De legalább eljött a péntek, és Miss Edmunds visszatért. Az ötödikeseknek közvetlenül a szünet után kezdődött a zeneóra. Jess korábban már találkozott Miss Edmundsszal a folyosón; a tanárnő megállította, és beszélt vele néhány szót. – Rajzolgattál a nyár folyamán? – Igen, hölgyem. – Megnézhetem a rajzaidat, vagy nem más szemének szántad őket? Jess félresöpörte vörös homlokába lógó hajtincseit. – Szívesen megmutatom őket. A tanárnő elmosolyodott csodálatos, egyenletes fogsorával, és egy fejrándítással hátravetette csillámló-an fekete fürtjeit. – Nagyszerű! Majd találkozunk. Most, ahogy ott ült a tanári rongyszőnyegén, ugyanaz a meleg érzés futott át rajta a hangja hallatán. Még ha csak beszélt, akkor is gazdagon, dallamosan hagyták el a száját a szavak. Miss Edmunds beszéd közben a gitárján játszadozott, szavait karkötőinek csengése és lágy akkordok festették alá. Szokás szerint farmert viselt, és törökülésben ült előttük, mintha ez lenne a természetes minden tanár számára. Néhány diákot megkérdett, hogy érzi magát, és hogyan telt a nyara. A gyerekek motyogva válaszoltak. Nem beszélt közvetlenül Jess-hez, de időnként olyan pillantást vetett a fiúra azzal a kék szempárral, amelytől a fiú berezonált, mint a gitárhúrok a nő ujjai alatt. Miss Edmunds Leslie-t is észrevette, és kérte a bemutatását, amit az egyik lány finomkodva meg is tett. Aztán Leslie-re mosolygott, és a lány visszamosolygott rá; Jess nem látta mosolyogni Leslie-t, mióta megnyerte a keddi futóversenyt. – Nos, mit szeretnél énekelni, Leslie? – Ó, bármit! A tanárnő lefogott néhány különös akkordot, és a megszokottnál jóval halkabban énekelni kezdett: Látok fényes földeket, Es az idő közeleg, Itt élünk majd: én meg te, Kezed fogom kezembe… A többiek sorban csatlakoztak, először csak halkan, hogy illeszkedjenek a nő hangulatához, ám ahogy a dal egyre jobban belelendült, ők is hasonlóképpen tettek, így mire eljutottak az utolsó sorig, az egész iskola hallhatta őket. A dal örömébe belefeledkezett Jess megfordult, és tekintete találkozott Leslie-ével. Rámosolygott a lányra. Miért is ne? Semmi oka nem volt rá, hogy ne tegye. Egyébként is, mitől félt? Atyám, időnként úgy tudott viselkedni, mint egy tökfilkó. Biccentett, és újra elmosolyodott. A lány viszonozta. Ott, a tanári szobában úgy érezte, életének új fejezete kezdődött, és szándékosan választotta ezt az utat. Nem kellett közölnie Leslie-vel, hogy megváltoztatta a véleményét vele kapcsolatban. A lány anélkül is tudta. A buszon már odaült mellé, és közelebb préselődött hozzá, hogy May Belle is odaférjen. Arlington-ról beszélt, a hatalmas külvárosi iskoláról, ahová korábban járt, a gyönyörű zeneteremről, ahol egyetlen olyan gyönyörű, vagy kedves énektanár sem volt, mint Miss Edmunds. Tovább>>