Tőle nem messze egy kislány és egy kisfiú focizott s egy mókuskölyök állt a kapuban. Feléjük indult, hiszen feltétlenül meg kellett ismerkednie valakivel, ha nem akart télig egyedül kószálni és ebben a rekkenő hőségben álldogálni. Nem jó a termosztát húrját feszíteni.   - Kerek hógolyót, köszöntötte őket illedelmesen, amikor közel ért hozzájuk. Még a fazekát is megbillentette. - Jó napot, hóember, köszöntek kórusban a gyerekek, de a kis mókus álmélkodva csapta össze a mancsocskáit: - Szent mogyoróhéj! Hát te meg mit keresel itt?! - Elábrándoztam és mire magamhoz tértem, egyedül maradtam, a társaim mind hazamentek a Hó és Hideg Birodalmába. - Elábrándoztál?! – csodálkozott még jobban a mókuskölyök. És min ábrándoztál el olyan végzetesen? (A mókuskölyök már ötödikes volt a Mogyoróroppantó Gimnáziumban s beszédét gyakran fűszerezte művelt szavakkal.) - Egy felhőt néztem – vallotta be szégyenlősen a hóember. - Egy felhőt! – vihogott össze a kislány a kisfiúval. - Egy felhőt, nahát – tűnődött el a mókus. És legalább mogyoróalakja volt annak a felhőnek? – kérdezte hirtelen élesen, mint aki véletlenül sem akarja azt a látszatot kelteni, hogy netán romantikus lenne. - Nem mondanám – válaszolta a hóember bocsánatkérően. Nem is tudom, mihez hasonlított… de az biztos, hogy nagyon-de-nagyon szép volt. Biztos erős volt, mint édesapám, gondolta a kislány. Biztos kedves volt, mint édesanyám, töprengett a kisfiú. Biztos szép, lombos farka volt, mint apukámnak, mondta magában a mókuskölyök. - Azt szeretném kérdezni – kezdte a hóember, akinek már valósággal tüzelt az arca közepén a murok –, hogy nem volna-e hely valamelyikőtöknél? Nem mehetek vissza, amíg a nyár véget nem ér és… - Miért ne mehetnél vissza? – vágott közbe a mókuskölyök. - Mert egyedül egyikünk sem tudja az utat – világosította fel a hóember. Ezért járunk mindig együtt. - Hogy mik vannak, gondolta a kislány, a kisfiú és a kismókus. - Nálunk sajnos… – kezdte a kislány és a kisfiú majdnem egyszerre, de a mókus ismét közbevágott: - Az emberek úgyis annyira földhözragadtak – legyintett a mancsocskájával. A mogyorónak is csak a héját látják, vagy csak a belét. Gyere hozzánk, a Hetedik Tölgyfában igazán jó hűvös van, és mi csak ketten élünk anyukámmal, mert apukám elköltözött az Örök Mogyoróbokorba. - Köszönöm szépen – hajolt meg a hóember a mókuskölyök felé. Ismét levette a fazekát és jólnevelten bemutatkozott: - Hóbucka Hugó. - Makk Marci – hajolt meg a kismókus. Akkor menjünk is, éppen ebédidő van! Sziasztok! – köszönt el a kislánytól és a kisfiútól és már indult is. - Remélem, találkozunk még – szólt vissza a hóember a gyerekeknek és követte Makk Marcit. - Kellene vennem valamit édesanyádnak – szólalt meg a hóember az egyik sarkon és még mielőtt Makk Marci szólhatott volna, már be is ment az egyik üzletbe. Nemsokára megjelent egy vadonatúj cirokseprűvel. - Na mehetünk – jelentette ki szemlátomást büszkén, amit Makk Marci sehogy sem értett. Náluk, mókuséknál is szokás volt természetesen ajándékot vinni, főleg, ha először látogattak valahová s ráadásul ismeretlenül, de a vendég ilyenkor rendszerint zöldágat vásárolt, semmi esetre sem seprűt! No de nemhiába járt már ötödik osztályba, viselkedni is megtanult: egy szó nem sok, annyi célzást sem tett a különös ajándékra. Különben sem neki hozzák, majd Anyu feltalálja magát valahogy. De kiderült, hogy a hóember kell feltalálja magát, az odúba ugyanis sehogy sem fért be még a feje sem. Többszöri próbálkozást követően átállította a termosztátját, hogy leolvadjon róla némi hó. Előzőleg persze megnyugtatta Makkékat: ha csepegni fog, ne aggódjanak, tudja ő, mit tehet meg veszélytelenül. Arányosan olvad majd, ugyanolyan lesz, mint eddig, csak jóval kisebb. És tényleg: egy negyedóra múlva ott állt egy fele akkora Hugó, aki most már könnyűszerrel befért a mókuslakba. Makk Melánia cseppet sem jött zavarba: mosolyogva fogadta az ajándékot s olyan kedvesen vezette körbe Hóbucka Hugót a lakásban, mintha semmi furcsaság nem lenne abban, hogy fiacskája július végén egy hóemberrel jön haza, aki természetesen velük marad, amíg le nem esik az első hó. Melánia ugyanis kedves és megértő lánynak született s e két tulajdonsága csak mélyült Makk Miklóssal kötött házassága alatt. Makk Miklós, mi tagadás, gáláns egy mókusférfi volt, aki otthon is megértően ugrándozott, de talán még megértőbben tüsténkedett idegen odúkban – szörnyű halálát is az okozta, hogy a fiatalon özveggyé vált Rügyes Renáta karcsú kacsói felé igyekezett s bókjai hatásáról álmodozva elvétette az átugrást. Így hát Hóbucka Hugó csupán este, lefekvés után jött rá, hogy tévedett. A tölgylevélből készült falon áthallatszott Makk Melánia és Marci sugdolózása: - Anya, miért hozott ez a hóbácsi seprűt? - Gondolom, azért – válaszolt Melánia bársonyos hangja –, mert náluk a Hó és Hűvösség Birodalmában (Hó és Hideg, javította ki Makk Marci), szóval ott, ahol ő él, ezt visznek, ha örömet akarnak szerezni valakinek. - Nahát – értetlenkedett a mókuskölyök –, milyen furcsák ezek a hóemberek! - Nekik mi vagyunk furcsák – mosolyogta el magát Melánia –, de most már aludj szépen. Reggel korán kell kelned! És Hóbucka Hugó azontúl már csak a tölgylevelek zizegését hallotta, ahogy meglebbentek az odú könnyű szellőjében. Miért gondolta, hogy olyan öreg vagyok? – töprengett másnap reggel Hóbucka Hugó. Mi tagadás, kissé meg volt sértve. Nem olyan öreg ő, hogy akárki mókusfia bácsinak nevezze! Hiszen mióta először meglátta a kavargó hópelyheket, még egyszer sem kellett kicserélni az őt alkotó hódöngölegeket. No mindegy, gondolta aztán megbékélten, végső soron ez a Marci tényleg nem tudhatta. Csak egy mókus, legyintett sokatmondóan. Elropogtatott néhány jégkockát a hűtőszekrényből. Azért csak néhányat, mert hirtelen megszólalt a kaputelefon. Makk odú – szólt bele Hugó, híven követve Melánia utasításait. Hógöröngy úr? – kérdezte egy szeleburdi hang, mély sebet ejtve hősünk önbecsülésén. Már éppen ki akarta javítani a szemtelent s el is kezdte, hogy korántsem hógöröngy, így csak azokat hívják, akik idomtalanok és vagy a murok hiányzik az arcuk közepéből, vagy a seprű a vállukról, vagy pedig a fazék a fejük tetejéről, ám az ismeretlen nem hagyott időt efféle pontosításokra. Mindegy, mindegy – hadarta, most az a lényeg, hogy Marci itthon felejtette a diószámlálóját, úgy emlékszik, az ágy alatt van és arra kéri, vigye be az iskolába. Ezzel az illető elengedte a kaputelefon gombját s Hugó ott maradt egy határozott utasítással és egy csomó bizonytalansággal. A diószámlálót hamar megtalálta (tényleg az ágy alatt hevert, sehogy sem értette, hogy kerülhetett oda) s az odút is be tudta zárni (Melánia ott hagyta a faágreteszt a konyhaszekrényen), de hogy ezután mit cselekedjen, arra sehogy sem tudott rájönni. Fogalma sem volt, hol találja az iskolát – tegnap érkezett a Város Melletti Erdőbe, azt sem tudta, merre induljon. Hála a Bőséges Hóhullásnak, mikor leért a lépcsőn, találkozott egy jóságos arcú öreg mókussal. Folytatása>