Alanyi író vagyok. Ez annyit tesz, hogy mindenben megkeresem magam - ha történelemkönyvet írnék, akkor is ott lennék a tényekben. Ebben a könyvben nyilván sok a saját élmény, mégis el van vonatkoztatva tőlem, mert eleve egy csomó olyan fordulat van benne, ami az én életemben nem volt. A valóság ennél unalmasabb, lassabb, ennyi csavar nem fér bele, amennyi csavar található könyvben van Lídia életében. Nekem az egyik kedvenc részem a könyvből, amikor Lídia a színpadra lépés előtt a megjelenését filózik, és azt mondja: Nem vagyok teljesen oké nélküli. A megfelelni nem akarás és a megfelelési kényszer kettőse kamaszkorban – mit gondolsz erről? Régebben sokkal tisztább határvonalak voltak a választható foglalkozások, a kívánatos külső, a lehetséges vágyak tekintetében. Ma iszonyatosan sok mindenből kell választani egy kamasznak, amit mi fel sem fogunk, annyira másképp nőttünk fel. Akaratlanul is magára hagyjuk ezt a korosztályt, és nemcsak a látványosan elkallódott gyerekekre igaz ez, hanem a teljesen normális közegben élőkre is. Túl sokat várunk el tőlük, túl sok önállóságot tolunk rájuk, mert hogy sokkal több mindent megkapnak, amit mi nem kaptunk meg a nyelvtusától a rengeteg információs forrásig. Pedig lelkileg ugyanolyan bizonytalanok, mint bármikor a 16 éves kamaszok. Ugyanazokon a sokszor rémisztő, sokszor boldog, de mindenképp mély változásokon mennek át, mint húsz vagy negyven éve: megváltozik a testük, a pszichéjük. Sebezhetőek. Emiatt is van ez a megfelelési kettősség. Azt is jól megragadod, ahogy a plátói szerelem és a testi vágy (a csodálatos Vendel, és a valaki csókoljon már meg engem is!) között ingadozik Lídia. Kamaszkorban nagyon sok elfojtás van, főleg a mi kultúránkban. A testiség még csak éppen jön, nehéz vele mit kezdeni. Hiába a pontos infók, nincs gyakorlati tudásunk a testünkről. Ráadásul mi az ovitól kezdve királylányok vagyunk, plátói lovagszerelemmel. Ezért a lányok sokszor ezt várják tudattalanul, és nem tudnak valójában a fiúkkal mit kezdeni. Kivételes a könyved abban, hogy felmerül benne a „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdése, amit az ifjúsági regények teljesen kihagynak, pedig központi kérdés egy 16-18 éves életében. Igen, ez szerintem is nagyon fontos, és problematikus terület. Láttatni akarom, hogy nem baj, ha az ember nem talál ki mindent rögtön. Vacillálhat, szenvedhet, gondolkozhat. A szenvedéssel nincs semmi baj, ha van célja, és vannak valahol a távolban megoldások, csak nem szeretünk erről beszélgetni, mert szeretjük kipipálni a listáinkat, hogy ezt már megoldottuk és eldöntöttük. Amikor én tizenhat voltam, nekem sem volt sokáig egyértelmű, hogy mi leszek. Sokszor zavarba ejtő, ha a gyerek több mindenben tehetséges, kényszert érzünk – a szülők és a gyerek is -, hogy túl hamar csak egy dolgot csiszoljunk ki, de ez nem így működik. A túl sok „kényszervelejáró” megölheti a tehetséget. Nem mondom, hogy az ifjúsági irodalomban nagyon szabályos családok szoktak lenni, de te itt is beletenyereltél a sűrűjébe. Lídia családja egyszerre nagyon szerető és nagyon problémás. Apja alkoholista, a lány rettenetes helyzeteket állt ki, de ez már a múlt. A regény több formában, azaz Lídia naplójában, iskolai fogalmazásként, és drámai, családi jelenetként is tematizálja ezt. Magyarországon sokkal könnyebben beszélünk a drogokról, mint az alkoholról, pedig sokkal gyakoribb a családban az alkoholista, aki terrorizál mindenkit. A tabu az tabu: a gyerekek egymás közt se beszélnek erről, mert szégyenlik. Mindig az kompenzál, aki józan, mert a részeg az annyira beteg, hogy nem képes magának sem és másnak sem bevallani, hogy lélekgyilkos, hogy azokat bántja, akiket a legjobban szeret. Lídia abban erős személyiség, hogy rájön: csak úgy gyógyíthatja meg magát, ha kimeri mondani az ő kis iszonyatát. Azt, hogy nem ő tehet róla, ami vele történt, nem ő a hibás. De közben ez egy boldog, felszabadító érzés is, és megmutatom, hogy a jó hozzáállás az, ha merünk beszélni. Nagyon fontos a könyvben a legjobb barátnő. Lídia nem egy társasági ember, de Sárával elválaszthatatlanok. A kamaszkorhoz elengedhetetlenül hozzátartozik ez a nevetős-kalandozós közös élményszerzés. Ez a legvalóságosabb rész a regényből, mert nekem tényleg volt egy ilyen barátnőm, akivel tényleg úgy ismerkedtünk meg, hogy rosszul voltunk egymástól eleinte az osztályban, de aztán elmentünk síelni, és egymás mellé ültünk a buszon, és rájöttünk, hogy jééé, mi nagyon nem utáljuk egymást. Nagyon mások voltunk, de ettől működött köztünk a barátság, nem vetélytársak voltunk, hanem egymásra támaszkodtunk. Sárára és Lídiára is nagyon igaz, hogy a különböző jellemek kiegészítik egymást. De Lídia nemcsak Sárán keresztül kapcsolódik az iskolai közösséghez. Nagyon fontos, hogy ő azért alapvetően sikeres az iskolában: ez a zárt, mesterséges közeg nagyon gyorsan reagál mindenre és mond ítéletet. Lídia színészi vagy írói teljesítményét nagyon is elismeri a közeg, és ez fontos. Azt tanulja meg, hogy az őszinteséggel jól lehet kijönni akár rossz helyzetekből is. Hogy képzeled el az olvasódat? Én mindig azt mondom, hogy nem mindenki az én olvasóm, és nem is kell, hogy mindenki az legyen. A lélektársaimnak írok, mindegy, hogy hány évesek – azoknak, akik hasonló lelki alkatok, mint én, és hasonló a humoruk is, egyszóval - vevők a stílusomra.