Mit tanulnak a gyerekek a mesehallgatáskor? Soha életében nem tanul többet az ember, mint első életéveiben. A gyerek maga a tanulás, vagyis egész lényével veszi fel magába a világot, és formálja vele a szerveit és azokat a képességeit, amelyeket később maga, önállóan tud uralni, hogy életét alakítsa. Mozgásban, járásban, játszásban tanulja a kisgyerek magát a világ törvényeibe helyezni, egyensúlyt gyakorol, érzékeit működteti, ugyanakkor belső szerveit erősíti, differenciálja. Az ujjacskák ügyessége nemcsak külső képességeket követel, hanem például a nyelvre és a képzeletre is kihat. Minden, ami a gyerek környezetében játszódik, jelentőséggel bír, mert a gyerek legnagyobb tanulási ereje, az utánzás által mélyen bevésődik a test és a lélek alakulásába. Ha egy kisgyerek belemerül egy történetbe, vagy kedvesen elmondott versbe, egy dalba, ugyanolyan intenzitással mozog belső világában, mint azelőtt a játékban, és fejleszti azokat a szerveit, melyekre lelki életében van szüksége: bizalmát a jó erejében, bátorságot, szomorúságot, félelmet, csodálkozást, a gyönyörűség örömét, fantáziát és moralitást, emberek és dolgok mértékét, ítélő- és megfigyelőképességet. Ezek mellé az odaadás képessége nő ki az odafigyelni, hallgatni tudásból, és mindenekelőtt a képekben élni tudás, olyan képeken keresztül, amelyeket a nyelv hív elő. Miért éppen mesék? Ezért kell komolyan vennünk gyermekeink vágyát a mesék iránt. Éppen a gyerekek által tanulhatjuk meg, milyen valóságos még mindig a mesék birodalma, milyen érthetően foglalja magába az emberek életét. A gyerekek nem csodálkoznak, ha olyan meséket mesélnek vagy olvasnak nekik, amelyeket a felnőttek (már) nem tudnak megmagyarázni. Ha azt mondjuk: Egyszer volt..., a gyerekek nem kérdezik meg: mikor volt igazából? Ami a mesében van, „itt és most”, és „mindig” történik. A kis figyelők és hallgatók a mese szövegével fáradság nélkül merülnek le egy messzi, a születésük előtti időbe és világba, amely minden meséléssel újra teremtődik. Nagyra nyílt szemükön látjuk, hogyan „tanulnak járni” a mese alakjai. Egy kisfiú, aki csukott szemmel ült a körben, arra a kérdésre, hogy „mit csinálsz tulajdonképpen?” azt válaszolta: „Meséld csak tovább! Egyre színesebb lesz!” Ebből a felkiáltásból megtudhatjuk, hogy milyen erősen hatnak a szavak, milyen képteremtő erejük van. A mesék világában az élet világát, mint egy nagy látképet tárjuk a gyerekek elé. Mert a mesék mindig időszerűek. Az erdő, melyen keresztül olyan gyakran kell a mesékben vándorolni, az otthontól való elválás szándékát vagy kényszerét, mint tapasztalatot jeleníti meg. Piroska, Jancsi és Juliska, Hófehérke egyedüllétükben elsőként az erdőre találnak rá. Rejtélyes és bizonytalan, hogy mi várja őket, és csak a jó befejezés felé világosodik ki a sötét. Ekkor magukra találnak, megtalálják saját biztonságukat. Más mesékben a kereső és harcoló hősök állatokkal találkoznak, méhekkel, halakkal, kacsákkal, sassal, rókával, melyek segítséget, vagy kíméletet kérnek. Az együttérzés, amellyel segítenek rajtuk, megnyitja az ember számára az utat a természetben lévő erők felé. Amikor szükség van rájuk, például a hangyák jelen vannak, gyöngyöket és kölesszemeket keresnek a mohában, a halak és kacsák elsüllyedt kincseket hoznak fel a víz mélyéről, a róka ismeri a szükséges, a bajt kikerülő utakat és fortélyokat. Csak ilyen segítséggel érhető el a vágyott boldogság. Aztán titokzatos segítők, a bölcs öregasszony, vagy a kis emberke a csüggedt lánynak vagy fiúnak fazekat ad, amely magától főz, terülj-asztalkámat, bűvös sapkát, vagy hajót, amely vízen és szárazon egyaránt tud menni. Megmutatják a hősöknek, hogy soha nincsenek egyedül, sok rejtett erő szunnyad a világban és önmagukban egyaránt.