cukkolás, a csúfolódás és más huncutságok pedig eléggé CÖCC dolgok. pagony.hu Szépirodalom gyerekeknek?   Ha a felnőtt irodalom háza táján keresgélünk, és nem gyerekeknek szeretnénk könyvet vásárolni, akkor sem mindig egyszerű különbséget tennünk a szépirodalmi regények és a ponyva között. De a gyerekkönyveknél kifejezetten nehéz dolgunk van. Megnéztük legújabb könyvünk, a Vagánybagoly kapcsán, mégis honnan lehet felismerni, ha szépirodalmi kötetet tartunk a kezünkben. A felnőtt szépirodalom esetében annyival máris könnyebb a dolgunk, hogy a legtöbb könyvterjesztő és kiadó figyel arra, hogy a netes vásárlásaink során egyetlen kattintással eljuthassunk a “szépirodalom” címszóhoz tartozó könyvekhez. A gyerekkönyveknél azonban egészen más a helyzet. Nehezített pályán kell mozognunk, hiszen a gyerekkönyvek világában nem elsődleges szempont, hogy egy mese szépirodalmi igénnyel bírjon. Hiába kattintgatunk a netes oldalak fejlécében, hiába keressük a bolt polcait díszítő feliratok között, ilyen kategóriát nem fogunk találni. A magas irodalmiság nem tartozik azon hívószavak közé, amik először eszünkbe jutnak, mikor könyvet választunk a kicsiknek. Sokkal inkább arra figyelünk, hogy a korosztályuknak megfelelő mennyiségű szöveget tartalmazzon, hogy izgalmas legyen a történet, mellyel a képi világ is összhangban van, és mindezek mellett a gyermekünk ízlésének is megfeleljen. Míg a felnőtt szépirodalomban való eligazodáshoz már a gimnáziumban fontos támpontokat kaphatunk, legyen szó klasszikus vagy kortárs irodalomról, a kisebb gyerekek esetében az iskolai tananyag sem szolgál túl sok segítséggel. Mégis miről ismerjük meg a szépirodalmi műfajú meséket? Vizsgáljuk meg a kérdést legújabb kötetünk, Bán Zsófia Vagánybagoly és a harmadik Á - avagy mindenki lehet más című könyvének segítségével! Vagánybagoly egy város melletti erdő közepén látta meg a napvilágot. Vagánybagoly azért vagány, mert mindent tud, mindent lát, és mindenben segít a gyerekeknek, legyen szó focimeccs alatti bíráskodásról, ellopott kincsek felkutatásáról vagy az elkeseredett tanulók megvigasztalásáról. Vagánybagoly és a 3./Á tanulóinak történetei hétköznapi iskolai események, melyekbe a gyerekek nyelvét értő, a gyerekek cinkosává váló bagoly karakterével varázslat is vegyül. A történetvezetés egyszerre reagál a gyerekek körüli valós eseményekre, és játékba hívja a gyermeki fantáziát a meseiség erejével. Képzeljük el a ponyvákat úgy, mint egy mezőn keresztül vezető kitaposott ösvényt, ami egyetlen irányba, egyetlen célhoz vezet. A magasirodalom ezzel szemben különféle célponthoz vezető turistaösvények szövevénye egy sűrű erdőben. Az ösvények gyakran találkoznak is egymással, majd újra szétválnak. Az első esetben a mű nem sarkallja gondolkodásra az olvasót, a szerző didaktikus, leegyszerűsítő kijelentésekkel irányítja őt a történet tanulságához. A második esetben a mű célja nem az, hogy egyetlen igazság felé tereljen minket, sokkal inkább az, hogy mi magunk találjunk egy számunkra megfelelőt, mégpedig úgy, hogy több lehetséges alternatívát is alaposan körbejárunk. A ponyva a gyermek érzelmi világára kíván hatni úgy, hogy oppozíciókat állít fel: a világ jóra és rosszra, szépre és csúnyára (stb.) osztható, de ennél mélyebb komplexitás nincs. Ezek az ellentétek pedig érzelmeket hívnak elő, melyek megkövetelik, hogy nekik megfelelően viselkedjünk. Egy mindentudó elbeszélő vagy egy bölcs szereplő kinyilatkoztatásokat tesz, tanulságot von le, mindezt tanító jelleggel, és kizárólag az ellentétes érzelmek talaján mozogva (“rossz, amit tettél, tehát te rossz vagy/te jót cselekedtél, tehát jó vagy”). A ponyva zártabb és merevebb rendszerben mozog a szépirodalomnál, formailag és tartalmilag egyaránt. Elnagyolt, sablonos szereplőket, cselekményvilágot használ, ezzel szemben egy szépirodalmi igényű könyv sokkal komplexebb és szabadabb térben mozog, inkább az olvasó logikai képességeit szólítja meg, és gondolkodásra ösztönöz (ez persze nem zárja ki azt, hogy hasson az érzelmeinkre is). Míg a ponyvában nem keressük a miértre a választ, hanem egyből elkönyveljük a tetteket valamilyennek (hiszen megmondták nekünk, hogy ezt kell tennünk), addig a szépirodalomban muszáj feltennünk ezt a kérdést. Remek példát találunk erre a Vagánybagolyban, mikor néhány tanuló direkt nem szól az egyik kislánynak, Nemhanemkának, hogy vége a játéknak, mindenki hazamegy, Nemhanemka ezért reménykedve várja őket órákon keresztül egy faágon. Itt le is vonhatjuk a konklúziót: ezek a gyerekek nagyon gonoszak. Nemhanemka azonban elbizonytalanodik a kijelentés igazságában – miután egy alapos fejmosás után a gyerekek jobb belátásra térnek –, hiszen hogy állíthatnánk róluk, hogy gonoszak, ha belátták a hibáikat, és megbánást tanúsítottak? Így ezentúl inkább “huncutoknak” hívja őket. A Vagánybagoly sosem nyilatkoztat ki egyetemesnek vélt igazságot. A magasirodalomra jellemzően valódi erkölcsi, társadalmi és személyes problémákat vet föl, összefüggésekre mutat rá, és megoldásokhoz is elvezet, mégsem zárja el előttünk az elágazásokat, egyetlen igazság felé terelve minket. Ez különösen fontos, ha olyan problémákat boncolgatunk, mint a homoszexualitás, a nem hagyományos családmodellek, a hajléktalanság, a migráció. A Vagánybagoly nem érveket és ellenérveket sorakoztat fel egy-egy témával kapcsolatban, hanem arra sarkallja az olvasót, hogy saját maga gondolja végig a problémát, és ő maga jusson el egy megfelelő, logikus következtetéshez. Nem azt mondja, hogy a homoszexualitás jó vagy rossz, hanem bemutat egy komplex belső világgal rendelkező szereplőt, akit éppenséggel két anyuka nevel, majd ránk bízza, hogy mit gondolunk róla. Nem arra utasítja az olvasót, hogy adjon/ne adjon pénzt minden hajléktalannak, mert így helyes, hanem felvázol előttünk egy hajléktalan férfit, akinek az jelenti a legtöbbet, mikor a gyerekek a nevén szólítják, és minden pénznél többre értékeli, hogy van kivel ebédelnie. Emberi sorsokat vonultat fel előttünk, cselekedeteket és reakciókat vázol fel, melyek arra ösztönöznek, hogy gondoljuk végig a problémát, majd döntsük el, melyik megoldás a helyes számunkra. Nem fél filozofálni a gyerekekkel, hiszen tudja, hogy ha megpróbáljuk elrejteni a gyerekek elől a “felnőtt problémákat”, azzal nem védjük őket, hanem éppenhogy elvesszük tőlük az egyetlen eszközt, amivel védekezni tudnának: a tudást. Valamint arra is rávilágít, hogy ezek a “felnőtt problémák” bizony legalább annyira “gyerek problémák” is, hiszen gyerekként is szembesülnünk kell velük: a gyerekek is látnak hajléktalant, van külföldi osztálytársuk, látnak, ismernek homoszexuális embereket, élnek át megaláztatást, vagy kerülnek szembe hatalmi pozícióban lévő emberrel. A szépirodalom legsajátabb tulajdonsága, hogy gondolatokat ébreszt, nem pedig objektív kijelentéseket tesz. A szépirodalmi szöveg esetében tehát mind a szöveg felépítése, mind a tartalma arra sarkallja az olvasót, hogy maga alkossa meg a szöveg jelentését. Erre kiváló eszközei vannak: sajátos stílus, egyedi humor, sablonmentes hasonlatok, metaforák, átgondolt jellemrajzok, melyek megfejtése kihívást és örömet jelent a befogadónak, ezáltal mélyebben el is raktározódik benne a tartalom. Mindemellett a gyerekeknek szóló szépirodalom arra is tanít, hogy ne higgy, inkább tudj. Arra, hogy a lehető legjobb eszköz a problémamegoldásra az önálló gondolkodásra való képesség elsajátítása.   A humoros történetek jóval túlmutatnak önmagukon, hiszen teljesen természetes módon jelenik meg a témák között az alternatív családmodell, a szegénység vagy a hajléktalanság. Igazán érzékenyítő mesekönyv, hiszen kiderül belőle, hogy „mindenki lehet más”. Nagyon fontos, hogy már gyerekkorban elkezdjünk beszélgetni a másságról is a kicsikkel, mert csak így lehet belőlük toleráns felnőtt. Ezek a történetek jó apropót adnak a hasonló témákhoz. Nagy Norbert pazar illusztrációi pedig méltó módon egészítik ki a történeteket. Van egy város, ismeritek, amellett egy erdő, abban egy bagoly. Igen, ez tök komoly, egy bagoly. Régebben úgy hívták, hogy Eduárd. Csakhogy! Eduárd lány bagoly volt, bocs! – Nálunk a családban minden férfit Eduárdnak hívtak, és punktum! – prüszkölte tollait borzolva idősb Eduárd, amikor a kis Eduárdnak még csak a fenekén volt a tojáshéj. – De hát, drágám – csodálkozott a bagolymama –, hiszen ez kislány! – Badarság! – dörrent rá a bagolypapa, aki szigorú volt, viszont fafejű is. A fafejével szépen beleolvadt az erdő színeibe, alig lehetett észrevenni. – Lánynévvel nem készültem! – dohogta az újdonsült apuka, s ezzel lezártnak tekintette az ügyet.   A bagolymama nagy bagolyszemeket meresztett, de  nem mert ellenkezni. Így aztán rajta maradt a csibén az Eduárd név, noha Eduárd csakugyan lány volt. Ettől eltekintve azonban nem volt benne semmi különleges. Nem volt sem óriási, sem túl kicsi, amolyan átlagos, pont jó méretű kisbagoly volt, amilyet a gyerekek szoktak rajzolni. Eduárd viszont nagyon is valóságos volt. Néha maga is elcsodálkozott azon, hogy mennyire. Például, amikor egyszer ébredéskor elkezdett veszettül korogni a gyomra. Khrrrrm! – Jaj, mi volt ez?! – ijedezett Eduárd, amikor a zajt először meghallotta. Khrrrrm! – Úristen, megint! Most mit csináljak?! Ekkor már az erdőben ő volt az egyedüli bagoly, így nem akadt, aki bagolyügyben tanácsot tudott volna adni neki. Eduárd anyját egy kóbor macska tépte szét az előző télen, őt azért nem tudta megkérdezni. Apját, idősb Eduárdot pedig egy orvvadász lőtte le, őt meg azért. Azt beszélték szerte a kerek erdőben, hogy idősb Eduárd bent a városban, egy bolt kirakatában áll kitömve. TE JÓ ÉG!!! Azt is beszélték, hogy a boltnak egy gonosz mostoha a tulajdonosa, akit valami Taxidermiának hívnak. Hogy a neve a bolt bejárata fölött nagy, vörös betűkkel virít. Viselkedj, édes fiam, mert huss, elvisz a Taxidermia! Ilyenekkel ijesztgették a kisállatokat. Vagy olyanokkal, hogy elviszik őket zsákban Dél-Amerikába. – És milyen az a Dél-Amerika? – tudakolta aggodalmasan egy kisróka. – Háát… kívülről picit rozsdás… de belül gyönyörű! – mondta a kisrókának Eduárd, aki úgy gondolta, hogy nem kéne ilyesmivel ijesztgetni a kisállatokat.Sőt, úgy gondolta, hogy egyáltalán nem kéne ijesztgetni őket. Meg hogy vigyék el zsákban Dél-Amerikába azt, aki ijesztgeti őket! Grrr!!! Eduárdnak mindenről ennyire határozott véleménye volt. Egy bagoly az legyen határozott, gondolta. Vagy nem? Választ azonban nem kapott senkitől, mert a baglyok egy ideje már távolabbi erdőkbe költöztek, ahol nem járkál annyi ember. A kirándulók folyton hangoskodtak, nem hagyták őket nappal aludni, szemeteltek, és ráadásul elijesztették a finom kis szőrös rágcsálókat, akiket jó lett volna, HAMM, bekapni vacsorára. Mikor már kopogott a szemük az éhségtől, fogták magukat, és egy erdővel odébb költöztek. Eduárd viszont nem hagyta volna el a kerek erdőt semmiért. Az arra lakó embereket pedig – hogy, hogy nem – kifejezetten szerette. Különösen a vidáman kurjongató gyerekcsapatokat kedvelte. Ha őket hallotta, máris nem érezte magát annyira egyedül. Ráadásul valahányszor a gyerekek megpillantották Eduárdot, mindig őrült izgalomba jöttek. Ez persze hízelgett neki, hát tegye fel a kezét, akit egy élő bagoly hidegen hagyott volna! – Itt van, itt van! Én láttam meg először, nem, nem, én, nem, én! Ezen mindig összevesztek, mert bagolypontokat osztogattak, amin Eduárd remekül szórakozott. Az volt a lényeg, hogy ki látja meg először a baglyot. Olyan volt, mint a számháború, csak bagollyal. Egyszer egy pöttöm, vörös hajú, szemüveges kislány követelte magának a bagolypontot. Azt állította, hogy ő, igenis ő látta meg elsőként a baglyot! – Na, ne mondd már, vaksikám! Hogy tudnál te bármit is kipécézni ezekkel a szódásüvegekkel az orrodon!– csúfolódtak a többiek, mire a kislány éktelendühbe gurult. Eduárd szomorúan nézte a jelenetet. Ő ugyanis föntről pontosan látta, hogy a kislánynak igaza van. Egyébként is bántotta, hogy a gyerekek ilyen cöcc módon viselkednek egymással. Ha nem tetszett neki valami, mindig azt mondta: CÖCC, ezt még a mamájától tanulta. Ahogy ott szomorkodott és cöcögött, hirtelen gondolt egyet. Leszállt egy alsó ágra, közvetlenül a gyerekek feje fölé, és a szárnyával határozottan, mint egy partjelző, a kislány felé mutatott. A többiek ijedtükben félrenyelték a Sport csokijukat. – Mit csinál ez?! – rémüldöztek a gyerekek. – Talán támadni fog?! – Nem, hanem azt mutatja, hogy lepipáltalak benneteket!– kiáltotta a vörös hajú kislány izgalomtól kipirult arccal, s apró lábával diadalmasan toppantott. A kislányt a többiek csak úgy hívták, hogy Nemhanemka, mert minden mondatát úgy kezdte, hogy „nem, hanem”. Nemhanemka és a többiek a Medveiskolába jártak, ami a Végbusznál volt. A Végbusztól már nem ment tovább a busz, onnan már csak a kerek erdő volt. Tanítás után a gyerekek kijártak az erdőbe játszani. Nemhanemka diadalmas kurjantására Eduárd jóváhagyólag biccentett. A gyerekek meg csak tátott szájjal bámultak rá. – Aztaa! – mondták a gyerekek. Meg: – Fúú! Egy igazságtevő bagoly!!! De vagááány! – Próbáljuk ki, hogy tényleg az-e! – mondta az egyik fiú, akit Nyúl Pálnak hívtak. – Mondjuk, focizzunk, és legyen ő a bíró! Eduárdnak ez csöppet sem volt ellenére, már épp elég meccset látott a tisztásnál. A tisztást a gyerekek úgy hívták, hogy Gazdagrét, mert eddig: egy bicskát, egy kulacsot, egy ollót, egy mobilt, egy kulcscsomót, egy eldobható fényképezőgépet, sőt, még egy kukkert is találtak már a fűben. A kincseket gondosan lefényképezték a talált fényképezőgéppel. Csak épp a fényképezőgépet nem volt mivel lefényképezni! Ez némi fejtörést okozott nekik, végül Biliboc Valentin lerajzolta, ő volt rajzból a legjobb. Aztán az egész pakkot elrejtették egy nagy, rozsdás konténerben, amit valakik az erdő szélén felejtettek. A konténer neve az volt, hogy Dél-Amerika. Idegennek, vagy pláne más osztályokba járóknak tilos volt beszélni róla, fővesztés terhe mellett!!! Ezt A Karib-tenger kalózaiból tanulták a moziban, ahol Pipacs Vili papája, Pipacs Géza bácsi volt a mozigépész. Legalább tízszer látták már a filmet, az egész osztály kívülről fújta. A látottakat később az erdőben újra eljátszották váltott szereposztásban, mert az úgy igazságos. Hát, nehogy már a Johnny Depp mindig a Nyúl Pál legyen! A játékot Erdei Mozinak hívták, ebben is csak beavatottak vehettek részt. Hiába könyörögtek a bések, hogy így meg úgy, csak egyszer hadd lehessenek legalább ellenség, de ők megmakacsolták magukat, nem és nem! Az Erdei Mozi, az szent volt. Aki benne volt, az örökre benne maradt, akármilyen hülyeséget csinált, aki meg nem, az lógathatta az orrát és sóvároghatott. A szabály az volt, hogy csakis azt zárják ki, aki valamilyen titkot kiad a béseknek. Ez volt a Fővesztés Terhe. Ez a szégyen azonban még senkivel sem fordult elő. Még szép. Eduárd megörült, hogy ő lesz a bíró, még a lesszabállyal is tökéletesen tisztában volt, pedig a fiúk mindig nyafogtak, hogy a lányok nem értik a lesszabályt. Mit lehet azon nem érteni? – bosszankodott Eduárd, pedig hát ő is lány volt. Na, ezért nem kell ilyeneket mondani, gondolta. Hogy a lányok így, meg a fiúk úgy. Például az erdőben is mindig mondták, hogy a Vendelin ugyan vaddisznó, de rendes. Hát van ilyen is, meg olyan is, morfondírozott Eduárd. Vagy nem? Aznap különösen elgondolkodó hangulatban volt. A fiúk kiálltak a pályára, mire a lányok hangosan tiltakoztak: – És mi?! Hát nehogy már! De most frankón?! Ez nem igazság! Mire a fiúk, kicsit morogva ugyan, de beengedték a lányokat is. Elindult a játék, és Eduárd hangos szárnysuhogtatással jelezte az első szabálytalanságot. A jobb vagy bal szárnyával mutatta az irányt, hogy melyik csapat végezhet szabadrúgást. Amikor az első gólt párhuzamos szárnyemeléssel jelezte, nem hittek a szemüknek. Azt kiabálták: – Hát ilyen niiincs!!! Ezt nem hiszem eeel!!! Ez áállati vagány! – Meg csupa ilyet, hogy csak úgy zengett bele a kerek erdő. Attól a naptól fogva Eduárdot csak úgy hívták, hogy: VAGÁNYBAGOLY. Vagánybagoly pedig örült, hogy megszabadult Eduárdtól, és végre az lehetett, aki. Valaki más.