Emlékezzünk csak vissza a nagymama vagy nagypapa régi meséire, a mesélő hangjára, a titokzatos éjszakai félelmekre, de azokra az időkre is, amikor a legizgalmasabb meséket mi magunk olvastuk zseblámpával a takaró alatt!
Csak ha újra beleéljük magunkat ebbe a régi mesevilágba, akkor jövünk rá, hogy a boszorkányon kívül varázslónő és boszorkánymester, tündér, szürke emberke, vagy segítőkész öreg is van. A világ titkai és varázserői többféle alakban jelennek meg. Válaszolhatunk hát a gyerekek kérdésére: „Boszorkányok és tündérek nem járnak az utcán, sárkány meg farkas nem fekszik az ágy alatt. De valahányszor mesét mondunk, eljönnek hozzánk Meseországból. Hallgasd csak!”
Kegyetlenek-e a mesék?
Ez a néhány példa mutatja, milyen színesek és sokoldalúak a mesék. De ne ítéljünk gyorsan a jó és gonosz, vagy az egészséges világ és kegyetlenség dolgában. Emlékezzünk vissza: régen olyan odaadással, gondolat vesztve tudtunk rájuk figyelni! De most, hogy gyerekeket gondozni és nevelni szeretnénk, hirtelen „meglepnek” bennünket a pedagógiai felelősség gondolatai. És hajlamosak vagyunk rá, hogy az olyan erős érzelmeket, mint a gyermeküket kirakó szülők árulása, a félelem a sötét erdőben, a rettegés, amikor egy fél ember leesik a kéményen, elhárítsuk, mert kegyetlennek vagy károsnak érezzük őket.
Hát akkor mit mesélünk? Mégsem kegyetlenek a mesék? A boszorkányt a kemencébe lehet vetni? Mit jelent az, hogy a farkas hasát felvágják?
Ha pontosan odafigyelünk, észrevesszük, hogy a gyerekek, ha egy mesét hirtelen elutasítanak, gyakran épp azt a félelmet és nyugtalanságot érzik, amelyet a felnőttek a meséléskor el akartak kerülni, és öntudatlanul mégis éppen belevitték a mesébe. Az anya feszültsége, amikor a gonosz farkas megjelenik, a félelem a naptól, amely megeszi a kisgyerekeket, jobban megbénítja a kicsiket, mint a szöveg tartalma.
A legtöbb Grimm-mese szövege nem díszíti fel a kegyetlenségeket. A mi képzeletünk fűzi, részletezi hozzá a felnőtt élet tapasztalatai alapján ezeket az érzéseket. A mi képzeletünkben folyik a vér, amikor Kopciherci kettétépi magát. A gyerekek nem látnak vért, ha a mese nem mondja azt ki, (és nem mutatunk képet!) hanem felszabadultan örülnek annak, hogy Kopciherci neve kiderült, és nem lesz övé, nem viheti el a királyné gyermekét. Alig tudják kivárni, hogy a valódi név elhangozzék, hogy együtt mondhassák.
Éppígy tudják a gyerekek azt is, hogy a farkas nem harap és rág, hanem „elnyel”, felfal, és hogy mohóságában a kiskecskéket meg Piroskát egészben lenyeli. A mesék végén levő képek, amikor a boszorkány elhamvad/elizzik, vagy a mostohaanya-királyné izzó papucsban táncol, nem büntetésként jelennek meg, mint ahogyan mi önkényesen gondolnánk. Ezek az előző meseképek konzekvenciái, szó szerint vett következményei. Tehát a mesehősök tetteinek egyenes folytatása: A fiatal élet iránti lángoló irigysége végül saját magát emészti el. Ezt a gyerekek nem tudják. De megkönnyebbülnek, amikor végre eltűnik a fenyegető veszély, és a sötétségből, a farkas hasából itt van a szabadulás.
|