Az olvasó persze ezt nem gondolja át, ránéz, és úgy nagyjából ismerős is neki az alcím, olvassa tovább a verseket. Az első például a Karimaálom. Elindul a vers egy nagyon dallamos, szép kettős trocheussal:

„Lapra írok
nem kalapra,” – és amikor az ember már éppen beleélné magát abba, hogy egy szójátékkal megerősített keresztformával elindult egy dallamos gyerekvers, akkor jön az első váratlan gesztus: egy hosszú és aritmikus sor megtöri ezt a lejtést. Aztán jön néhány hosszú és élőbeszédszerű, parlando sor, majd a versszak végén négy egyformán öt szótagos, bár nem rímelő és hagyományosan nem ritmizálható, de mégis szabályos öt szótagos sor.

A második versszak azzal játszik, hogy az olvasót először az első három sorban abba az illúzióba ringatja, hogy az előző versszak rendje tér majd vissza, még a rend megtörése is ugyanott van a második versszakban. S amikor már azt gondolnánk, hogy az első versszakbeli szabálytalanság szabályosan megismétlődik, akkor ismét megtöri a rendet a verssor: négy hosszú, szabálytalanul kacskaringózó, gondolatritmussal majdnem értelmezhető sor következik. Majd amikor már majdnem elfelejtettük az első versszakban megígért rendet, akkor a két utolsó sor mégiscsak ugyanolyan, sőt, nem is ugyanolyan, hanem ugyanaz lesz, mint az első versszakban volt.

Nem tudjuk, mire számítsunk, mert a vers minduntalan megígér valamit, szabályos formát, szabálytalant, ismétlődést, eltérést, de sohasem az történik benne, amire gondoltunk. A folyamatos meglepetés örömét adta a vers. Ha a többi verset nem tudjuk is hasonló módon részletesen górcső alá venni, a módszer talán ebből az elsőből is világosan látszik.

Sok hagyomány él tovább a kötetben, felrémlik emlékezetünkben a svéd gyerekvers-típusú, nagyon személyes és a gyermeki világot erősen megidéző költészet, felrémlenek Varró Dániel versei (például a Nyúl tavaszi éneke), még Romhányi József is eszünkbe juthat, és a kötet sok szövege nagyon is odaillik a Friss tinta! már egy évtizede összeállított kötet még mindig nagyon friss versei közé. De nem gondolom, hogy bármely más nyelvhez vagy költői módszerhez alkalmazkodna Miklya Zsolt. Mert minden hagyományt és versírási módot úgy használ föl, hogy többet és mást hoz ki belőle, mint amire számítunk.

A legfőbb előkép, persze, Weöres Sándor. Ő az egyetlen névvel megidézett költő: a Fénnyel, sárral első versszaka Weöres-idézet, A fűzfavessző-kisasszony első versszaka. Aztán mint egy jó zenei variáció erre a Weöres-témára önálló vers születik.

Van más olyan vers is a kötetben, ahol valamelyik Weöres-sor rémlik fel az olvasó emlékezetében. A Semmise-ének harmadik versszaka így hangzik:

„Látod ez a
semmi kertje,
pázsit, virág,
fa és cserje
a semmiből ki
se látszik,
de a cinkeröpte télen,
moccanatlan
semmi égen
csak hiányzik.”

Először is a versritmus idézi meg a Ha vihar jő a magasból című Weöres-verset. Aztán felrémlik az „a bozótból ki se látszik, / de a cinke, ha leröppen” két sor, Miklya Zsolt verse képileg is, hangulatilag is, szókincsében is megidézi a nagy elődöt.

Érdekessé ott válik az idézet, ahol – nagyon finoman, mintegy csak jelzésekkel – eltér a megidézett Weöres-verstől, ahol nem lehet ugyanúgy olvasni, ritmizálni, tagolni a verset. Egyrészt a versszak középen van egy pici hiba. Ezt a két sort: „a semmiből ki / se látszik” ha másképp tagolná a vers, akkor szabályos lenne: „a semmiből / ki se látszik”. Talán nem is lehet éreztetni a felolvasással az eltérést, ám mégis megbicsaklik az olvasó zenei érzéke vagy a felolvasó nyelve egy pillanatra. Aztán persze visszaáll az eredeti, megszokott és fülbemászó verszene, örülünk, és legfeljebb egy kis zavar marad utána.

De a versszak zárlata egészen biztosan nyugtalanítóan tovább lüktet az olvasó emlékezetében. Az első két versszakban megszoktuk, hogy a versben sok a rím, és mindhárom versszak úgy indul, hogy szépen csengő, dallamos rímeket várunk. Sőt, a rímelhelyezés általában (például a második és a harmadik versszak indításában, első négy sorában) még erősen a Weöres-vers dallamát és rímelését idézi fel. De ebben az utolsó, a Weöres-szöveget nyelvileg erősen megidéző versszakban csak az első négy sor rímel szabályosan, a szakasz második felében, az utolsó hét sorban sok a nem rímelő sor, a télen / égen rímpárra már nem számítunk, és arra meg végképp nem, hogy az utolsó sor a hatodikra, méghozzá éppen a szabálytalanul három szótagos hatodik sorra rímeljen: se látszik / csak hiányzik. Rím ez vagy nem rím?

Emlékszik-e még a fülünk a vers közepének hangzására, vagy már túlságosan távol vannak egymástól? Elfogadjuk-e rímnek, amikor az előző két versszakban azt szoktuk meg, hogy – szintén váratlanul, de visszatérő módon – egy páros rím zárta a két strófát? Ráadásul ezt a távoli rímet az készíti még elő, hogy a 7. sorban olvasható alany után (de a cinke) már várjuk az állítmányt, vagyis a 8., de különösképpen a 9-10. sorok felfoghatók késleltetésként. A mondattani beteljesülés (csak hiányzik – megérkezett az állítmány!) felerősíti a rím hatását, lezárulhat a versszak. De hiába a szép rend, előtte váratlanságok egész sorozatán haladtunk keresztül. Figyelni kell állandóan: legalább egy szótöréssel, egy orra buktató enjambement-nal vagy egy váratlan, igazi csattanóval kibillent az olvasás során.

A kötet legtöbb verse szép is, vicces is, dallamos is, nem is, olvasmányos és felolvasható, átélhető és a képzeletet elindító. Elandalít, de nem hagy teljesen elandalodni, megnyugtat, de időnként megfricskáz. Ismerős világ, tele váratlansággal. Szabályos gyerekvers-kötet, sok szép szabálytalansággal.