A kuckó
Budapest, 1896. április 6. hétfő, 6 óra 27 perc
Mikor Teri kidugta fejét a csatornából az Oktogon közepén, elsüvített mellette egy gőzmozdony. Amennyire a hajnali ködben ki tudta venni, a mozdony legalább egy tucat vagont húzott maga után. Az Andrássy út közepére tervezett nyolcszögletű tér stukkós díszítésű házainak csak a körvonala látszódott, és az egységesen kialakított homlokzatokról visszhangot vert a kerekek csikorgó hangja. „Mit keres egy vonat a villamossínen?” – futott át Teri agyán, aztán a sínek mentén hason fekve lehunyta a szemét. Olyan éhes és kimerült volt, hogy ájulás környékezte.
A vonat óvatosan fékezni kezdett, majd hirtelen megállt, az egyik kocsi ajtaja kivágódott, egy kar magával ragadta és a vonatba emelte Terit. A mozdonyból akkora füstfelhő csapott ki, mintha a városra nehezedő köd a kéménykürtőben születne, a kerekek pedig újra mozgásba lendültek, majd lassú, egyenletes tempóban gurultak tovább a Nyugati pályaudvar felé.
– Hivatalos iratokat kérek ellenőrzésre! – hallotta Teri a háta mögül.
Elvakította szemét a lámpafény. Hunyorogva nézett egy kalauzruhába öltözött fiúra, de aztán – ahogy kezdett kitisztulni a kép – a háttérben terített asztalokat látott. Friss tej, lágy tojás és kovászos uborka illata töltötte be a kocsit.
– Éhes vagyok – nyögte Teri válaszul.
– Még szép, hogy éhes vagy – mondta a fiú –, különben nem az étkezőkocsinál vettünk volna fel.
Teri nem bírta követni az okfejtést. Bambán bámulta a kistányérokra porciózott kovászos uborkát. Gondolni se mert rá, hogy mi lesz, ha leszállítják erről a paradicsomi helyről, ahol végre ehetne, ihatna.
Miközben a fiú odalépett hozzá, kinyílt az étkezőkocsi ajtaja, és begurult egy jókora kosárral felszerelt velocipéd. A házilag átalakított háromkerekű járművet egy gyűrött arcú, gyűrött ruhájú fiú tekerte. A kalauzruhás háttal állt neki, és a menetzajban nem hallotta meg a kerékpáros érkezését, hanem jelentősége teljes tudatában mondta tovább a magáét:
– Na, előveszed végre a papírjaid, vagy mi lesz?
Teri hallgatott. Megpillantotta a fémkosárban remegő zsemléket, és úgy érezte, itt a vég. A furcsa kerékpárt kormányzó fiú elhaladt Teri mellett. Bal kezében egy fémkart tartott, és ahogy ujjával mozgatta a vállrészéből kiálló acélbillentyűket, a keze meghosszabbításaként használt szerkezet engedelmeskedett az akaratának.
– Dugulj el, Dezső! – kiáltotta a biciklis fiú, és hátba vágta a kalauzruhást a fémkarral. Egy jól irányzott mozdulattal derékon ragadta a lányt, és keresztbe fektette a zsemlékkel teli kosáron.
Teri elnyúlt a tetején, és gondolkodás nélkül magába tömött egy zsemlét. Hálás pillantást vetett megmentőjére – aki a Megy a gőzös... dallamát kezdte fütyörészni –, aztán lehunyt szemmel élvezte az utazást.
Még hallotta, ahogy Dezső utánuk ordít:
– Mit képzelsz, nyamvadt kis harmadosztályos?! Ezt jelenteni fogom Kazánnak!
Átsuhantak néhány kocsin, amikor Teri tompa zsivajra figyelt fel. Egy újabb zsemlébe harapva körbenézett. A hálókocsikból különböző korú lányok kukkantottak ki. A következő vagonban pedig pizsamába bújt fiúk lopakodtak velük szembe vízzel telt vödrökkel meg szódásszifonokkal felszerelkezve. Mikor leesett nekik, hogy egy lány utazik a velocipéd elején, utánaspricceltek a szifonokkal, de nem találták el. „Csak húsvéti locsolást ne!” – gondolta Teri. Lepillantott, és mintha egy fekete szőrcsomót látott volna a száguldó kerekek mellett, de ezt rosszulléte mellékhatásának tudta be.
– Jó reggelt, Kormos! – rikkantotta a fiú, vadul tekert még egy darabig, majd váratlanul lefékezett. Teri kis híján kipottyant a kosárból, de maradék erejével belecsimpaszkodott, és elszántan a szájába tömte a következő zsemlét. Látszott rajta, hogy az élete árán is megtartja zsákmányát.
Egy fehérre festett kocsiba jutottak. Az egyik sarokban takaros fülkét alakítottak ki, és egy függönnyel körbevett ágyat állítottak mellé. Teri orrát megcsapta a kórházakban használt fertőtlenítőszer szaga, és egyből émelyegni kezdett.
– Gyere utánam! – mondta a fiú, miközben lenyitotta a velocipédhez legközelebb eső ablakot, és kimászott rajta. – Itt fent senki sem fog keresni. Ja, amúgy Zsigának hívnak – tette hozzá, és Teri felé nyújtotta a kezét.
A lány szótlanul szorongatta a kosarat, aztán egy kicsit bizalmatlanul megkérdezte:
– Ugye nem akarsz meglocsolni?
– Eszemben sincs! A hajam is égnek áll a hülye locsolóversektől.
– Én meg a hideg vizet utálom – mosolyodott el a lány, és kezet rázott Zsigával. – Teri vagyok – mondta, és felfelé pislogott. – Muszáj arra menni? Tériszonyom van.
– Hát ha nyugodtan akarsz reggelizni, akkor hirtelen nincs jobb ötletem a kuckónál – felelte Zsiga, és Teri tanácstalan arcát látva hozzátette: – Építettem egy titkos bunkert a vonat tetején, amiről csak Árpi tud. ő a legjobb barátom. Tetszeni fog a hely, meglátod!
A lány bólintott, és hagyta, hogy Zsiga felrántsa maga mellé az ablakpárkányra. Ahogy kihajolt, arcába csapott a friss reggeli levegő. Kezdett feloszlani a köd. A vonat a villamossíneken megkerülte a Nyugati pályaudvar szürkéskék színben játszó, üvegezett csarnokát, egy döccenéssel áttért a párhuzamosan induló, majd egymásba gubancolódó vágányokra, és a Városliget felé vette az irányt.
Teri látta, hogy egy rozsdás fémlétra vezet a szerelvény oldalán át a tetőre. Remegő térddel mászott Zsiga után, aki lekiáltott neki:
–Ne aggódj, mindent saját kezűleg szereltünk össze Árpival kiselejtezett alkatrészekből.
„Miért nem lettem nyugodt?” – dünnyögte magában a lány, és görcsösen markolta a létra legfelső fokát. Zsiga benyúlt mellette az ablakon a gépkarral, leemelte a kosarat a velocipédről, és a vonat tetejére lendítette.
|