Szeretem a sorozatokat és a rejtélyes bűnügyeket. Ennek ellenére viszonylag hosszú időn keresztül ellen tudtam állni a csábításnak, hogy folytatásos regényt írjak. Hanga és Várkony először egy novella főszereplői voltak. Aztán egy kis ráhatás a gyerekeim részéről, finom nyomásgyakorlás kiadói oldalról… de igazából könnyű volt belerángatni engem ebbe a kalandba, sőt, nagyon hálás vagyok, hogy rávettek. Nagyon élvezem a furmányos történeteket, és egyre jobban kedvelem a szereplőket is. Úgy fogsz egy könyv írásába, hogy a fejedben már ott az egész történetváz, vagy hagyod, hogy közben alakuljon? Rengeteg ötlet van a fejemben, és magam sem tudom pontosan, melyik honnan ered, és miért éppen akkor tör felszínre, amikor. De a történetek váza valahogy egyben „érkezik” hozzám. Vannak olyan mesék és regények, amelyekben nyilvánvaló a magánéleti mag, de olyanok is vannak, amiknek nincs közvetlen közük az életem eseményeihez. Persze alakulnak, finomodnak a cselekmény részletei, de ez a folyamat inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egyre közelebbről tanulmányozol egy érdekes képet. Sokszor úgy érzem, hogy én magam mindebben passzív vagyok, a történet egy idő után önálló életre kel, írja magát. Határtalanul élvezem ezt a folyamatot, azt hiszem, ez az, amit flow-nak nevezünk. Mindennap írsz? Ha igen, hány órát? Mindennap eltervezem, hogy írok, aztán a meglehetősen bonyolult élet elég sok esetben máshogy szervezi önmagát. Egy lekésett vonat, egy rajtaütésszerű takarításroham, egy barátnő, aki beugrik egy teára, esetleg egy (vagy több) friss rész valamelyik kedvenc sci-fi vagy anime sorozatomból, és huss, már el is röppent a nyugodt alkotásra szánt délelőtt. A határidők viszont mágikus hatással vannak rám, ilyenkor kifejezetten egyhegyű tudok lenni… Ki a legjobb kritikusod? Te magad? A gyerekeid? A szerkesztőd? Azt hiszem, elég igényes vagyok magammal szemben is, csak olyan dolgokat mutatok meg bárkinek, amit vállalhatónak, többé-kevésbé késznek érzek. Van néhány kollegám, akiknek adok a véleményére, és a gyerekeim sem bánnak kesztyűs kézzel a szövegeimmel. De ez nem baj, szerintem. Lehet, hogy ez mazochizmus, de szeretem, ha szigorú ítészeim vannak. Nem véletlen, hogy a kedvenc szerkesztőm meglehetősen szőrös szívű kritikusként közismert… de ha ő rábólint egy írásra, akkor biztonságban érzem magam. Milyenek voltak a gyerekkori karácsonyaid?  Rengeteget kellett takarítani és főzni, és általában veszekedésbe torkollt a készülődés. Talán ezért is van, hogy nálunk elég alter a szenteste. 24.-én délben kelünk, reggeli után moziba megyünk és megnézzük az aktuális blockbustert (idén, természetesen a New Hope-ot), aztán jön a minimálvacsora készítése és a fenyődíszítés… általában este tíz után jutunk az ajándékokhoz, akkor viszont órákig is tart, míg egyenként átad mindenki mindent. A karácsonyfa alatt szoktunk aludni, matracokon, csapatostul. Nem valami elegáns, de elég meghitt és mókás. Mi volt az a karácsonyi ajándék, amelyikre legnagyobb örömmel emlékszel vissza? Nekem egy üres akvárium, amit gyerekkoromban kaptam…  Akváriumot én is kaptam egyszer… de az én kedvencem egy plüsspingvin volt. Négyévesen kaptam, és húsz éves koromig volt az alvóállatom. Felnőttkori kedvencem pedig az a hegymászókabát volt, amit kölcsönösen megvettünk egymásnak a férjemmel. Ugyanazt a modellt, ugyanabban a színben. Na, az elég nagy meglepetés volt! Min dolgozol most? Egy különleges riportmesekönyvet írok, ami tucatnyi, különböző helyzetben élő gyerek egy-egy napját mutatja be. Ez egészen más, mint a regényírás, de legalább olyan izgalmas: terepre kell menni, sok időt tölteni a gyerekekkel, aztán megpróbálni objektíven és értékítélet nélkül leírni a tapasztalataimat. Néha, főleg a kevésbé szerencsés gyereksorsok esetében nem könnyű kívül maradni, megfigyelőként, neutrálisan venni részt a napi történésekben. Komoly írói és emberi kihívás, sokkal nehezebb, mint egy bármilyen brutális történetet papírra vetni. Mert ez elsősorban élet, valóságos történések valóságos következményekkel, és csak másodsorban irodalom. Forrás: ujforras.hu