Ezen a reggelen már eleget szörföztem, állapította meg, és kimerülten, mégis boldogan úszott vissza a sziget lagúnájába. Delfin Dániel Alexander és a hullámverés elválaszthatatlanok voltak egymástól. A napfelkelték és a napnyugták, amelyeket reggelente és esténként elnézegetett, a hosszas szörfözések, amikor minden időérzékét elveszítette, meggyőzték arról, hogy az életében semmi sem fontosabb a hullámok hátán eltöltött pillanatoknál. Mindennél jobban szeretett a hullámokon lovagolni. Szinte a vérévé vált a szörfözés –ilyenkor szabadnak érezte magát. A maga módján érintkezhetett a tengerrel, és rájött, hogy az óceán nemcsak mozgó víztömeg, hanem eleven test, amely tele van bölcsességgel és szépséggel. Álmodozó lélek volt. Hitte, hogy az élet több puszta halfogásnál és az alvásnál. Elhatározta hát, hogy minden erejét latba vetve, a hullámlovaglásban és a tenger bölcsességében fogja megtalálni élete igazi értelmét. Ez volt az álma. Viselkedése kezdettől fogva megütközést keltett a delfinrajban. Sok barátja nem is értette, mit akar. Reggelente, amikor halfogásra indultak, mindig megbámulták, ahogy elindul a szirt felé, készen arra, hogy újra belevesse magát a hullámokba. Hogyan is tud ennyi időt olyasvalamire pazarolni, aminek semmi köze a létfenntartáshoz? Bolondság. Amikor egy este visszatért a hullámverésből, a legjobb barátja, Mihály Benjámin kérdőre vonta: – Tulajdonképpen mit csinálsz itt, Dániel? Miért teszed kockára az életedet a zátonyon? Mit akarsz ezzel bizonyítani? – Egyáltalán semmit – válaszolta ő. – Egyszerűen csak tudni akarom, mire tanít a tenger és a szörfözés. Ez minden. – Istenem, Dániel, sok delfintársunk, akinek egy kicsit is fontos vagy, már attól tart, hogy előbb-utóbb belepusztulsz. Igaz, gyermekkorunkban vidáman lovagoltunk a kis hullámokon, de te most már túl messzire mész. Miért nem fogsz egyszerűen több halat ahelyett, hogy folytonosan a zátonyon szörfözöl és pocsékolod a drága idődet? Delfin Dániel rámeredt régi barátjára, majd pillanatnyi hallgatás után így szólt: – Mihály, nézz csak körül. A világ tele van delfinekkel, akik nap nap után, reggeltől estig halásznak. Mindig ezt csinálják. Már idejük sincs arra, hogy valóra váltsák az álmaikat. Ahelyett, hogy azért halásznának, mert élniük kell, már csak azért élnek, hogy halásszanak. Emlékeiben felbukkantak a régi idők: – Még nagyon jól emlékszem egy fiatal és erős Delfin Mihályra, aki órákig el tudott merengeni a hullámokon és arról álmodozott, hogy egyszer majd maga fog ott lebegni az egyik óriási vízfal tetején. Most viszont csak egy beijedt delfint látok magam előtt, aki minduntalan halat fog és fél a szerint élni, amiről álmodozott. Pedig mi lehet fontosabb az életben, mint hogy megvalósítsuk az álmainkat, mindegy, hogy mifélék? – Le nem vette szemét a barátjáról. – Szakíts időt az álmodozásra, Mihály. Ne engedd, hogy utadba álljanak a félelmeid. Mihály meg volt zavarodva, mert tudta, hogy a barátjának tulajdonképpen igaza van. De hát semmi sem állt távolabb tőle, mint hogy álmodozással töltse az életét. Elvégre nem volt már delfinbébi, az ő életében az álmok helyére immár a kötelességek léptek. Hát nem ez volt-e az oka, amiért mindig halat fogott? Azonkívül mit is gondolnának a többiek, ha lovagolni látnák őt a hullámok hátán? Amikor visszaemlékezett a szörfözéssel eltöltött időre, úgy tűnt neki, mintha az csak elmúlt ifjúságának egy része lett volna. Pedig sokszor eljátszott már a gondolattal, hogy újra belevág, de az egész napos halászat után estére úgy elfáradt, hogy mindig talált valami kifogást, és nem kezdett hozzá. Mihály ránézett a barátjára. Megpróbált meggyőzőbb hangot megütni: – Egy napon majd felnősz Dániel, és mindenről úgy fogsz gondolkodni, mint a raj. Nincs más út a számodra. Azzal eltűnt. Dániel szomorú lett. Éppen úgy szerette a barátját, mint régen, noha Mihály alaposan megváltozott azóta, hogy utoljára szörföztek együtt és kutatták a tenger titkos zegzugait. Tudta, hogy szíve mélyén a barátja is őrzi a közösen eltöltött idő örömét, de valamiért feladta az álmait. Dánielnek fájt érte a szíve, érezte, hogy már nem tud segíteni neki. Tisztában volt vele, hogy senki nem értené meg, ha megpróbálná másoknak megmagyarázni, milyen szabadnak érzi magát szörfözés közben. Azt is tudta azonban, hogy a pillanat varázsa örökre fogva tartja, amikor imádott óceánja végtelen vizében fenn lovagol, magasan a hullám tetején. Elhatározta hát, hogy a saját elvei szerint fog élni, és bár néha magányosnak érezte magát, mégsem bánt meg semmit. A következő napokban Dániel sokmindent tanult. Egész napját a sziklazátonynál töltötte, néha még arról is megfeledkezett, hogy szünetet tartson és egyen valamit. Noha választott élete boldogsággal töltötte el, azt kívánta, bárcsak megoszthatná érzéseit a delfinraj többi tagjával. – Csak tudnám, hogyan magyarázzam el nekik, micsoda szabadság a szörfözés – gondolta. – Talán akkor megértenék, milyen fontos, hogy megvalósítsuk az álmainkat. De lehet, hogy nincs is jogom beleavatkozni az életükbe. Tulajdonképpen ki vagyok én, hogy előírjam nekik, mi a jó és mi a rossz? Mostantól egyszerűen megpróbálok én magam olyan jó lenni, amennyire csak tudok. Van éppen elég dolog, amit szörfözés közben ki kell találnom, tehát senkinek sem leszek a terhére. Dániel elégedett volt a döntésével. Egyszerűen továbbra is az álmaival fog foglalkozni, ahogy eddig is tette. Éppen a lagúna felé tartott, amikor hirtelen hangot hallott. Egyértelműen szavakat suttogott neki valaki, de alig értette, hogy mit. Ugyan ki lehet? Zavarában Dániel elvesztette az egyensúlyát, és a víz csaknem partra vetette. De hát ki szólongatja? A hang olyan meghitten csengett, mintha mindig is ismerte volna. Körülnézett, de egészen egyedül volt. Félni kezdett. Vajon most fizeti meg az árát a magánynak, amit azért vállalt, mert meg akarja valósítani az álmait? Talán megőrült? Ekkor megint megszólalt a hang. Ezúttal azonban tisztán, érthetően beszélt: Az életben eljön az idő, amikor nem marad más hátra, mint hogy a saját utunkat járjuk. Az az idő, amikor meg kell valósítanunk álmainkat. Az az idő, amikor végre ki kell állnunk a saját meggyőződésünkért. Dániel rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Valaki, aki nyilvánvalóan olvasni tud a gondolataiban és belelát a szívébe, nyomára bukkant az ő legnagyobb titkának. – Ki vagy te? – kérdezte. – A tenger hangja vagyok – hangzott a válasz. – A tengeré? – Igen, Dániel. Te elértél valamit, amit a többi delfin el sem tud képzelni. És most a kemény munkád, a hullámverésben eltöltött hosszú és magányos gyakorlás fáradalma, az, hogy sohasem feledkeztél meg az álmodról, végre meghozza jutalmát. Delfin Dániel ekkor meghallotta azokat a szavakat, melyek egyszer és mindenkorra megváltoztatták az életét: – Sokat tanultál, Dániel. Az életedben most új szakasz kezdődik, választ fogsz kapni az álmaidra. Tisztán, erőteljesen szólt a hang. Dániel kezdeti félelme elillant, nem csak hallotta, de értette is a beszédet. – Egy ideje már próbálok kapcsolatba lépni veled, hogy melletted legyek gyenge pillanataidban. Ne félj többé. Ameddig az álmaidat követed, mindig itt leszek és segítek neked. Bízz az ösztönödben, figyelj a jelekre, amelyekkel a magad választotta úton találkozol, és sikerülni fog. A hang fokozatosan gyengült. – Ne, kérlek, várj! – rimánkodott Dániel. – Van még egy pár fontos kérdésem. Hova menjek most? Honnan fogom tudni, mit kell tennem? És hogyan találjam meg az élet igazi értelmét? A tenger a legszelídebb hangon válaszolt neki. Dániel ilyen szelíd hangot még soha nem hallott: – Csak egyet mondhatok Delfin Dániel Alexander: rálelsz az élet igazi értelmére, mégpedig pontosan azon a napon, amikor a tökéletes hullámon lovagolsz. – A tökéletes hullámon? Mit értesz ezen? És hogyan találjam meg? A tenger hangja egyenesen a szívéhez szólt: Épp a legnagyobb kétségek között van esélyed arra, hogy megtaláld igazi önmagadat. Ahogy az álmok akkor lesznek valósággá, amikor a legkevésbé sem számítasz rá, úgy adódnak válaszok azokra a kérdésekre is, melyeket nem tudsz megoldani. Kövesd a bölcsesség ösvényét – az ösztönödet, és hagyd, hadd űzze el a reménység a félelmeidet. – A helyes úton jársz, Dániel – mondta a tenger. – Most mennem kell. A hang elhallgatott. Jó időbe telt, mire Dániel felfogta, mekkora ajándékot kapott. – A tenger éppúgy szeret, ahogyan én őt – gondolta.  Megosztotta velem minden szép pillanatát, amelyeket én is pontosan olyan szépnek éreztem. Most pedig még a bölcsességében is részesít. Megértette, hogy ettől majd megváltozik az élete. Nem tudta, hova vezérli a kinyilatkoztatás, de tudta, hogy mindaddig, amíg az álmait követi, sohasem fogja egyedül érezni magát... Ezen a délutánon Dániel visszaúszott a delfinrajhoz. Mindannyian ott voltak és szokás szerint élcelődtek rajta. – Nézzétek csak, itt jön az a delfin, amelyikből sohasem lesz felnőtt. Ugyan, hány halat fogtál ma, Dániel? Az ő gondolatai azonban fényévnyire jártak tőlük. A tenger megvilágosította az értelmét, és most már biztosabban tudta, mint valaha, hogy valóra kell váltania az álmát, azt az álmot, amely rámutat majd az élete igazi értelmére. Már néhány hónapja múlt, hogy Delfin Dániel meghallotta a tenger hangját és megértette, hogy az álmok csak a megvalósításra várnak. Időközben egyre szorosabbá vált a kapcsolata a tengerrel, a hullámlovaglásban pedig nagy eredményeket ért el. Rájött, hogy minden hullámnak, legyen bár nagy vagy kicsi, egyedi tulajdonsága van, valamennyi a saját célját követi. És akár enyhe időben egy szelíd hullámmal, akár egy teljes hosszában előretörő, három méteres óriás hullámmal volt dolga, ő mindig egyformán viselkedett: minden manőverből megpróbált tanulni, a kudarc miatt érzett csalódás helyett pedig igyekezett levonni a tanulságokat. Felismerte, mit csinált rosszul, és mindent elkövetett azért, hogy legközelebb ne essen ugyanabba a hibába. A szárazföld felől fújó szélben, egy két méter magasra csapó csodálatosan szép hullámverésben, miután nyomorultul elvétett egy hullámot, a tenger újabb igazságra tanította: Legtöbben nem tudunk túljutni a kudarcainkon, ezért nem is sikerül beteljesítenünk a küldetésünket. Könnyű olyasmi mellé odaállni, Ami nem rejt magában semmilyen kockázatot. Dániel tettekre váltotta azt, amire a tenger tanította; egyre tökéletesebben szörfözött, és egyre csak tanult. Az újonnan megszerzett tudás birtokában élete más nehézségeit is sikerrel leküzdötte, és megállapította, hogy ettől minden egyszerűbb lett. A szíve mélyén tudta, hogy mindaz, amit a tengerrel megoszt, végül is hozzásegíti, hogy elérjen valami fontosat, valami magasabb rendűt annál, mint amit eddig látott vagy megélt. A tökéletes hullámot kereste, amely egy napon megmutatja majd neki, mi az élet igazi értelme. Dániel az elkövetkező napokban nemcsak a szörfözési technikáját tökéletesítette, hanem azt is megpróbálta megérteni, hová vezeti az álma.  Valahányszor valami új fortélyt sikerült kipróbálnia, ami mozdulatait még szabadabbá tette, a belső hangra figyelt. Minden részletre ügyelve, a legnagyobb gonddal végezte gyakorlatait. A külső zátonyon kezdett kísérletezni, a szigetnek azon a részén, amelyen túlra még egyetlen delfin sem merészkedett – a raj minden tagjának törvény tiltotta, hogy oda beússzon. Abban a pillanatban, amikor kétségbeesésében már-már feladta, mindig eszébe jutottak a tenger szavai: „Az életben eljön az idő, amikor nem marad más hátra, mint hogy a saját utunkat járjuk..." Hogyan is értelmezte először ezeket a bölcs szavakat? Most már egész szívét betöltötte a felismerés, felfogta, mit akart neki mondani a tenger. Most már értette, mi mindenre volt jó az a sok gyakorlással eltöltött óra, amikor a technikáját tökéletesítette, az önbizalmát és az erejét növelte. Meg kell kockáztatnia az ugrást az ismeretlenbe. El kell hagynia a biztonságos sziklazátonyt; oda kell merészkednie, ahol a raj törvényeinek már nincsen se súlya, se jelentősége. Ahhoz, hogy az élet igazi értelmére rátaláljon, mindent maga mögött kellett hagynia, ami eddig korlátok közé szorította. – Most már értem! – ujjongott Delfin Dániel. – A tökéletes hullám nem jön ide hozzám, nekem kell őt megtalálnom! Ez az új felismerés emlékeket ébresztett benne. Azt, ahogyan még gyermekként a legöregebb delfin szavait hallgatta, aki arról beszélt, mit is jelent, ha valaki elhagyja a sziklazátonyt. – A világunkat övező belső zátonyon túlra nem szabad kiúsznunk – hirdette az öreg ünnepélyes hangon. – Hiszen ősidőktől fogva ott van, mindig is megvédett bennünket a kívülről fenyegető veszélytől.  Tartsuk tiszteletben az isteni döntést, tartsuk be a törvényt. Furcsa – gondolta Dániel. Megtanulta, hogy tisztelni kell a delfinek legöregebbjét és annak meggyőződéseit, de egyúttal azt is, hogy a saját elvei és a tenger tanítása szerint éljen. Vajon a legöregebb delfin elfogadná-e a döntését, amellyel a raj életét szabályozó minden elvet sutba vág? Elismerésre nem számított. Nyomban elhatározta, hogy senkinek sem beszél a terveiről, arról, hogy hova indul még aznap este. Olyan csendben és titokban fogja elhagyni a rajt, ahogy mindig is tette, amikor kései órákban még egyszer szörfözni indult a hullámokon. Csakhogy ezúttal nem tér vissza. A raj majd azt hiszi, hogy bevált a jóslatuk, belefulladt a tengerbe. Hogy az életével fizetett, amiért nem fogadta meg a tanácsukat. Mindannyian arról fognak beszélni, milyen következményekkel jár, ha valaki megszegi a törvényt és nem tartja magát a szabályokhoz. Delfin Dániel sohasem fogja elfelejteni azt a napot, amelyen maga mögött hagyta szeretett sziklazátonyát. Jól előkészítette a szökését, biztos volt benne, hogy a legkisebb részletre is ügyelt. Csak egyetlen gondolat szomorította el, hogy delfintársai között mégis akadnak néhányan, akik bánkódni fognak az ő állítólagos pusztulása miatt, akik a szívük mélyén majd úgy érzik, annak a bolond Dánielnek talán – de valóban csak talán – mégis igaza volt. Azon töprengett, vajon ne maradjon-e mégis egy kicsit, csakis arra az esetre, ha a rajban esetleg akad még valaki, aki szintén az élet magasabb céljait keresi... A szeretet talán tanulást is jelent, azt, hogy valakit menni hagyjunk, hogy tudjuk, mikor kell búcsút venni tőle. Nem engedni, hogy érzéseink az útjába álljanak, ami feltehetően jobb is annak végül, akit szeretünk. Dániel tehát ezen az estén a külső zátony felé vette az útját. Egyedüli tanúja a telihold volt, amely súlyosan függött az égen, egyedüli célja pedig az, hogy beteljesítse az álmát. Kicsit félt ugyan, de volt abban valami szép, hogy úrrá tud lenni a félelmein. – Micsoda gyönyörű éjszaka! – gondolta.  – Ugyan mi baj történhetne? Meg volt elégedve önmagával, mert történjen bármi, legalább önmaga dönt a sorsáról. Ezen az éjszakán nem csupán az árapállyal kellett megküzdenie, hanem a saját kétségeivel is. – Most kezdődik a neheze – gondolta. És érezte, hogy azok a magányos órák adnak erőt neki, amelyek során testileg és lelkileg felkészült, hogy ne csak a leghatalmasabb hullámmal, hanem a saját sorsával is szembeszálljon.