Lehajolt a konyhaszekrénybe, és elővett egy nyeles lábost. Visszafordult az asztalhoz, és hopp, azt vette  észre, hogy az asztalról eltűnt a tej! Meg a zabpehely is! „A macskafáját – rázta meg a fejét. – Arra már biztosan emlékszem, hogy vettem tejet! És zabpelyhet! Lehet, hogy kiestek a szatyromból?” Petya kisietett a folyosóra, de nem találta meg a tejet. Se a zabpelyhet. A kisfiú megvakarta a fülét. Visszajött a konyhába, és rábámult az asztalra. És ekkor meglátta, hogy eltűnt a sonka is! „Ez nem lehet – gondolta. – Megbuggyantam? Vagy mindent betettem már a hűtőbe?!” Puff, odalépett a hűtőhöz, belenézett, de nem volt benne – se a sajt, se a tej, se a sonka… Újra az asztalhoz fordult, és mit látott? Hogy az asztalról eltűnt a paradicsom is! Petya megállt: „Itt valami nincs rendjén. Nem tűnhet csak úgy el egy sajt, meg egy tej, meg egy sonka, meg egy paradicsom, meg a zabpehely… Vagy lábuk nőtt, és kisétáltak az ajtón? De hiszen az ajtó csukva volt!” És ebben a pillanatban Petya valami furcsa zajt hallott. „Ez meg mi? – fülelt föl. – Egérzörgés? Macskakaparászás?” Tovább hegyezte a fülét, és egyszer csak rájött: „Dehogyis! Ez horkolás! Valaki horkol!…” Elindult a zaj irányába. „Hrr-hmrf! Hrr-hmrf!” – hallotta. A hang a nagyszobából jött… méghozzá a behúzott függöny felől… És ekkor Petya meglátta, hogy az ablaknál kissé kidudorodik a függöny… és hogy valaki van mögötte… A kisfiú kicsit tétovázott, majd odalépett, és arrébb rántotta a függönyt. És mit látott meg? Egy nagy, bundás feneket. Mert a függöny mögött egy hatalmas MEDVE aludt! Petyának tátva maradt a szája. Most mihez kezdjen? Összeszedte minden bátorságát, és óvatosan megbökte a medve fenekét. De nem történt semmi. A medve csak szusszant egyet, hmrf!, majd hortyogott tovább. A kisfiú újra megbökte, már egy kicsit erősebben. De a medve erre sem ébredt föl, csak annyit motyogott: „Hmm… nyamnyam… hagyjál aludni. Hrr-hmrf!…” Petya arra gondolt: ez így nem mehet tovább. Vett egy nagy levegőt, meghúzta a medve farkát, és rászólt: – Hé, te mackó! Ébredj föl! – Miaz, miaz? – ocsúdott föl ijedten a medve. Majd Petyára meredt: – Te meg ki vagy? – Azt én szeretném tudni rólad – mondta Petya. – Én, öö – vakarta meg a fülét a medve –, én Tulipán vagyok. – Egy virág? – Nem; ez csak a nevem! – És te faltad be a reggelinket? – kérdezte Petya. – Hát, azt hiszem, hogy én. Bocsánat. Nem ettem egy falatot sem a cirkusz óta. A kisfiú elámult: – Hűha! Te vagy az a medve, aki megszökött a cirkuszból? – Igen. De ugye nem árulsz el? – Nem árullak el – ígérte meg Petya. – Csak mássz egy kicsit arrébb a lábamról. – Oppardon – mondta a mackó, és arrébb ült. – Jó nagy cufók vagy… – mosolyodott el a kisfiú. – Hogy tudtál így megszökni? – Hát, azt nem tudom – vakarta meg újra a fülét Tulipán. – Csak arra emlékszem, hogy éjjel van, én meg iszkolok sötét utcákon át, bokortól bokorig… aztán beszöktem ide, ebbe a házba, fölszaladtam a lépcsőn a padlásra… és ott elbújtam! És ott lapultam egész éjjel… Petya meglepődött: – És ide hozzánk hogy jöttél be? Tulipán bocsánatkérőn egy nagy lyukra mutatott a plafonon. – Kilyukasztottad a plafont? – képedt el Petya. – Nem – röstelkedett a mackó –, csak beszakadt. Alattam. – Még jó, hogy nem riadtak föl a kicsik! – A kicsik? – A lakótársaim – magyarázta Petya. – Bent alszanak a szobában. És elég könnyen felriadnak. – Ááá… – legyintett a medve –, nem voltam olyan hangos… Fenékre puffantam. És az nekem elég párnás. – Így akkor sem illik bejönni egy lakásba. – Tudom. De szökésben vagyok! – mondta a mackó. – És akkor szabad! – Ez igaz – bólintott komolyan Petya. – És miért szöktél meg? Tulipán elszomorodott. – Azért, mert rusnyán bántak velem. Folyton bezártak a ketrecbe, és csak piszkos vizet meg száraz vízilótápot kaptam! – Vízilótápot?? – Igen, mert a gondozónk, Baltafej direkt összecserélte az ételeinket. A vízilónak mindig málnát adott, nekem meg szárított hínárt… Pfuj! – Ez gonoszság – mondta Petya. – Hát az – sóhajtott a medve. – Egész álló nap szűk rácsok közt ücsörögtem… Még fölegyenesedni se tudtam! Nem volt ott semmi játék; csak föl-alá járkáltam… föl-alá… föl és alá… Ha meg nem fogadtam szót, akkor KÉT dárdával szurkodták a fenekemet! – Ez a cirkusz szörnyű! – mondta dühösen Petya. – Az bizony – búsult Tulipán. – És még vissza is kell oda mennem! Petya meghökkent: – De hisz csak most szöktél meg! – Igen, de ott maradtak még a barátaim. Három medve. – Az áldójába – töprengett el a kisfiú. – Ki kell őket is szabadítanom – mondta eltökélten Tulipán. – Hát, az egyedül nem fog menni – vakarta meg Petya a mackó fülét. – De majd én segítek. – Szóval itt maradhatok? – Persze – legyintett Petya, míg visszamentek a konyhába. – Csak segíts megcsinálni a reggelit!