Budapest sok kisvárosból nőtte ki magát, elég, ha csak a Tabánra, Óbudára vagy éppen Kőbányára gondolunk. Mindegyiknek megvolt a maga miliője, szokásai, ünnepei, közösségi élete. A hétköznapi történések, az életük, a szemünk előtt nőtt legendává, mesévé. Mára már eltűntek a kalapos kisasszonyok, cipészek, és kéményseprőt is ritkábban látni. Mi lehet az oka, hogy a történeteid ebben a békebeli miliőben játszódnak? Ez a „letűnt világ”, amely kisvárosi tündérmeséim helyszíne, rengeteg üzenetet hordoz magában. Szimbolikus tér, ahol emberi drámák játszódnak. A Mindentvarró Tű szereplői, Málika varrókisasszony és Cérnácska szabócska kisemberek. Azt gondolnánk, velük nem történik semmi érdekes. Pedig Márai szavaival: „Lásd, szimatold a csodát, ott, ahol éppen van. Mindig a közelben van. Legtöbbször oly közel, annyira a kezed ügyében, hogy egy életen át eszedbe sem jut kinyújtani utána a kezed”. Az Álomszövő Pendula történetében arról mesélek, hogy mi az ábrándozás, mi az álom szerepe az életünkben. Gyerekkoromban gyakran mondogatták a felnőttek, hogy „ne ábrándozz gyermekem”. Ebben a mesében megmutatkozik, ha eltűnnek az álmok az életünkből, mivé lesz a világ. De természetesen Álomszövő Pendula Füstfaragó Jakab és Alinda anyó segítségével, no meg a kíváncsisága és képzeletgazdagsága révén legyőzi az Álomrabló Markolábot. 1976-tól 2013-ig dolgoztál könyvtárakban: könyvtári gyermekrészleg-vezető, majd könyvtárvezető voltál a Kőbányai Könyvtárban. Mi a tapasztalatod, változott-e a mesék szerepe a gyerekek életében? Van-e helyük ma is, vagy csökkent a jelentőségük? A mese szerintem a szellemi igény mellett szinte biológiai szükséglet is. Kell a személyiség fejlődéséhez. Tapasztaltam például azt, hogy kamaszok, akiknek nem nagyon meséltek kiskorukban, ámulva hallgatták a tündérmeséket. Ami elveszett a mesélés öröméből, az a testi kontaktus és a közösségi élmény. A technika által közvetített meséknek pozitív oldala a művészi szintű animációs és diafilmek ízlésformáló és képzeletgazdagító hatása. Ezek a vizuális nevelés fontos eszközei, ugyanúgy, mint a művészi gyermekkönyv illusztrációk. Író-dramaturgként számos bábszínházi előadás szerzője vagy. Máshogy hat a gyerek-befogadóra egy mese könyvben, mint színpadon? Természetesen másképpen. Minden színházi előadás élő közegben zajlik. A bábelőadásnál a gyerekek egész mivoltukkal benne élnek a mesében, ámulnak és bámulnak, felugranak, kipirulnak, sírnak, nevetnek. A bábszínház elsősorban képzőművészet, a beszédnek funkcionális jelentősége van. Minél kevesebb, annál jobb! Ezért kezdtem meséket írni, a nyelvi ábrázolás öröméért és azért, hogy megjelenítsem, ahogy én elképzeltem. A mesekönyvet bármikor elő tudják venni, nézegetni, többször elolvasni. Tartósan együtt lehet élni vele. Ez azért fontos, mert amíg az olvasónak dolga van a mesével, mindig kéznél van. Amikor a városlakók nem álmodnak többé, szétterjed a városban a szomorúság, mint egy szürke takaró. Mintha azt üzennéd ezzel, hogy álmok nélkül senki sem lehet boldog. Ezt tapasztaltad a saját életedben is? Olyan még nem volt, hogy én ne álmodjak! A fantázia, az ábrándozás és az álmok segítenek megtalálni az emberek céljait, széppé és érdekessé teszik az életüket, utat mutatnak. Ausztráliában él egy törzs, akik minden reggel a tűz körül elmesélik álmaikat (mint a palotási Piac téren), és azok útmutatása szerint döntenek dolgaikról. Ez a második könyved, amelyet Szegedi Katalin illusztrált. Mennyire rokon a kettőtök képzeletvilága? Milyen érzés volt az általad megálmodott történetet viszontlátni a képeken? Szegedi Katával az első mesekönyv megírása előtt már találkoztunk néhányszor. Kétszer rendeztünk műveiből kiállítást a Kőbányai Könyvtárban. Közben évek teltek el. Több könyvét magamnak is megvettem, mert annyira szerettem az ő képi világát. Amikor a Mindentvarró Tűt írni kezdtem, azon kaptam magam, hogy szinte neki írom a mesét. Ezért elküldtem e-mail-ben. Végül együtt adtuk be az Aranyvackor pályázatra. 2010-ben Fitz-díjat kapott a könyv. Csodás érzés volt a könyvet kézbe venni Kata illusztrációival. Menet közben derültek ki újabb és újabb ízlésbeli rokonlelkűségek és hasonló gyerekkori élmények. Kata ezeket „költőien” beemelte a képeibe.