Tárgyalások a kocsmában A koromfekete eget milliónyi csillag tarkította. A könnyű szél felhőfoszlányokat kergetett, s ezek időről időre eltakarták a hold fakó tányérját. Közvetlenül Leon feje fölött felvijjogott egy sirály, mire ő összerezzent. Vajon hol lehetnek? Amikor a fiú megnyalta a szája szélét, sós ízt érzett. A gyerekek szeme lassacskán hozzászokott a sötétséghez, s ezzel együtt kibontakozott körülöttük a környezetük. Lábuk alatt enyhén ringott a padozat, ebből rögtön tudták, hogy hajón vannak – pontosabban az előárboc mellett állnak. Ez az árboc töltötte be az időkapu szerepét, ezen keresztül érkeztek a hajóra, s innen tudnak majd visszatérni Hétfenyvesre. Leon végignézett magán.   A Tempusz ismét a körülményekhez és a korhoz illő ruházatba öltöztette őket: bő inget viseltek, vastag kabátot, bélelt nadrágot és lábszárközépig érő erős bőrcsizmát. Kija tágra nyílt szemmel meredt a gyerekekre. Úgy tűnt, nem tetszik neki az öltözékük. Körülöttük mindenhol víz csillogott. Kim körülbelül ötvenméternyi távolságban felfedezett egy keskeny, homokos partszakaszt. Mögötte házak sorakoztak, melyekből fény szűrődött ki. – Vajon a Golden Hindon vagyunk? – kérdezte a kislány. Önkéntelenül is suttogva beszélt, noha a felső fedélzeten közel s távol senkit nem láttak. Leon nem válaszolt, hanem a fedélzeti korláthoz lépett. Előtte terült el a sötétszürke, szinte fekete tenger. A holdfény vibráló táncot járt a hullámokon. Leon lenyűgözve szemlélte a vitorlást. Becslése szerint a galleon harminc méter hosszú lehetett. A hajótest elején magasodott az előárboc, nagyjából középütt a főárboc és hátul a tatárboc. A fiú most még jobban kihajolt, előrepillantott, s ekkor vette észre a hajóorrból szinte vízszintesen előremeredő orrárbocot. A víz meg-megcsobbant a hajó alatt. Leon lenézett a hajó oldalára, és feliratot fedezett fel a hajótesten. Szívverése felgyorsult, miközben kibetűzte az írást. – Igen, ez a Golden Hind! – mondta lelkesen. – De vajon miért nincs itt senki? – Pszt, maradjatok csendben egy kicsit! – szólalt meg Julian. – Azt hiszem, hallottam valamit! Mindannyian füleltek. Valóban: a tatfelépítmény felől beszélgetés foszlányait hozta a szél. Hirtelen felbukkant egy fénypont, s úgy táncolt a levegőben, mint a szentjánosbogár. – Két férfi közeledik egy lámpással – közölte Kim. – Bújjunk el! – Miért? – kérdezte Julian. A lány behúzta a fiút egy hatalmas kötélkupac mögé. – Hogyan tudnád megmagyarázni nekik, mit keresünk itt? Biztosan azt hinnék, hogy tolvajok vagyunk! Julian nagyot nyelt – Kimnek igaza lehetett. A gyerekek igyekeztek egészen kicsire összehúzni magukat. Leon Kijával a közbenső fedélzetre vezető lejáró mellett kuporgott. Dobogó szívvel kikukucskált a rejtekhelyéről. A fénypont egyenesen feléjük közeledett! A csudába! Valaki nevetett, aztán megszólalt egy rekedt hang. Leon látta, hogy a férfiak nekik háttal leülnek a fedélzetre, és maguk mellé helyezik a lámpást. Ekkor az egyik alak elővett egy üveget, és nagyot kortyolt belőle, aztán átadta a társának. A fickók meglepően gyorsan kiürítették a flaskát, majd hamarosan elnyújtóztak a fedélzeten, és hangosan hortyogva álomba merültek. – Ennek a két alaknak biztosan őrködnie kellene – vélte Kim. – Úgy tűnik, nem veszik túlságosan komolyan a feladatukat. – Hol lehetnek a többiek? És hol lehet Drake? – morfondírozott hangosan Julian. Ekkor ismét beszélgetés hallatszott és nevetés harsant, de ezúttal a parton álló házak irányából. – Biztosan valami parti kocsmában tivornyáznak – mondta Julian. – Lefogadom, hogy Drake is ott mulat. – A fiú áthajolt a fedélzeti korláton. – Nézzétek, a hajó orrához kötözték azt a bárkát! Mi lenne, ha kölcsönvennénk? – Jó ötlet! – örvendezett Kim, s karjára vette Kiját. – Indulás! Alig öt perccel később már el is érték a homokos fövenyt, ahol több kisebb hajó várakozott. A parttól kitaposott gyalogösvény vezetett az egyszerű faházakig. Az egyik rogyadozó kalyiba előtt halászhálót himbált a szél. A levegőben halszag terjengett. A barátok odaértek egy házhoz, ahonnan nevetés szűrődött ki. Az ajtó fölé kiszögezett deszkalapon az állt, hogy ez Dolores kocsmája. Kim egy másodpercig sem habozott, már nyúlt is a kilincs felé. Ugyanebben a pillanatban azonban kivágódott az ajtó, és két férfi rontott ki az ivóból. Karjukat megadóan a fejük fölé emelték. – Kifelé! – harsant odabentről. – Már itt sem vagyunk! – kiáltotta az egyik fickó. A barátok elcsodálkoztak. Az ajtóban izmos fiatal nő jelent meg, fején vörös kendő, fülében aranykarikák, szája sarkában egy kialudt szivar. Mögötte három férfi állt, akik fenyegetően rázták az öklüket. – Hogy merészeltétek meglopni a vendégeimet!? – sziszegte a fiatal nő, és nagy ívben kiköpte a szájából a szivarcsutkát. – Tűnjetek el innen, piszok hamiskártyások! A tolvajok végigfutottak az ösvényen, és eltűntek a sötétben. A fiatal nő most észrevette a gyerekeket. – Hát ti meg kik vagytok, kölykök? Julian előrelépett. – Elveszítettük a szüleinket, amikor kalóztámadás érte a falunkat. És most… – Kalózok? – szakította félbe a nő, és felkacagott. – Hát vannak itt kalózok? – A mögötte álló férfiak szintén hangos nevetésben törtek ki. – De valóban ez történt – erősködött Julian. – És most Francis Drake-et keressük. Munkára van szükségünk, és reméljük, hogy felfogad bennünket a hajójára. A nő újabb szivart húzott elő a füle mögül. – Ezek a rohadt hamiskártyások, akiknek megengedtem, hogy élve hagyják el a kocsmámat, Drake matrózai voltak. Talán felfogad titeket helyettük. Kérdezzétek meg tőle! – Ez a te kocsmád? – érdeklődött Kim, akinek nagyon imponált a fiatal nő. – Igen. Dolores vagyok, és enyém ez a kalyiba – felelte. – Gyertek beljebb! Odabent jellegzetes kocsmaszag töltötte be a levegőt: a zsíros ételek, az erős rum, a dohányfüst, no meg a matrózok „illata”, akiknek a teste valószínűleg a keresztelőjük óta alig-alig érintkezett édesvízzel. Körülbelül hetven, a világ legkülönbözőbb tájairól idevetődött tengerész tolongott az ivóban. Akadtak köztük ázsiaiak, afrikaiak és európaiak. A ruházatuk is eltért egymástól. Egy alacsony, kövér férfi aranygombos kabátot viselt, amelyet egykor bizonyára egy tiszt hordott… Egy másik férfin szoros lovaglónadrág volt, egy harmadikon csipkés, valaha fehér, de mára piszkosszürkévé színeződött ing. A legtöbben szakállt és fülükben karikát hordtak. Mindegyik férfi arcán sebhely éktelenkedett, s mindegyikük oldalán fegyver csillogott: kés, kalóztőr vagy szablya. Az egyik asztalon még egy mordály is hevert. A férfiak ittak, énekeltek, kockáztak vagy kártyáztak. A kocsma különleges „lakója” egy papagáj volt, amely néha rikácsolva keresztülrepült a füstös termen. Kim tekintetével az ivót pásztázta. Az egyik sarokban felfedezett egy férfit, aki nem igazán illett a többiek közé. Patyolattiszta inget viselt, fölötte jól szabott aranybarna kabátot. Vöröses szakállán látszott, hogy naponta ápolja. Szokatlanul élénken csillogó, kék szeme fölött bozontos szemöldök húzódott. Arcán merészség, okosság és büszkeség tükröződött. A férfinak szinte királyi kisugárzása volt, s Kim biztosra vette, hogy csakis ő lehet Francis Drake.