Szász Ilona a tőle megszokott közvetlen hanggal indítja a történetet: „Valamikor réges-régen, dédanyáink idejében…” Tekinthetjük akár a szerző védjegyének is, hiszen mindhárom meséjét ezzel a kezdőformulával indítja, mely egy távoli, mégis ismerős világba invitálja az olvasót. Nem nehéz kitalálni, milyen célzatosság rejlik e mögött a mondat mögött: a valóság illúzióját szeretné kelteni az olvasóban. A valóság meseivé tételének szándéka abból a kettősségből fakad, mely áthatja az egész történetmondást: a korhű alakokat felvonultató környezet valóságos ábrázolása elegyedik klasszikus mesemondói hagyományokkal. A szerző írói stílusának másik sajátos vonása az a közvetlen hang, mellyel a gyerekeket megszólítja: „Ha szót fogadtok, és gyorsan a paplan alá bújtok, elmesélem markoláb történetét”, „Ha most azonnal nem bújtok be a dunyha alá, hanem tovább rosszalkodtok, akkor majd elvisz benneteket a bakucs…” vagy a mese végén „Most hunyjátok le a szemeteket, mert a tündér megszőtte a ti álmotokat is.” Ez nemcsak formai szempontból lényeges, hisz keretbe zárja a történetet, hanem lélektani alapja van: a mesei attitűd kialakításában, a ráhangolódásban segíti a kis mesehallgatót. Mindez nagy mesemondói tapasztalatról tanúskodik. G. Szász Ilona réges-régi világba repít, ahol gyönyörű városka színes forgatagából megtérve esti mesét, életet sző a nagymamák suttogó kofáktól hallott történeteiből. A mese nem a rend megbomlásával indul, hanem abban az időben, amikor még az emberek álmaikat dédelgették és mesélték egymásnak, amikor franciás kalapkölteményekbe jártak a hölgyek, amikor a tűzoltó zenekar trombitahangjára sétáltak széles mosollyal fogadva a férfiak csodáló tekintetét, s amikor a pék fahéjillatú és szemet gyönyörködtető finomságokkal tette ízesebbé az életet. Füstfaragó Jakab szemével nézve, aki kvázi őrangyalként a házak tetején ült a szélkakas társaságában, olyan volt Palotás, mintha az Úristen tartaná tenyerén. Azonban ez az élet a vágy és álmok nélküli Markoláb álomfosztogató tevékenysége miatt sötétbe borult, a szomorúság szürke takaróként terjedt szét. Álomrabló Markoláb hatalmas fekete füstfelhőként gomolygott végig a városon, feneketlen zsákjába gyűjtögetni kezdte az emberek álmait. Minden este szorosan bekötözte zsákja száját, nehogy bárkinek vidám, örömteli ébredése, álma legyen, majd álmoktól dagadó zsákjára hajtotta fejét. Reggelre mind elfogytak az álmok, felemésztette emléknyomok nélkül a feneketlen zsák.   Pendula története azt igazolja, hogy a mese az emberi élet epikuma, mely az emberi logikán túl más formát tud adni a létezésnek. Egy olyan világ felismerése áll mögötte, ahol nincsenek határok, amiket át ne lehetne törni, nincs véletlen és hiba, mely jóvátehetetlen ne volna. Nincs ledönthetetlen korlát, nincs rossz vég, nincs leküzdhetetlen akadály. Ezekből a lehetőségekből választja ki a mese írója azt, ami korrekciója az emberi életnek. Pendula álmodozásait, a képzeletben vetett hitét, fantáziaszülte meséit édesanyja, Kalapos Marie elítéli, de a mese végkifejletében belátja, mily fontos eleme ez a mindennapi életnek. Nemcsak a hétköznapok váltak szürkévé, szomorúvá, hanem Palotás város népe ünnepre készülődve is fekete kalapokat, szürke cipőket vásárolt mogorván, unottan, mosolytalan. Egyedül a bolondos, napsárga (a mesében a szeretet színe) kalapját őrző, folyton álmodozó, napot tánccal köszöntő Pendula kisasszony nem tudta eloltani szíve vágyát: az álomszövés mesterségét szerette volna elsajátítani. Egy napon záróra idején, az utolsó percen váratlan és ismeretlen vendég, Alinda anyó, érkezik Marie francia kalapszalonjába, aki nem fekete kalapért tért be, hanem az álomszövő tündérlánnyal suttog pár életmentő, jövőt színesebbé tevő tudnivalót. Így szerez tudomást az Álmok Házáról, amit a kút vizében pillant meg először. Nem véletlen, hogy a kút ősidők óta forrás az élethez, nélkülözhetetlen és alapvető igényt elégít ki, de értelmezhető a lélek legmélyén buzogó forrásként is, ami lelki táplálékot, ajándékot hoz az életbe. Az én olvasatomban ebben a történetben a sokak számára kiterjeszthető örömre való nyitást jelenti. Szász Ilona olyan főhőst formáz Pendula alakjában, melyet saját világképe alapján gyúr össze. A hit, a szeretet, a jóság, a találékonyság, a képzelet és a fantázia az, ami elmozdítja az emberi sorsokat egy élhetőbb világ, egy szelídebb életsors felé. Pendula és Füstfaragó Jakab, Kalapos Marie és Kaptafa Tónió egymásra találása, akárcsakMálika és Cérnácska Szabócska boldog házassága A mindentvarró tű végén ugyanazt az optimizmust példázza, mint ami klasszikus tündérmesék boldog végkifejletének alapvető funkciója: az ember igazságba vetett hitének, pozitív világfelfogásának kifejezése. És ez nem más, mint a mesevilág irodalmi megformázásának művészi célja. Ezért kell elpusztulnia Cápafogó Konrádnak (A mindentvarró tű), a gonosznak, és ezért kell megjavulnia Álomrabló Markolábnak az Álomszövő Pendulában. A rend helyre áll, mert a rendnek győznie kell a káosz felett, a jónak a gonosz felett. Pendula a legnagyobb viharban, sűrű ködlépcsőn kapaszkodott fel a vattacukorfelhők fölé. Az otthonos viskóban előbb tüzet rakott (belső tűz), hogy a szikrányi élet vörösre izzon, ekkor a tűzmanók szikraesőt fújtak, és telehintették a mennyboltot fénylő csillagokkal. Hatalmas (élet)szövőszéket talál, ahol hajszálvékony, ezüstös holdsugárból sodorja az álmok bölcse, Penelopé, a álomszövéshez szükséges selyemfonalakat. Csodálattal tanulja meg a színek jelentését, a selyemfonalak sodrását, a Fülemüle és az éjfélkor kiröppenő fehér mdarak üzenetét, és azt is, hogy Alinda anyó, az álomszövő tündér hatalma csupán addig ér, hogy mindenkinek csak a saját álmát szőheti meg. Álomrabló Markolábét nem, mert neki nincsenek vágyai és álmai. Pendula itt válik álomszövő tündérré, szőni kezdi Markoláb álmát, majd hangosan dobogó szívvel, óvatosan, gyöngéden betakargatja őt a frissen szőtt álomtakaróval. Gyönyörű altatódalt énekel Brahms (Lullaby) megindító dallamára, szélnek ereszti minden ember álmát, hogy eljussanak mélyen a szívekbe, és csodálatossá tegyék újra az életet. Szász Ilona meséje a klasszikus mesék megszokott tartalmi, szerkezeti modelljére épül. A szereplők és minden más mesei elem a tündérmesékre jellemző hagyományos funkciók szerint működik. Ezt a kétpólusú világot a szerző egyéni képzelete teremtette múlt század eleji világ öleli körbe, világ, mely a realitás képzetét sugallja. És ez ismét egy sajátos jellemzője Szász Ilona meséinek: a mese történeti szálát egy részletekre figyelő korhű leírás, hangulatos bemutatás kíséri, mely kitér a régi ruházat, a viselet, bizonyos foglalkozások, terek, épületek bemutatására. Az adott kor tárgyi megjelenítésében, a leírások, ábrázolások megelevenítésében kétségtelenül nagy szerep jut az illusztrációknak. Szegedi Katalin szemein keresztül látjuk a szerző által elképzelt világot. A részletes és hangulatos szegedikatalinos illusztrációk, ahogy már tőle megszoktuk, leheletfinom, érzékletes és gazdag lenyomatát képezik ennek a mesei világnak. Meseíró és illusztrátor kétségtelenül összeillenek, egymást kölcsönösen inspirálják ebben az értékalkotó, meseteremtő művészi munkában. Könyvmutartványosok