Sok szülő érzi, hogy valami gond van, de a megszokott technikái nem tudják áttörni ezeket a gátakat. Egy könyvet viszonylag egyszerű levenni a polcról, és ezzel megtenni az első lépést a változás felé, sokkal nehezebb eljutni egy pszichológushoz vagy a nevelési tanácsadóba. Persze van egy százalék, akihez nem fogsz tudni eljutni, vagy akinek tök mindegy ez az egész, de van egy nagyon széles réteg, amelyben megvan a nyitottság és az érzékenység, mégsem tud ezekhez a technikákhoz nyúlni, mert azok nem állnak a rendelkezésére. Fontos tehát, hogy olyan könyvek kerüljenek be a programba, melyek valóban jók, és fontos az is, hogy erről egyértelműen kommunikáljunk.  Ha ez mégis provokál, akkor azokba a konfliktusokba szerintem bele kell állni. Ha tehát egy könyvet azért gondolunk jónak, mert valamilyen szempontból különleges gyerekekről szól, akkor azt fel kell vállalni, akkor is, ha azt gondoljuk, hogy ezen valaki ki fog akadni. Ez nem öncélú provokálás, hanem annak egy módja, hogy láthatóvá tegyünk olyan gyerekeket vagy problémákat, akik és amik ma Magyarországon láthatatlanok. A pszichiátriai kezelt, a krónikus beteg, a fogyatékossággal élő, a bevándorló vagy a meleg gyerekek biztosan láthatatlanok ma. Miért ne lehetne az első lépés az, hogy segítünk a szülőknek és a gyerekeknek, hogy olyan könyvekhez jussanak, amelyek az ő elhallgatott, elrejtett problémájukról szólnak?! Nagyon hiszek abban, hogy végeredményben a projekt olyan hullámokat fog vetni, melyek a gyerekről és a szüleikről egyaránt szólnak. Mert ha gyereked van, akkor bármilyen élethelyzetben vagy, az kihat rá is: ha munkanélküli leszel, vagy ha hirtelen sok pénzt kezdesz keresni, ha külföldre költözöl, vagy itthon maradsz, ha elválsz, bármi. A megoldásaid is hatnak a gyerekedre. Elképesztően jó szenzoraik vannak, és olyan jelzéseket is levesznek, amiben a szülő nem mindig tudatos. Az a gyerek, aki látja a szülőjét olvasni, mindig meg fogja kérdezni, hogy mit olvas, és miért azt olvassa. És szerinted az olvasó szülőnek feltétlenül olvasó lesz a gyereke is? ​Nem gondolom, hogy ez így összefügg. Az biztos, hogy a gyerekek nagy részben mintakövetéssel tanulják az életet, és az a gyerek, aki látja, hogy a szülője könyvvel alszik el, vagy könyvet visz magával, és látja, hogy az olvasásban öröme telik, akkor az bevonzza a gyereket. Alapvetően jó eséllyel lesz ő is olvasó, de nem feltétlen van ez így. Mert lehet, hogy ő más képességekkel rendelkezik, lehet, hogy ő hallgatni szereti majd a történeteket, vagy mesélni – esetleg írni... Egy 2011-es felmérés szerint minden második gyereknek olvasnak esténként otthon a szülei. Te mit gondolsz erről? Hát, nem tudom, én ezt nagyon magas számnak gondolnám. Szerinted ennél sokkal rosszabb a helyzet? Rosszabb. Hogy minden este minden második gyereknek olvasnának, az nagyon magas adat. És szerinted miért nem olvasnak, miért nem olvasunk akkor esténként a gyerekeknek? Nincs rá idő… Mi ez a projekt?  A Szívünk rajta egy olyan könyvajánló program, amely a szülők eligazodását segíti a gyerekkönyvek piacán, de nem felejti el, hogy a szülő is olvas, ezért a gyermekneveléssel kapcsolatos kiadványok közötti választást is megkönnyíti. Ennek keretében egy internetes oldalon keresztül 4-12 éves gyerekeknek szóló könyveket lehet négy kategóriában („Mesél”, „Segít neki”, „Fejleszt”, „Segít neked”) ajánlani. Ajánlást bárkitől érkezhet a www.szivunkrajta.hu oldalon keresztül, tehát a gyerekek, szülők vagy akár a kiadók is nevezhetik a programba a kedvenc könyveiket. A szakmai csapat hazai és nemzetközi szerzők könyvét egyaránt várja, és a kiadványokat nem árfekvés vagy a megjelenés éve alapján szelektálja. A kiválasztott könyvek virtuális matricát kapnak, amely a programot elindító Bookline és az UNICEF Magyar Bizottság elképzelései szerint a jövőben megkönnyíti majd a könyvet vásárló szülők és gyermekek döntését a boltokban és a könyvtárakban. Ez nem csak egy nagyon kényelmes kifogás a szülő részéről? ​Hát, lehet, hogy kifogás, de egyúttal tényhelyzet is. Ha a gyerekeket kérdezed, ők nagyon sokszor szembesülnek azzal, hogy iszonyúan ki vannak sámfázva a szüleik. Egy bizonyos életkor fölött nagyon kevés időt töltenek a szülők a gyerekeikkel, főleg minőségi időt. Mert lehet, hogy egy légtérben vannak, de amíg apa mosdik, anya főz, a gyerek meg a házit írja, vagy a tévé bébiszitteli, addig ez nem tekinthető minőségi együttlétnek. A gyerekek már három és fél évesen betagozódnak az óvodába, és onnantól kezdve reggel elmennek a hajtásba, majd hazajönnek délután a hajtásba. A gyerekeknek abszolút meghatározó élményük, hogy a szülőket nehezen érik el, hogy azt vágyják, hogy bár „hagyná a mosott ruhát másra”. A tinédzserkori és a fiatal felnőttkori problémák alapvetően a kommunikáció hiányára vezethetők vissza, emiatt csak azt tudjuk tanácsolni a szülőnek, hogy kommunikálj, beszélj, nyiss kaput! De ez szinte soha nem megy egyik pillanatról a másikra. A beragadt és elakadt kommunikáció sokszor olyan problémákhoz vezet (például drogfogyasztáshoz, szökéshez, evészavarokhoz), amikkel a szülő nem tud mit kezdeni, mert nem érti, miközben meg a szeme előtt alakult ki. Persze nem gondolom, hogy az a gyerek, aki olvas, az később nem fog belefutni semmi másba, de az egy jó megoldás, hogy a szülő és a gyerek elkezd beszélni egymással, és ha ebbe bejön még egy csatorna, ami a könyv, és az ad egy közös élményt, az sokat segíthet a távol került gyereket közelebb hozni a szülőhöz.  Ha belegondolsz, a régi családi struktúrákban mindig volt valaki a tágabb családból, aki a gyerekkel beszélt; lehet, hogy lényegtelen dolgokat, de valami zsibongás, beszéd, kommunikáció történt a családok jelentős részében. Most meg nukleáris, feszes, lebontott, és mediált a kommunikáció, tehát eszközökön keresztül történik, ráadásul nincs benne direkt interakció, ez pedig nagyon korlátoz. Nem szabad emiatt a gyerekekre haragudnunk, mert sokszor mi magunk nem adunk nekik alternatívákat. Persze sokfele kommunikál egy gyerek ma is a weben, a telefonján, chaten – de az intim, bizalmas, odabújós, fejet vállra hajtós beszélgetésekre a legvagányabb gyereknek, és persze szülőnek is, szüksége van. Az előbb már szóba került a kötelezők témája, amely évek óta eléggé megbolygathatatlannak tűnik, hiszen generációk olvassák ugyanazokat a könyveket. Egy ilyen kezdeményezés mennyiben változtathat egy ilyen bebetonozottnak tűnő listán? Ez egy nagyon poros, nagyon avítt történet. Azt gondolom, hogy a projektben benne van az az ambíció, hogy alternatívát kínáljon ezekre a könyvekre. Azt el kell ismerni, hogy ez egy struktúra, de túl van értékelve. Lehet, hogy ötven vagy hetven éve valóban nem volt más, és ezek a könyvek akkor nagyon új hangon beszéltek valami fontos dologról, de egészen egyszerűen elment mellettük az idő. Hiszen nem áll meg az élet annál a vonalnál, melyet ötven éve meghúztunk. És ahogy ma már nem azt a zenét hallgatjuk, mint hetven éve, ahogy más színdarabokat nézünk, más autókat vezetünk, úgy más könyveket is olvasunk. Miért lenne ez más? Pont a gyerekek azok, akik a legkifinomultabban veszik le az új rezgéseket, akik a legfogékonyabban az újra. Már a kisgyerekek is műanyag mobiltelefonnal játszanak a babakocsiban – akkor miért olyan könyveket olvastatunk velük, ahol a legmodernebb technika a távíró? Miért nem egy win-win helyzetre törekszünk, amit az is élvez, aki olvas, meg az is, aki tanítja? Ehhez persze flexibilitás kell, egyfajta bátorság, felelősségvállalás, hogy ha kell, akkor beleállok a döntésembe. A gyerekeknek sem azonosak a szükségleteik. Az unokahúgom a Kincskereső kisködmönnelkel és fekszik, miközben én magam gyűlöltem, és már húsz évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy soha senkit nem szabadna arra kényszeríteni, hogy ezt olvassa. Vagy ott van a Nils Holgersson, amelyben harminc oldalanként nem történik semmi, csak repülnek a ludak. A lányom osztályában ez volt a kötelező olvasmány, amivel párhuzamosan a Harry Pottertolvasta, ahol meg kétoldalanként történt valami elképesztően izgalmas. Most akkor hogyan verseng ez a kettő egymással? Kell-e egyáltalán? Miért működött a lassan hömpölygő szöveg az osztályteremben, és miért nem lehetett „kordában tartani” otthon? Nem gondolom, hogy az izgalom és a folytonos (tévéfilm-szerű) történetmesélés kell hogy az új etalon legyen. De az nagyon fontos lenne, hogy a tanárok az osztályukhoz, a gyerekek közötti dinamikákhoz választhassák ki a saját olvasmányaikat. Ehelyett manapság inkább azt látom, hogy iskolai szinten senki nem bízik senkiben, fortélyos félelem igazgat, aminek a legkönnyebb ellenállása a kötelezés. Ez pedig egészen egyszerűen rossz attitűdöt szül. Ha már említetted, hogy a Kincskeresőt mennyire nem szeretted, ennek a fordítottja is érdekes lehet: mi volt az az olvasmány gyerekként, ami neked a mai napig megmaradt? És tudsz-e olyan kortárs könyvet mondani, amely akár neked, akár a gyerekednek nagy élmény volt? Az a könyv, aminek az olvasása közben rám esteledett, és még a lámpát is elfelejtettem felkapcsolni, mert csak olvastam-olvastam-olvastam, az Egri csillagok volt. A lányomnál, aki most tizenkét éves, a Harry Potter volt óriási élmény, teljesen beszippantotta. Most egyébként még egy fontos könyv foglalkoztatja, ez Hoppál Borinak az új könyve, amely a felnőtté érésről, és a test változásairól szól. Nyilván nem véletlen.... (Disclaimer: a Könyvesblog a Szívünk rajta szakmai partnere)