– Először a szájamat kellett kikeressem – fogott bele, még pizsamásan. – Azért, mert a száj nagyon fontos, kell ahhoz, hogy elmondhassam, milyen szeretnék lenni. Ezért legelőször a száj-raktárba mentem, ahol tömérdek száj volt, a legmárkásabbtól a vacakig, minden. Nézelődtem, keresgéltem, és végül ráleltem erre a jó kis szájra – mutatott Kitkat a szájára, amivel most is egyfolytában beszélt. Eközben én a saját szájammal arra kértem, hogy bújjon már ki a pizsama felsőből. Kegyesen megtette, csak közben még arról értekezett, hogy a szájához a cserepeket is ki kellett választania, amik ilyenkor télen ékesítik az ajkait, mintha az olyan szép dolog lenne. De hát mire való akkor az ajakír?  Ha száj, akkor nyelv és a fogak kellettek bele. – Nem akartam olyan klasszikus nyelvet… – kezdte. – Klasszikus nyelv? – kaptam fel a fejemet. – Hogyhogy? – Az enyém olyan egyéni. Édességkedvelő és finnyás. Elvégre nem lehet mindent egyformán szeretni! Például ott a tökfőzelék, brrrr. Szó, ami szó, szokott válogatni a kisasszony. Mint valaha azokban a bizonyos raktárakban. – Aztán a szem-részlegbe kellett menni – szőtte tovább a szót. – A szemeknél nagyon fontos ugyanis, hogy jó ruganyosak legyenek, lehessen forgatni őket, mindenhová gyorsan oda tudjak nézni – amit rögvest jelzett is azzal, hogy rettentő módon kezdte forgatni kezdte a szemét, majd rám meredt. És is rá meredtem, és mutogattam a trikójára, hogy azt kellene minél előbb felhúznia.  De inkább az időt húzta, amikor így folytatta: – És ez még mind semmi ám! Mert a szemhez kell szemhéj, szempilla és persze szemöldök. Nézd meg, milyen finom, puha, bársonyos szemöldököt választottam – suttogta, és a fejét kicsit lehajtva tartotta oda a szemöldökét, hogy simítsam meg. Végigsimítottam, és bár tudtam, hogy ilyen, tényleg jól esett ezen a téli reggelen a cirmos puhaság. A biztonság kedvéért Kitkat is ellenőrizte, hogy olyan-e a szemöldöke, amilyenre annak idején szert tett. Miután ebben megnyugodott, felrántotta a bugyiját és a két zoknit. – A fül sem volt egyszerű dolog – értesülhettem aztán. – Mert azt akartam, hogy szép fülű legyek… – Ne kutya? – Ne kutyafülű! – utasított rendre. – Szép fülű, és ráadásul olyan, hogy puha is legyen, meg itt elöl kicsit kemény – fogta meg a kis porcot a fülkagyló bejáratánál.  Én a pólóját emeltem meg két ujjal, és lebegtettem előtte, hogy vegye már fel. – És a haj – hallottam aztán, amint Kitkat feje kibújt a póló tetején. – Na, a haj a legeslegeslegmacerásabb dolog. Mert a haj nem olyan, mint a szem, amiből egyet kiválaszt az ember, és akkor olyan a szeme egész életében! – Tényleg, mért ilyen világoskék szemet szerettél volna? – vetettem közbe, mert ez valóban érdekelt, és egy pillanatra még az öltözésről is elfelejtkeztem. – Egyszerű, mert olyat akartam, mint amilyen a Kristófé – felelte Kitkat, mint aki nem is érti, ez miképp lehet kérdés. – De hát a Kristóf fiú! – vetettem fel a bátyjával kapcsolatban, majd a nővérére tereltem a szót: – Hogyhogy nem olyan szemet szerettél volna, mint a Dóráé? Kitkat felvonta a vállát ennyi értetlenség hallatán. – Attól, hogy ugyanolyan a szemem, mint egy fiúé, még lehetek lány! – oktatott ki. Megadtam magam, igaza volt. Cserébe kicsit odébb löktem feléje a nadrágot. Kivételesen gyorsan belebújt. És máris az előszobai fésülködő asztalka elé penderült, hogy tovább fejtegethesse a hajával kapcsolatos emlékeit, immár a tükörben szemlélve önmagát. – A hajraktár a legnagyobb. Mert itt kell kiválasztani, hogy egész életünk során milyen hajunk legyen. Emlékszel, kisbabaként még nem ilyen volt a hajam! – emelt fel két ujjal egy tincset. – Emlékszem hát – bólintottam. – Szöszke pihék meredeztek a kobakodon. – Igen. Mert egy kisbabának olyat kell választani. És aztán egyre több hajat a különböző polcokról, egyre dúsabbakat, meg más színűeket. – És milyen hajad lesz felnőttként? – Majd meglátod! Azt elárulhatom, ha majd öreg leszek, akkor olyan hajam lesz, mint a Hédi mamának, aki egyáltalán nem őszült meg. – Lehetséges – hümmögtem –, elvégre ott rejteznek benned is a Hédi mama génjei, úgyhogy simán örökölhetted tőle a nem-őszülű hajat. Kitkat egy pillanatra a megállt a fésülködésben. Nem mintha nem tudta volna, mik azok a gének, hiszen nagy lexikonbújó volt, a múltkorában még az „endokrinológia” szót is simán ki tudta mondani. Most viszont nem volt szüksége efféle tudományos magyarázatokra. Rám meredt és leszögezte: – Azért lesz nem-őszülős hajam, mert ilyet választottam! Tele is rakta sebtében csatokkal és gumikkal, úgyhogy kezdett egész kislány-formát ölteni. – Gondolhatod, hogy a kéz- és lábválasztás sem volt túl egyszerű – jött a következő okítás. – Rögvest el kellett dönteni, hogy jobb- vagy balkezes legyek. Kitaláltam, hogy jó, legyek jobbkezes, de a bal se legyen ügyetlen. Így is lett. Egész szép számokat tudok kanyarítani a ballal is, ki sem mennek a négyzetrácsból! Cserébe viszont ballábas vagyok, úgy látszik, a kettő így egészíti egymást. Közben Kitkatra felkerült a pulóver, és lekuporodott a szőnyegre cipőt fűzni. Láttam, hogy haladunk, megkockáztattam hát a kérdést: – És a belső szervek? A szív, a tüdő, a máj? A belek? Vagy a legfontosabb, az agy? – Azokat egyben lehetett kiválasztani. Hogy minden jól működjön, egységben. Erős legyen az immunrendszerem – jelentette ki komoly hangon, mint akinek amúgy is a kisujjában vannak a gyógyászat alapjai. Talpra ugrott. – Az eszem meg? Hát egyszerűen okos vagyok! – rikoltotta egy széles vigyor kíséretében.  Már rajta volt kabát, és az okos fejébe húzta a színes, kötött sapkáját.  Ekkor jutott eszembe megkérdezni a legalapvetőbbet: – Kitkat, hogyan döntötted el, hogy fiú legyél vagy lány? Rávágta rögvest: – Nagyon egyszerű volt. Mindenképp lány akartam lenni, hogy lehessenek majd gyerekeim. Tudom, hogy a fiúknak is lehetnek gyerekei, de a lányoknak sokkal érdekesebb, ahogy a kisbaba ott nődögél a hasukban. – Miután előzőleg ő is kiválasztotta a raktárakból, hogy milyen szája, szeme, haja, keze-lába legyen, ugye? – kérdeztem, immár beavatottként. Egy pillanatra megállt, majd a helyeslően bólintott. – Bizony! Azzal a felkapta a hátizsákját. Tessék, ma reggel is elkészült Kitkat, végre indulhattunk. – Mi lesz az első óra? – tettem fel az álságos kérdést. – Matek – jött az kissé elnyújtott hangú felelet. Kiléptünk az ajtón. És már majdnem tavaszi nap sütött.