– Hahó, itt lakik Füge Maléna kisasszony? Levele érkezett! Isten éltesse! - Málinak csak akkor jutott eszébe, hogy tényleg, ma van a névnapja, ami persze egyik naptárba sincs beleírva, de onnan biztosan mindig észreveszi, hogy Bicajos nem Málinak szólítja, sőt még magázza is, mert ilyenkor ügyféllé változik, aki levelet kap Nagypapától és Nagymamától. Nagypapa és Nagymama minden évben két levelet írt Málinak, egyet a névnapján, egyet pedig, biztosan ki is találta már mindenki, a születésnapján. A levelek világoskék borítékban érkeztek, a feladónál gondos, kacskaringós betűkkel állt Nagypapa és Nagymama neve: Füge Filemon és Füge Borbála. A bélyeget, ahogy erre a levélben fel is hívta Máli figyelmét, Nagypapa mindig személyesen választotta ki a postán, és ezek a bélyegek valóban különlegesek voltak, ritka virágokat vagy lepkéket ábrázoltak. Mert bár Nagypapa és Nagymama nagyon messze laktak és soha nem értek rá Málit személyesen felköszönteni, azért sokat gondoltak kis unokájukra, ahogy ezt a levelekben mindig meg is írták neki. Nagypapa ugyanis méhész, volt, és nyáron gondot kellett viselnie a méhekre, télen pedig, amikor a méhek aludtak, maga is nehezen indult útnak, és úgy szeretett begubózni, mintha maga is rokonságban lenne a méhekkel. Nagymama pedig télen-nyáron Nagypapára viselt gondot, nem csoda, hogy évente csupán néhány alkalommal kerekedtek fel, hogy meglátogassák őt. Máli még a kiskapuban állt, és a névnapi levelet bontogatta, amikor váratlanul megszólította valaki: – Nincs egy rágód? – Máli felpillantott, és megpillantotta a reszelős hang gazdáját. Egy borzas, meglehetősen maszatos képű fiút látott maga előtt, aki ugyan egy fejjel alacsonyabb volt nála, de izmosnak látszott, és ami a leginkább meglepte, az orrát piszkálta. "Az utcagyerek!" – villant át Málin, és nem tudta, hogy megijedjen, vagy adjon neki egy zsebkendőt. Végül az utóbbi mellett döntött, amire a maszatos képű rámordult: – Nem hallottad, hogy rágót kértem? – Máli meglepődött, de nemhiába volt a kalandos életű fügekereskedő ük-ük-ükunokája, nem ijedt meg. – De hallottam. Rágóm nincs, sajnos. De úgy látom, zsebkendőre is szükséged van. Parancsolj – mondta neki udvariasan, mert azért nem hiába volt a porcelánarcú csipkeverőnő ük-ük-ükunokája sem. – Kösz – mondta meglepődve a maszatos képű, és kifújta az orrát. Máli összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte tőle: – Te Cirok úr gyereke vagy? – A maszatos képű értetlenkedő grimaszt vágott. – Miféle Cirok úr? Én Janó vagyok és semmi közöd hozzá, hogy ki az apám. De abban biztos lehetsz, hogy nem Ciroknak hívják. Úrnak pedig egyáltalán nem úr. És jobb lesz, ha nem ütöd az orrod olyasmibe, ami nem a te dolgod. – Máli meghökkenve hallgatta a barátságtalan kioktatást. Aztán arra gondolt, talán jobb is Cirok úrnak, hogy nem Janó a gyereke. Már nem haragudott Cirokra, aki annak ellenére, hogy kiköpött negrónak nézte Szibillt, végül olyan kedvesen viselkedett vele. De undokság ide vagy oda, azért az ő is bemutatkozott a fiúnak. – Én Füge Maléna vagyok. – Janónak leesett az álla. Még nevetni is elfelejtett. – Ezt nem hiszem el. Csak viccelsz. Igaz? – kérdezte kis hallgatás után. – Nem. Komolyan ez a nevem. De mindenki csak Málinak hív. Te is hívhatsz így, ha akarsz. – tette hozzá kedvesen Máli, és szedelőzködni kezdett. – Na, nekem mennem kell, mert ma még zongoraórám is lesz, és nagyon sok a leckém. – Máli pillantása a kezében lévő levélre esett, és arra gondolt, ha még azt is elolvassa, akkor egészen biztos, hogy el fog késni. – Nem mondod, hogy zongoraórára is jársz? És hogy leckét is írsz? – Janó úgy nézett rá, mint egy marslakóra. – Miért, te talán nem? – kérdezte a fügeárus ük-ük-ükunokája hetykén. – Hát ilyenkor májusban már nem igazán. Nézz már körül! Hétágra süt a nap, végre lehet focizni meg bunkert építeni… – Janó egy pillanatra elakadt és lehajtotta borzas fejét. – Csak éppen nincs kivel. Senki nem ér rá – tette hozzá magyarázólag, és sokkal kedvesebb volt a hangja, mint eddig. Máli felkapta a fejét. Nagyon is jól értette Janó baját. Hiszen ez bántotta őt is éppen, hogy soha nem ér rá senki. Se Apa, se Anya, se Nagymama, se Nagypapa. Egyedül Szibill az, akire bármikor számíthat. Hirtelen a fejéhez kapott: – Te jó ég! Szibill! – Máli felkapta a táskáját, Janó pedig most már tényleg úgy nézett rá, mint a legnehezebb matekpéldára, amit valaha látott. De még mielőtt bármit kérdezhetett volna, Máli elindult befelé, és egy hajdani csipkeverőnő ük-ük-ükunokájához igazán nem méltó módon hadarni kezdett: – Ne haragudj, mennem kell. Majd elmagyarázom. De Szibill nem várhat tovább. Gyere el holnap is, jó? Kicsit később, mint ma. Majd hozok nápolyit. Szia! – azzal beviharzott a házba. Lecsapta a táskáját, a különlegesen felbélyegzett borítékot, egy pillantást vetett Anya levélkéjére: "Ebéd a hűtőben, a fehér kis lábosban. Ha lehet, vidd ki a szemetet!" Aztán kirontott a hátsó kertbe, ahol az apró fekete tücsök már régóta várt rá a tölgyfa alatt. Tovább>