- Biztos vagy benne, hogy jó felé megyünk?
A fehér kőporos út szinte ösvénnyé szűkült. Az út mentén kétoldalt álló bokrok és fák között alig fértek el a lovak. A hátra csapódó gallyak elől folyton hajladozni kellett az ingószekéren. Olyan vaksötét volt, hogy nem lehetett látni se jobbra, se balra, se előre, se hátra semmit. A zöldalagútként összezáruló ágak még annak a kevés fénynek is útját állták, ami átderengett a város fölé telepedett nagy fekete felhőn.
Boglárka úgy hitte, jól ismeri a füredi utcákat, mégsem volt róla fogalma, hogy merre járhatnak. A part felől jövet, a Siske utca leágazásáig azt az útvonalat követték, amin ő is járt mindig, amikor Helka üzenetét vitte Mordizárnak az erdőszéli, fehér falú kőházikóba.
(... )
Alig egy esztendeje volt csupán mindez, ám az egy év alatt annyi minden történt, mintha százévek teltek volna azóta. Hogy mást ne mondjunk, Mordizár például már nincs az élők sorában. Így aztán Bogi joggal gondolta, hogy jó pár év el fog telni, mire újra fent jár majd a füredi hegyoldalban. Különösen így, hogy délben a nászútjukra indultak el Cipriánnal. És tessék: tévedett. Elég volt pár óra, hogy az útjuk újra ide vezessen. Persze Ciprián mellett már eddig is épp elégszer volt alkalma megtapasztalni, hogyan képes bármi fenekestül felfordulni: békésen lovagolnak egy völgyben, a következő pillanatban meg már hiúzzal kergetőznek föld alatti járatokon. Vagy épp uzsonnázni készülnek egy tábortűznél, amit hirtelen elsodor egy mészégető boksából feltörő vízáradat...
Nem csoda hát, hogy most is aggodalommal töltötte el a szurokfekete sötétségbe burkolódzó zöldalagút. Ciprián válasza is csak egy kicsit nyugtatta meg:
- Természetesen jó felé megyünk, és hamarosan meg is érkezünk.
- Jó, de hova?
Ciprián közel hajolt, hogy lehetőleg ne hallja meg más, amit mond. Sohasem lehet tudni, még esetleg láthatatlanul is követheti őket valaki. Vagy inkább valami - mert Ciprián valójában attól tartott, hogy nem evilági lények ólálkodhatnak a közelben. Márpedig ha azok kifülelik őket, többé nem lesz biztonságos a rejtekhely.
- A Tamás-hegyi kisbarlangba - súgta.
- Arról még nem is hallottam - lepődött meg Bogi.
- Nem csoda: Kamor titokban tartja, mert nagyon jó helyen van. Nincs messze a várostól, még sincs szem előtt. Meglátod!
(...)
A barlang keskeny bejáratát egy ajtóméretű lapos kő fedte el, amit úgy támasztottak a falhoz, hogy még két lépésről is a sziklafal egy darabjának látszott. Mögötte azonban maradt annyi rés, hogy oldalról épp becsusszanhatott, aki tudta, hogy mi rejtőzik ott. Bogi közelebb lépett, de az volt az érzése, hogy ezt a bejáratot még a szakavatott szem sem ismerné fel rögtön. Libabőr lepte el a karját: az egyetlen barlangra utaló, árulkodó jel ugyanis az volt, hogy azon a helyen, ahol Ciprián a falnak dőlt, már érezni lehetett a hegy mélyének hűvös leheletét.
- Szóval ezért kell a takaró! - borzongott Bogi. El is kérte az egyiket, hogy magára teríthesse, miután bepréselték magukat a hasadékon. Jól is jött odabenn. Bár a leheletük nem látszott meg, vacogtató volt a levegő. A helyiség, ahova jutottak, olyan volt, mint egy tágasabb előszoba. Kényelmesen széles és magas, a mennyezet pedig olyan sima, mintha egy ügyes kezű kőműves munkája volna. Jól megfigyelhették, mert annak ellenére, hogy egy barlangban álldogáltak, a napfénytől elzárva - egyáltalán nem volt sötét. A falakon ugyanis mécsesek világítottak!
- Mintha vártak volna minket… - vélekedett Bogi, Ciprián pedig egyetértően bólintva annyit tett hozzá, hogy reméli, nem valaki mást.
Megszámolták: nyolcat léptek, hogy az „előszoba” végéig jussanak. Ott egy rövidke folyosó következett, ami emelkedett kicsikét, s közben le kellett hajolniuk, mert alacsony volt a sziklajárat. Bár minden rendben lévőnek tűnt, azért csak óvatosan mentek előre. Hunyorogva igyekeztek feldolgozni a látványt, és minden lépés után belefüleltek a mély csendbe. A szemük meresztésével nem mentek sokra. A barlangfalba mélyedő, gömbölyded lyukak és a sziklából kidudorodó púpok csalóka árnyékokat vetettek a mécsesek, derengő fényében. Lehetetlen volt kivenni, hogy mit látnak. A nagy figyelésben viszont egy idő után sikerült valami kis hangokat kivenniük a barlang süket csendjéből.
- Valami nyüszkölést hallok - suttogta Bogi.
- Nekem cincogásnak tűnik inkább - válaszolt reménnyel telve Ciprián -, csak sajnos nem vagyok benne biztos, hogy tényleg attól származik-e, akire gondolok...
Így aztán - biztos, ami biztos -, kivonta a kardját. Óvatosan, tyúklépésben haladtak tovább. Bár lassan, de gond nélkül átjutottak a következő, tágas terembe. Az is úgy nézett ki, mintha ember építette volna - azzal a kis különbséggel, hogy ő nem igazán lehetett volna büszke a munkájára. Olyan volt a fal, mintha a kőműves munka előtt jól teleitta volna magát borral, és részegen aztán a vízszintes helyett csak ferdén tudta rakni a téglasorokat. Persze a valóságban téglákról szó sem volt, maga a sziklafal kőzetrétegei álltak ilyen szédítően ferdén. S persze nem volt ott semmiféle kőműves sem. Sőt, egy lélek sem. Cipriánnak nem volt újdonság ez a látvány, hiszen többször járt itt Kamorral, de Bogi álmélkodva nézelődött. Különösen amikor felfelé fordította a tekintetét! Akkor bizony belekapaszkodott Ciprián karjába, mint aki mindjárt elesik.
- Csak nem megszédültél? - kérdezte Ciprián, ám Bogi felfelé mutogatott.
- Ott! Mintha mozogna valami!
Ez a terem jóval magasabb volt az előzőnél, és a derengő mécsesek nem adtak elég fényt ahhoz, hogy tisztán lehessen látni a mennyezetet. Pedig határozottan mozgott valami ott fent az árnyékban. Azaz: mozogtak valamik. Méghozzá rengetegen!
Ciprián fogott egy nagyobb követ, és feldobta, amilyen magasra csak tudta. A halkan cirpegő cincogást ekkor hangos surrogás és éles füttyögés nyomta el. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha leszakadna a mennyezet! A sötét tömeg öklömnyi darabokra vált szét és megindult lefelé - de mégsem zuhant le. Ciprián és Bogi feje körül hatalmas, kavargó nyüzsgés, zizegés, csattogás, támadt, és a levegőben ezernyi szempár villogott.
- Jaj nekem, mindjárt kiugrik a szívem! - kacagott fel Bogi megkönnyebbülve. - Hiszen ezek csak denevérek! Hogy én mennyire megijedtem! Úgy tűnik, megzavartuk az álmukat.
- Szerencsére tőlük nem kell tartanunk - kiáltotta hangosan Ciprián, de még így is alig lehetett hallani a hangját. Meg kellett várnia, míg a felriasztott csapat lassanként kirepül a teremből, és a lárma elcsitul. Akkor folytatta csak mondandóját Ciprián, amikor megint szinte teljes lett a csend.
- Igazából az ő segítségükkel találtunk a barlangra. Egyszer alkonyatkor jártunk fent a hegyoldalban Kamorral, és a közeli kőbányánál hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy egy bozótos tövéből denevérek rajzanak ki. Majdnem belezuhantunk a kürtőbe, amikor megnéztük, honnan röpülnek elő...
- Viszont ha jól sejtem, rajtunk kívül nincs más a barlangban - vélekedett Bogi. - Ha volna, akkor már hamarabb elreppentek volna ezek a bőregerek.
- Igen, lehetséges, de ez még nem a teljes barlang. Azon a lépcsőn - mutatott előre Ciprián - át lehet jutni a felső terembe, és még az sem a vége. Remélem, hogy akit mi keresünk, ott lesz. Oda nyílik a kőbányából az a függőleges kürtő, amiről az előbb beszéltem. Az alatt tüzet is lehet gyújtani, mert szépen kivezeti a füstöt.
- Arra járnak ki a denevérek?
- Mi annak idején ott találkoztunk velük, igen. Persze kitalálhatnak azon az oldalsó bejárón is, amelyiken most jöttünk be.
- No, és te is hallod ezt a dünnyögő hangot már megint? Mi lehet ez? Visszajöttek a denevérek?
- Nem hinném. A nagy felhő miatt olyan alkonyati sötétség van odakint, hogy szerintem hamar hozzáfognak a szúnyogvadászathoz. Ez ráadásul nem is ugyanaz a hang! Viszont határozottan a felső terem felől hallatszik — mondta Ciprián, és nagy elszántan el is indult a hang irányába. Persze csak óvatosan, mint az előbb is: egy lépés - hunyorítás, két lépés - fülelés. A dünnyögő-zúgó-búgó hang egyre erősödött: ...úúőőőíííéééáááááoooúúúúőőő... Mint egy búgócsiga.
Mi lehet ez? El sem tudták képzelni. Lassanként viszont eljutottak a felső teremig, anélkül, hogy bárkivel vagy bármivel találkoztak volna. Ott aztán már annyira hangos volt a zúgó-búgó hang, hogy nem csak a fülük, hanem még a ruhájuk is belerezgett.
Elsőre csak lopva pillantottak be, felkészülve az eshetőségre, hogy gyors ütemben távozóra kell fogniuk. Szerencsére erre nem került sor. Nem volt miért elszaladni, hisz részben az a látvány tárult a szemük elé, amiben Ciprián reménykedett. De csak részben. Ott volt ugyanis Kamor varázsló és a két manó is, viszont rajtuk kívül csak az apró termetű Imó, más meg senki.
„Márpedig ez nincs így rendjén!” – gondolta Ciprián, ám egyelőre lekötötte a figyelmét az, amit a jelenlévők műveltek. Azt láthatták ugyanis Bogival, hogy nekik háttal, egymás mellett kuporog a varázsló két manója, Tramini és Furmint. Arcukat kezükbe temetik, mintha sírdogálnának. Ez igazán aggasztónak tűnt, mert előttük a földön maga a varázsló, Kamor feküdt hanyatt kiterülve egy medvebőrön, a köpenye pedig ráterítve, mint egy halotti lepel. Karjai a mellén pihentek, ujjai összefonva, a Bükki Vizek Nagy Szelleme pedig fel-le rugózva, lassú léptekkel mászkált körülötte. Imó hol leguggolt, hol felnyújtózott, egyszer a karját tárta, máskor a lábát emelte magasra, aztán meg szökdelt egyet-kettőt.
Kukkot se lehetett érteni a jelenetből, de felettébb baljóslatúnak tűnt az egész. Mintha valami kuruzsló szertartást végeznének. Ez ráadásul még csak a jobbik lehetőség, a másikra gondolni se mertek. Bogi aggódva lépett a manók elébe, de az sem kecsegtetett túl sok jóval, hogy azok csak szótlanul, könnyes szemmel néztek rá.
- Miért sírdogáltok? - kérdezte tőlük, de a beszéde csak hangtalan tátogásnak tűnt a nagy búgásban. Imó mégis meghallotta! Vagy megérezte. Mindenesetre megtorpant, és ekkor, bármilyen hihetetlen is, egyértelműen kiderült, hogy aprócska termete ellenére ő adta ki azt a borzasztóan erős, az egész barlangtermet megrezgető, vibráló, zúgó-búgó hangot. Valamit kivett a szájából, és ezzel a vibrálóan erős búgás egy csapásra megszűnt. Ő maga bezzeg nagyot kiáltott:
- Csitt legyen!
Karjával közben továbbra is össze-vissza kalamolt a levegőben.
- Na végre, abbahagytad! Már majdnem kifolyt a szemem! - méltatlankodott Tramini, Furmint pedig elmagyarázta Boginak, hogy sírásról szó sincs:
- Ettől a rettenetes hangtól könnyeztünk.
- Hogyan lehetett ennyire erős ez hang?!
- Rezonancia segítségével, ami úgy lehet… - kezdte Imó, de nem tudta befejezni a mondatot.
- Na ugye, hogy boszorkány van a dologban! Ki az a Rezonancia?! - kiáltott fel számonkérőn Tramini.
- Az nem egy boszorkány, hanem...
- Hanem tündér?! Az ki van zárva! Ilyen borzalmas nem lehet egy tündér - vágott közbe ezúttal Furmint mérgesen, és majdnem olyan hangosan, ahogyan a kántálás szólt azelőtt.
- Elég! – ült fel hirtelen Kamor, és határozott szavával le is zárta a kibontakozó vitát. - Nem unjátok, hogy mindenről mindig ugyanaz jut az eszetekbe? – mordult a manókra. - És ha elfelejtettétek volna, igenis tündér is lehet borzalmas! De ennek most nincs itt az ideje! Fel kell készülnünk a végső ütközetre, és ez sajnos még messze nem szólt úgy, ahogyan kellene.
Nyulász Péter 1968-ban született Esztergomban. IBBY-díjas író. Történelem-földrajz szakon végzett a Debreceni Egyetemen. Saját gyerekei tették gyerekkönyv-szerzővé, éveken át az egyszervolt.hu portál munkatársa volt. Mondókás, verses, kitalálós verses kötetek (Zsubatta!; miazami; miazmég; A baba bab) után Fáy András balatoni legendáját (Sió tündéres rege; 1836) írta tovább. A Helka – A Burok-völgy árnyai elnyerte az Év Gyerekkönyve 2011 díjat. A trilógia második része (Ciprián - A Balaton hercege) tavaly jelent meg, jelenleg a záróköteten dolgozik.
Forrás: szifonlne.hu
<VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ
|