Ez a könyv a háborúról szól. Így, ilyen egyszerűen, lényegre törően, szókimondóan. Gyerekeknek, elsősorban. Ez az első mondata: „Ilyen a háború.” Persze, nem ennyire szépen, fehérre feketén szedve, apró betűvel. Nem. Hatalmas, nagy, hófehér betűkkel fekete alapon, éles, sötét, dermesztő kontraszttal, a könyv első két oldalpárját elnyelve. Előre jelezve, hogy a téma kemény. Hogy a megfogalmazás nem lesz finomkodó. Hogy földbe fog döngölni. Hogy valami olyasmiről fog szólni, ami tabu. Legalábbis az oviban, az iskolában, a mesekönyvekben az. Nem szokványos. És mégis, mi más lenne az, ami a valóságra oly nyitott és kíváncsi gyermeki érdeklődést megragadná, mint egy könyv a valóságos világról, annak egy nagyon is valóságos szeletéről? Nyilvánvalóan nem közli a háború mibenlétéhez kapcsolódó filozófiai eszméket, ideológiákat, eredőket és magyarázatokat. Ellenben sarkít, sőt, akár félre is értelmezhető, és kritizálható. Mégis szíven üt, a retinánkba égnek a képei, a lelkünkbe az üzenete, csikorgunk az atmoszférájában, míg olvassuk az elképzelhetetlen valóságot, ami igazából a valóságossá tett elképzelhetetlen. Háborús könyv az emberi létről, szeretetről, félelemről, halálról, végtelenről és végről. Elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy egy életen át emlékezzünk rá, és gondolkodjunk róla, és gondoljuk újra egyszer, többször, akárhányszor: ki is az ELLENSÉG.   Több mint egy éve odázom, hogy írjak erről a könyvről. Bevallom, kifejezetten az ukrajnai események miatt. Arra gondoltam, nem tenne jót, ha egy térben és időben is ennyire közeli háború mellett ajánlanám ezt a könyvet gyerekeknek, kisgyerekes szülőknek. Túl közel van, túl sok a kapcsolódási pont, túl ijesztő, túl aktuális, túlságosan is itt liheg a nyakunkban. Túl, túl, túl, túl az ellentéte az Óperencián is túli dolgoknak, amikkel a gyerekkönyvekben találkozni szokás. Attól is féltem, hogy az írás talán politikai színezetet kapna. Most már belátom, hogy téves volt a feltételezésem, miszerint ez a közelünkben feszülő háború egyszer csak véget ér, és béke lesz, és mi leszünk az a szerencsés nemzedék, akik hírből csak, és alig ismerjük a borzalmait. Akik csak rettegve hallgatjuk a nagymamák, idős szomszéd nénik történeteit a bevonuló katonákról, paplan alá bújtatott leánykákról, elsiratott testvérekről, apákról, férjekről. Ehelyett nap, nap után nézhetjük végig a kisfilmeket egy koporsót térdepelve fogadó kárpátaljai faluról, a porrá zúzott városokat, felrobbantott templomokat, piacokat, megrettent, sokkos, sebesült gyerekeket, menekülő, elcsigázott, kiszolgáltatott emberek kétségbeesett áradatát, és felkészületlenül állunk a saját jelenünk előtt. Én legalábbis felkészületlen voltam, lélekben és gondolati szinten is. Bizony, itt az ideje az ajánlónak. Bizony, itt az ideje ennek a könyvnek. Bizony, itt az ideje leülni egy fotelba, egy fa tövébe, vagy a szép, kerek ég alá, és elővenni a kisgyereket, aki voltunk, és felidézni, mit gondolt a háborúról. Aztán a felnőttet, aki lettünk, és megkérdezni, mit gondol a háborúról. És végül, miután összeszedtünk mindent, meg a bátorságot, leülni, és felolvasni ezt a könyvet a gyerekünknek. És az utána sorjázó kérdésekre válaszolni. Válaszolni. Válaszolni. Nem bújok ki, hogy leírjam, én mire jutottam. Kislány koromban csak a nagyapám mesélt a háborúról. 1929-ben született, siheder volt a második világháború idején. Viccesnek beállított történeteket mesélt, mintha brahi lett volna az egész: a nővére, amikor légiriadó volt, és mindenki a pincébe menekült, a bérház tetejére mászott ki, és nézte a bombázókat miközben őrjöngve nevetett. Azért tudja, mert egyszer kint maradt meglesni. A csokoládét osztó katonákról mesélt, és egy pilótáról, aki megmentette egy csapat gyerek életét, mert elzavarta őket egy roncstól, ami nem sokkal ezután felrobbant. Mégis, idős korában, ha mesélt, nem értettem, miért mondja, hogy “rohadt nácik, rohadt ruszkik, rohadt ávósok, rohadt kommunisták”, és hogyan képes naphosszat háborús filmeket nézni, amiben halomra lövik egymást a lövészárok két oldalán. Aztán nemrég megértettem. Van az a szintű félelem, ami után nem marad más, csak a gyűlölet. Tudom, aki békét akar, készüljön a háborúra. Tudom, hogy nem bízhatok a szabadságban, ha nem én kontrollálom („you can’t trust freedom when it’s not in your hand”, énekelte Axl Rose,  ugyebár) és valóban nem alhatnánk nyugodtan, ha nem védene minket egy hús vér emberekből álló, képzett, szervezett hadsereg. Az eszünkkel sokat fel tudunk mérni a minket körülvevő hatalomról, annak jellemzőiről, az egymást pusztító civilizációkról, a centrumról, perifériáról (Bibó!), a fegyverkezés és hadiipar természetéről, sorolhatnám. De vajon jól teszem-e, hogy a kisfiút, aki tíz év múlva fiatal férfi lesz, a megértésre, együttműködésre, elfogadásra, a tudomány szeretetére, emberségre igyekszem nevelni? Hogy azt hangsúlyozom neki, hogy az élet szent, és minden élet egyformán értékes. Hogy dobjon vissza kenyérrel és tartsa oda a másik arcát. Hiszem, hogy igen. Aztán, amikor egy közösségben egy nálánál nagyobb pusztán azért, mert megteheti, ok nélkül nyakon vágja, és megszégyeníti nyilvánosan, megingok. Nem tette jobban az az anya, aki azt hangsúlyozta, üss vissza, ne hagyd magad, kerüld el? Légy erősebb? Vedd el! Nem teszi jobban az az apa, aki katonát nevel? Van választásunk, és választanunk kell, még ha borzasztóan nehéz is. El kell döntenünk, hogy mi az az értékrend, amit rájuk hagyományozunk. Még akkor is, ha épp emiatt rövidebb életük lesz. Nehezebb életük lesz. Esetleg erőszakos halált halnak. Mert bár az élet szent, és minden élet egyformán értékes, mit ér, ha kivész belőle az emberség? Sokan ódzkodnak a nagy szervezetek, szolgáltatók, szponzorok védjegye alatt megjelentetett könyvektől. Ezt a könyvet az Amnesty International neve fémjelzi. Nyilvánvaló az értékrend, ami mellett ágál. Így hát azt gondolom, hogy akik szerint a kötelező sorkatonaság intézményét vissza kéne állítani, mert az jól megregulázná a nyápic fiatalokat, ne vegye a kezébe ezt a könyvet. De mindenki más igen. A történet, ahogy korábban írtam, földbe döngölő módon, in medias res kezdődik. Ilyen a háború, írja, és mutatja is: valahol, messze, de most, ebben a pillanatban, ezen a bolygón, ahol élünk, két katona kucorog két gödörben, egymással szemben. Ellenségek. Alig tudunk meg pár információt, de egy egészen más világban vagyunk, mégis, már háromszor lapoztunk, mert egy-egy mondat szerepel  csak az oldalakon. Hihetetlen tempó, gyomorremegős lapozás: vajon mi következik? A hatodik oldalon aztán – őrületesen nagy húzás! – a szokásosan a könyvek elején megjelenő címoldal tárul elénk. A történetbe behúzott olvasót megnyugtatja, lelassítja, és óvatosan továbbereszti. Nézőpontot is vált, hiszen eddig bemutatta a két főszereplőt, az egymással szemben ülő ellenségeket, innentől kezdve azonban csak az egyik katona szemszögéből mutatja be a háborút: az éhséget, a félelmet, tényszerűen közölve a bajtársak elvesztését, a magányt, a lassú kiüresedést. És a gyűlöletet, a haragot, amit az ellenség iránt táplál. Az ellenség iránt, aki erőszakos, gyilkos, rossz, gonosz, aljas, állatias. Gyerekeket öl. És bizony ez egy képeskönyv, így mindezt szemlélteti is. Nem ijesztő, nemfélelmetes módon, hanem megérthető, befogadható, végtelenül leegyszerűsített grafikával, kevés, mégis markáns színekkel. A háború borzalmainak megjelenítése a könyvön belül is eltér a főszereplő ábrázolásától, és éppen annyira teremt távolságot, hogy az megvédje a gyermeki pszichét a naturális látványtól, mégis megértesse a közlendőt. A katona meghatározza önmagát az ellenségtől elhatárolódva, és kifejezetten lírai módon a mindenség, a természet részeként tekintve önmagára a csillagos ég alatt. A háború viszontagságai aztán idővel gondolkodásra, majd cselekvésre késztetik. Az univerzumhoz mérten nyilvánvaló lesz az ő kicsinysége, akárcsak a hatalmasokhoz, a háborút kirobbantókhoz mért jelentéktelensége, de ennél katartikusabb, amikor ráébred, hogy bár ki nem ő robbantotta, befejezni mégiscsak ő fogja tudni ezt a háborút. Cselekvésre szánja el magát, felkeresi az ellenséget. Azt, hogy találkozik-e vele, s hogy mit lát a másik gödörben, tudja meg az, aki elolvassa a könyvet. Hangsúlyozom ismét, hogy tudom, milyen célt szolgál a katonaság, a honvédelem intézménye. Hálás szívvel gondolok azokra, akik az életüket is odaadnák a védelmünkért. Mégis, annyira jó lenne, ha egy olyan világban élnénk, ahol a katonaság csak homokgátat építene, ha jön az árvíz, mert az néha valóban nagy ellenség. És visszavonom a korábban írtakat, miszerint nem ajánlom ezt a könyvet azoknak, aki szerint kötelező sorkatonaság kell ahhoz, hogy „embert” neveljünk a fiainkból. Nekik ajánlom különösen. Mert „sok mindent megért az ember, ha felnéz az égre”. Forrás: Könyvmutatványosok