- Nincs valami hajbarnító varázsszered, Nagyapó? – kérdezte Vilkó reménykedve. Az öreg hümmögött. Akad éppen a kunyhójában néhány kence meg olaj, de korántsem biztos, hogy segítenek. - Tudod, Nagyapó, legjobban arra vágyom, hogy rigóháton repkedhessek – vallotta be Vilkó. – De azért jó lenne végre buzogányt és íjat kapni, célba lőni, őrjáratozni. Nagyapó feltápászkodott. - Megnézem, mit tehetek. Te próbáld ki addig a célba dobást! Tessék, itt a buzogányom. Vilkó elmosolyodott. Régóta tudta, hogy az öreg lenge sem szereti betartani a szabályokat. A nádtengeri legendák szerint Nagyapó fiatal korában fogadást kötött a barátaival, hogy eltölt egy egész éjszakát Harácstanyán. Álruhát készített magának, belopódzott az ellenség falujába, és megnyerte a fogadást. Sohasem árulta el, hogy sikerült elaltatnia a harácsok gyanakvását, és elhitetni velük, hogy ő is közéjük való. A felnőttek ugyan azt állították, hogy öregségére mindenki megkomolyodik, de úgy látszik, Nagyapónak eszében sincs követni a szabályokat. Zöldhajú ifjoncnak például tilos buzogányt adni a kezébe, és lám, Nagyapó mégis kölcsönadta a sajátját. Vilkó izgatottan kapott utána, forgatta, emelgette, végül kinézett egy távoli pontot, célzott, és elhajította a fegyvert. A buzogány pontosan a kiválasztott pontba csapódott. - Tehetséges lövő vagy, fiam! – hümmögött Nagyapó. – Ritka szerencse, ha életed első dobása célba talál! Vilkó csillogó szemmel indult a buzogányért, miközben Nagyapó becsoszogott a házba. Mikor az öreg visszatért, kezében kis üveggel, Vilkó éppen tizedszerre talált célba a buzogánnyal. Nem is értette, miért tartják egyesek nehéznek a buzogányvetést. Hiszen elég egy kis odafigyelés, és a dobás pont odaérkezik, ahová célzott! - Tessék, ezt kend a hajadra, fiam – nyújtotta át Nagyapó a flaskát. – Kicsit régi már, de talán használ.   Vilkó nem teketóriázott, azon nyomban bedörzsölte zöld üstökét a szerrel. A folyadék ragacsos volt és büdös, de a lengefiú nem törődött vele. Bármit megtett volna, hogy a hajszíne végre megváltozzon. Aztán leült egy nádlevélre, és türelmetlen hintázásba kezdett. - Mit gondolsz, mikor kezd hatni? – kérdezte Nagyapót. Az öreg talányos arccal szívta a pipáját. - Ki tudja. Talán most rögtön, talán csak holnapután. Vilkó egyet lendült a nádhintán, aztán döbbenten csapott a homlokára. - Nagyapó! Megcsípett egy szúnyog! Nagyapó összehúzta a szemöldökét. A szúnyogok köztudottan nem kedvelik a lengéket, inkább növényi nedveket szívogatnak, vagy az erdőt járó embereket döngik körül. A nádasból azonban váratlanul egy egész szúnyograj röppent elő. Az öregre rá se hederítettek, Vilkó feje körül gyülekeztek fenyegető zümmögéssel. A fiú hadonászni kezdett. - Mi ütött ezekbe, Nagyapó? Nem látják, hogy lenge vagyok? Hé, tűnjetek, amíg szépen mondom! De a szúnyogok nem törődtek Vilkó kiabálásával, szemtelenül kerülgették, egyenként megcélozták, és csípték, ahol érték. Vilkó ordítva csapkodott. - Talán a szer szaga vonzotta ide őket – vakargatta a fejét Nagyapó. - Azt hittem, hajbarnítót adtál – mérgelődött Vilkó. - Lehet, hogy összekevertem az üvegeket – motyogta szégyenkezve Nagyapó. – Vagy csak túl régi volt már, és megváltozott a hatása. Vilkó dühösen nézett az öregre, de nem tudott megszólalni. Egyre nagyobb szúnyogfelhő vette körül. Belátta, hogy ha sürgősen nem csinál valamit, duplájára fog dagadni a feje a csípésektől. Fogta magát, és fejest ugrott a vízbe. Egészen az iszapig merült, lábával átfonta az egyik nádtövet, és nekilátott, hogy amennyire lehetséges, kiöblítse hajából Nagyapó szörnyű kencéjét. Mikor elfogyott a levegője, a felszínre úszott, aztán alámerült újra, és csak dörzsölte, dörzsölte a haját. Nagy sokára úgy érezte, hogy megszabadult a ragacstól és a szagtól. Kikecmergett a tóból, majd egy tavirózsalevélre ült szárítkozni. Nagyapó hínársalátával kínálta, és felajánlotta, hogy hajíthat még néhányat a buzogánnyal. De Vilkónak nem volt maradása. A szúnyograj ugyan odébbállt, de néhány szemtelen vérszívó még mindig ott keringett körülötte. Vilkó búcsút vett az öregtől. Nagyapó huncut hunyorgással simította meg a fiú zöld üstökét. - Sajnálom, hogy ilyen bajt hoztam rád, fiacskám. Persze néhány szúnyog még nem a világ. Ez a ragadós kenőcs akár darazsakat is köréd csalhatott volna! - Tényleg járhattam volna rosszabbul is – mosolyodott el Vilkó. – A darazsaktól nem félek, de ha például rózsaszínné vált volna a hajam, azt nem élném túl. Nagyapó együttérzően kuncogott. - Lám-lám, milyen bölcs gondolat. De ne aggódj, lesz még a te hajad is barna! Csak várj türelemmel! - Ez a legnehezebb. Türelemmel várni – legyintett Vilkó, aztán felszökkent egy nádlevélre, onnan a következőre, és szélsebesen elszáguldott.   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA VISSZA BERG JUDIT OLDALÁRA