Az érzékeny, a világ rezdüléseire fogékony fiú eleinte biztos abban, hogy kezelni tudja a helyzetet, ami végül nemcsak az online, hanem az offline világban is egyre durvul. A zaklatók befurakodnak a mindennapjaiba, a gondolataiba, aláássák az önbizalmát, és a végén eljuttatják arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút.
Teljesen mindegy, hogy diákról, szülőről, vagy tanárról van szó, eleinte nagyjából mindenki azzal ámítja magát, hogy ő úgyis kezelni tudja majd a helyzetet. Hiszen normálisak vagyunk, kultúrlények, mindent meg lehet beszélni, nem?, ez itt a huszonegyedik század. Meg különben is, zaklatni mindig csak másokat szoktak, a nyomorultakat meg a bénákat, a másmilyeneket. De mi az a pont, amikor a valamilyenből másmilyen lesz? És ki mondta azt, hogy ez bárkit célponttá tehet? Ki dönti el, hogy én vagyok a nyomorult meg a béna, és egészen pontosan mikor került célkereszt a homlokom közepére?
Kalapos Éva eddig főleg a D.A.C.-könyveiről volt ismert, legújabb Massza című kötete (olvass bele ITT) azonban témájánál fogva egészen biztosan az idei év egyik legfontosabb ifjúsági regénye, sokat fognak még beszélni róla. Főhőse a hatosztályos gimnáziumba járó Patrik, aki szinte villámgyorsan, számára érthetetlenül, a környezete számára pedig észrevétlenül válik az iskolai, majd az internetes zaklatás áldozatává. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra.
A kötet végén a Tények és tévhitek fejezet azt állítja, hogy a bullying magyarul nem zaklatás, hanem megfélemlítést jelent. Én nem tudom elválasztani a kettőt, egyértelmű ok-okozati összefüggés van a két tevékenység között, ám az egészen nyilvánvaló, hogy a Massza alaptézise, cselekményének mozgatórugója, utóbbiból, azaz a megfélemlítésből ered. A félelem ugyanis dermeszt. Pusztít. Legfőképpen azt, akiben gyökeret ver. Az ember, aki fél, már nem hisz abban, hogy bárki segíteni tud. Sem a család, sem a barátok, az iskola meg pláne nem. A legrosszabb, hogy már saját magában sem hisz, és egy idő után elkezd a fejében motoszkálni a gondolat: mi van, ha nekik van igazuk?
Hasonló utat jár be Ráber Patrik: neki az a legnagyobb bűne, hogy járni kezd a lánnyal, akire az osztály alfahímje is szemet vetett. A dolog hétköznapi piszkoskodásnak indul: elveszik a tízóraiját és a pénzét. Nem engedik be a mosdóba. Aztán elkezdenek ömleni az üzenetek, megállás nélkül. A fiú tudja, hogy az egészet hagynia kellene a fenébe, oda se kellene figyelnie. De ez legfeljebb a mesékben működik így, és nem egy középiskolában:
„Azt hittem, ha csesztetni kezdenek valakit, annak van valami íve, lassan kezdik, aztán egyre durvulnak, vagy mittomén. De nem. Azon a délutánon negyvenkétszer írtak nekem. Győző és Subi.”
Az üzenetek beférkőznek az agyába, az álmaiba, a hétköznapjaiba. Nem tud úgy lélegezni, úgy enni, úgy lenni, hogy ne jutnának eszébe az aljasságok, melyek a nap huszonnégy órájában ömlenek rá. Paranoiás lesz, és amikor egy időre leállnak az üzenetek, csak arra vár, mikor indul be újra az áradat. Szólni valamilyen egészen félreértelmezett szeméremből nem mer: a korosztályában senki nem akar spicliskedni, beköpni a másikat, és ezzel a többiek megvetésének tárgyává válni. Az iskola eleve szóba sem jöhet: a tanárok egy része nem érti – és őket igazából nem is érdekli –, hogy minek nyomogatják a gyerekek egész nap a telefonjaikat. Az igazgató a problémás eseteket úgy oldja meg, hogy másik iskolába küldi a delikvenst – függetlenül attól, hogy áldozatról vagy elkövetőről van-e szó.
A cselekmény egy adott pontján Patrik eljut oda, hogy nem látván más kiutat, az anyjához fordul – és durván lepattan róla. Az anya ugyanis csak a trágár szavakat látja, és biztos abban, hogy a gyerekek csak összevesztek, és ha a fia szépen kéri, akkor az osztálytársai bizonyára nem küldenek több csúnya üzenetet. Patrik vákuumba kerül, ráadásul a múltban ő is elkövetett egy hibát, ami most rettenetesen visszaüt. A láthatatlan áldozatból mindenki által megvetett tettes lesz, és szó szerint minden összeomlik körülötte.
Az eseményspirál Patrik szemszögéből bomlik szét, a környezetében felbukkanó figuráknak tényleg csak mellékszerep jut, akárcsak zaklatóinak, akik az esetek túlnyomó többségében üzeneteiken keresztül nyilvánulnak meg. A felnőttek szinte kizárólag egydimenziós, értetlen, fafejű figurák, nincs közöttük egy sem, akihez bizalommal fordulhatnak a fiú, ami elsőre nagyon egysíkúnak tűnhet, a statisztikák azonban alátámasztani látszanak ezt.
Egy 2014-es felmérésből például az derül ki, hogy a megkérdezett fiatalok több mint fele nem árulja el a szüleinek, ha internetes zaklatás áldozata lesz. A válaszadók több mint felét érte már online zaklatás, és negyedük rendszeresen ki is van téve ennek. A közösségi oldalakat használó tizenévesek fele (55 százalék) volt már szemtanúja annak, hogy másokat zaklatnak az interneten, 95 százalékuk ugyanakkor szó nélkül hagyta ezt.
Ráber Patrik iskolájában sem ő az egyetlen, akit megtalálnak azok, akik nagyobbnak és erősebbnek érzik magukat attól, ha nicknevek mögé bújva onthatják a mocskot másokra. Az aljas megjegyzéseket az ismerősök mégsem távolítják el az oldalaikról – mintha azzal, hogy törlik az üzeneteket, egy csapásra beismernék, hogy igenis fáj nekik a gyalázkodás. Patrik sokáig nem érti az okát, míg kifordított logikájával rá nem jön, hogy maga a bántás is felfogható egyfajta visszaigazolásként:
„Most viszont már tudtam, hogy látni valamit, akkor is, ha hányadék, és fájdalmat okoz, még mindig jobb, mint nem látni. Lehet, hogy mind mazochisták vagyunk? És nemcsak a lájkokért vagyunk megkattanva, hanem bármilyen visszajelzésért? Ha aláznak, legalább foglalkoznak veled. Nem számít, hogy te vagy az alsó küszöb, tényező vagy. A rossz valami is jobb a semminél.”
Patrik kezdeti passzivitásába, tehetetlenségébe, frusztrációjába, valamint környezetének érzéketlenségébe szinte kódolva van a végkifejlet. A Masszában nincs feloldás, az üzenete, még ha kicsit szájba rágós, a sötét végkifejletből eleve adja magát. Éppen ezért lenne fontos, hogy a szülők ne csak azzal nyugtatgassák a lelkiismeretüket, hogy a potenciális áldozatnak vélt gyerekeik kezébe nyomják ezt vagy más hasonló könyvet, nem árt, ha válaszaik, de még jobb, ha valódi kérdéseik is vannak a saját gyerekeik felé.
Kiss Orsi
Forrás: konyves.blog.hu
|