Héjha!
Dehogy élt!
Épp hogy éldegélt.
Mert csak néhanap legelt.
Volt egy csöppke pikulája,
csudálatos muzsikája,
fújta széltibe-hosszába,
fújta az a három arasz,
kurtafarkú göndör malac;
nem volt az evésre gondja,
nem kínozta éhe-szomja,
mert a pikula-fújásba
olyan nagy öröme telt.
Aj!
De szépen muzsikált!
Nem fújta még
soha malac,
lehetett bár
hetven arasz,
soha úgy a pikulát!
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
De gazdája mérgesen
fancsalgott a pikulára,
a gyönyörű muzsikára,
azt latolgatván magába:
»Mit tegyen?
Ha a malac nem eszik,
ugyan nem növekedik,
nem lesz belőle hízó,
koca, jó kétszáz kiló.
Hát akkor levágja most!
Vesszen az a három arasz,
muzsikás göndörke malac;
kondérba az aranyost!«
Fülön fogta:
„Héj, gyere!
Lesz belőled pecsenye!”
De az a három arasz,
szőre göndör,
farka pöndör
kicsike növendék disznó,
muzsikás csöpp kismalac
gazdájának így felel:
„Abból ugyan nem eszel!
Inkább világgá megyek,
de a kondérodban, gazdám,
pecsenye én nem leszek!”
Ránt egy jókorát magán,
istentelen-igazán,
gazdája földre üle,
és amikor földre huppan,
két marka közül kicsusszan,
hoppsza! ki a három arasz,
muzsikás göndöri malac
balfüle.
És a malac
messze fut,
be se csukta
a kaput,
isten neki, fakereszt,
szalad a göndöri malac
országútra egyenest!
Országúton megpihen,
töprenkedik emigyen:
»No, kismalac,
micsinálsz?
Eztán merre muzsikálsz?
A nagyvilág előtted!
Lehet udvari muzsikus belőled!
A király várába menj,
király előtt megjelenj,
játssz neki a pikulán,
eme csudás muzsikán,
s mindjárt nyakadba borul,
mert két királyi fülével
kismalacot muzsikálni
nem hallhatott még sehol!«
Megy,
megy,
megyeget,
országúton lépeget,
pikuláját fújja, fújja,
s ha bevégzi,
kezdi újra.
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
Áll elé
egy pici nyúl,
kérdi tőle
jámborul:
„Kismalac: komám, hova?”
Feleli a három arasz,
muzsikás göndöri malac:
„Megyek a király elébe,
királyi vár főterére,
udvari főpikulásnak,
királyi főmuzsikásnak,
mert annak van jó sora!”
A nyulacska
kérleli:
„Kismalac, komám, vigyél el,
jól tudnék segíteni!
Te muzsikálj
bármi nótát,
tartom elébed
a kótát.”
„Gyere velem,
nem bánom,
udvari almuzsikásnak,
jó nyulacska pajtásom.”
Mennek,
mennek,
megyegetnek,
már kettesben lépegetnek;
megyen a három arasz,
muzsikás göndör malac,
szól az úton pikulája,
csudálatos muzsikája!
Játszhat ő
akármi nótát,
ha a nyúl
tartja a kótát.
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
Egy kisborjú
arra sétál,
füle a csudától szétáll.
Kérdi:
„Héj, komák, hova?”
Feleli a három arasz,
muzsikás göndöri malac:
„Megyünk a király elébe,
királyi vár főterére,
én udvari pikulásnak
udvari főmuzsikásnak,
mert annak van jó sora!
A nyúl tartja
majd a kótát,
ha én csudás pikulámon
rákezdek valami nótát!”
Kisborjú is
kérleli:
„Kismalac komám, vigyél el,
jól tudnék segíteni!
Meglásd, tétlen nem ülök!
Hogyha fújod
pikuládat,
csudálatos
muzsikádat,
én majd közbe bődülök.
Ide figyelj:
Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!
Így szól egy jó nagybőgő!”
„Gyere velem,
nem bánom,
udvari almuzsikásnak,
jó kisborjú pajtásom.”
Mennek,
mennek,
megyegetnek,
már hármasban lépegetnek;
megyen a három arasz,
muzsikás göndör malac,
szól az úton pikulája,
csudálatos muzsikája,
kezdhet ő
akármi nótát,
ha a nyúl
tartja a kótát!
A kisborjú:
„Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!”
Szól, akár a nagybőgő.
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
Egy csikó is,
ugra-bugra,
elébük dobban az útra.
Kérdi:
„Héj, komák, hova?”
Feleli a három arasz,
muzsikás göndöri malac:
„Megyünk a király elébe,
királyi vár főterére,
én udvari pikulásnak,
királyi főmuzsikásnak,
mert annak van jó sora!
A nyúl tartja
majd a kótát,
ha én csudás pikulámon
ha rákezdek valami nótát!
Kisborjú a nagybőgő,
brummog mélyen:
hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!”
A csikó is
kérleli:
„Kismalac komám, vigyél el,
jól tudnék segíteni!
Ha te fújod
pikuládat,
a nyúl tartja
a kótádat,
nagybőgős a borjú lesz –
Dobos nélkül mit kezdesz?
Én majd közbe dobbantok,
patáimmal koppantok!”
„Gyere velem,
nem bánom,
udvari almuzsikásnak,
jó kiscsikó pajtásom.”
Mennek,
mennek,
megyegetnek,
már négyesben lépegetnek;
megyen a három arasz,
muzsikás göndör malac,
pikuláját zengeti,
kótát a nyúl tart neki,
a kisborjú: „Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!”
Szól, akár a nagybőgő.
A csikó meg: „Dob! dob!”
– dobbant,
patáival közbe koppant.
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
Egy kis zsenge
ifjú kecske,
kecskegida
szól mekegve:
„Héj, komák, ugyan hova?”
Feleli a három arasz,
muzsikás göndöri malac:
„Megyünk a király elébe,
királyi vár főterére,
én udvari pikulásnak,
királyi főmuzsikásnak,
mert annak van jó sora!
A nyúl lesz a kótásom,
nagybőgős a kisborjú,
a csikó meg a dobos!”
A gida is
kérleli:
„Kismalac komám, vigyél el,
jól tudnék segíteni!
Te pikulás,
nyúl a kótás,
borjú bőgős,
csikó dobos;
én majd énekelgetek:
Mek-mek-mek-mek,
mek-mek-mek!”
„Gyere velem,
nem bánom,
udvari almuzsikásnak,
kecskegida pajtásom!”
Mennek,
mennek,
megyegetnek,
már ötösben lépegetnek,
királyi vár kapujához közelednek.
Megyen a három arasz,
muzsikás göndör malac,
zengeti a pikulát,
tartja a nyúl a kótát,
közbe bőg a kisborjú,
dobbant rá a kiscsikó,
kecskegida mekeg rá,
ihajlá!
csuhajlá!
Királyi vár elé érnek,
vár kapuján
mind betérnek;
elébük egy őr kiáll –
Kérdezi a három arasz,
muzsikás göndöri malac:
„Merre székel a király?
Hozzá jöttem pikulásnak,
udvari főmuzsikásnak!”
Felel az őr:
„Haj-haja!
Nagy a királyunk baja!
Nem kell annak pikulás,
se udvari muzsikás,
olyan beteg,
föl se kel,
ha kérdezik,
nem felel;
ha egy nagyot nem nevet,
még ma meghal, úgy lehet.”
Nosza, a három arasz,
szőre göndör,
farka pöndör,
kicsike növendék disznó,
muzsikás csöpp kismalac
a királyhoz bekopog.
Hát az csakugyan az ágyban
vacogó foggal forog;
olyan beteg,
föl se kel,
kérdezheti a kismalac,
nem felel.
Csak sóhajtoz:
„Nem kell semmi,
hogyha nem tudok nevetni!”
Szól a kismalac:
„Uram!
Felséges uram-királyom,
magam kezedbe ajánlom,
tudok én jó orvosságot,
kézbe veszem gyógyításod,
teszünk egy próbát ugyan!
Szállj ki az ágyadból végre,
s nézz az erkélyről a térre!”
Azzal fut,
hoppsza, le! – a térre jut.
Az erkélyre a király
fogvacogva, de kiáll.
Királyi vár főterén,
tér legeslegközepén,
ott áll a három arasz
muzsikás göndör malac:
sikkant a pikula,
zeng a csudás muzsika,
a nyúl tartja
a kótát,
fújja fennen a kismalac,
héj, de hogyan a nótát.
A kisborjú:
„Hő-ő-hő-ő-hő-ő-ő!”
Szól, akár a nagybőgő.
A kiscsikó:
„Dob! dob!” – dobbant,
patáival közbe koppant.
Kecskegida:
„Mek-mek-mek,
héjha, felséges királyom,
én jól megnevettetlek!”
Tillárom,
tallárom!
Zengett át hét határon!
Tillárom,
tallárom!
Zeng a király nevetése
ama csudás muzsikától,
messze zeng hét határon.
Így szól:
„No, te kismalac,
udvari főpikulásnak
most azonnal ittmaradsz!
A nyúl lesz a kótásod,
bőgősöd a kisborjú,
a csikó a dobosod,
énekes a kiskecske.”
Itt a vége,
huss!
A muzsikás kismalacig fuss!
|