-
Mesélj egy kicsit a kezdetekről: mióta foglalkozol meséléssel? A weboldaladon videókat is találni a fellépéseidről, amelyeken alsó tagozatosoknak mesélsz élő szóban. Különféle foglalkozásokat szervezel iskoláknak, óvodáknak, könyvtáraknak, illetve különféle rendezvények kapcsán. Honnan jött ez a nagyszerű kezdeményezés? Milyen érzés a gyerekekkel együtt dolgozni?
Középiskolásként az Írószövetség sárvári diákíró táborában ismertem meg Zalka Csenge Virágot, a későbbi mesemondó mesteremet. Ő Amerikában egyetemen végezte el a storytelling szakot, tőle tanultam. Az általa itthon meghonosított mesemondó irányzatot „Tarkabarka Iskolának” szoktam nevezni: Csengétől leginkább azt tanultam meg, hogy egy mesemondó olyan, amilyennek te elképzeled. Nem kell ragaszkodni sem a népviselethez, sem az erdélyi tájszóláshoz: ha te történetesen egy budapesti mesélő vagy, és szerinted a mesemondó farmert és macskafüles keménykalapot hord, akkor a mesemondó az bizony olyan! Sokfélék vagyunk. Én legszívesebben északi, tündéres, manós meséket és a természeti népek állatos népmeséit mesélem. Afrikai, fülöp-szigeteki, indián vagy ír, észt, angol mesékkel dolgozom. Azért szeretem az olyan népek állatos történeteit, akik még közelebb élnek a természethez, mint mi, mert több benne a tisztelet az állatok iránt és a valódi „természettudományos” megfigyelés.
A mi fabulánikban, klasszikus értelemben vett állatmeséinkben, sokszor olyan méltatlan szerepet kapnak az állatok; ők testesítik meg a mi gyarlóságainkat, nevetségesek, mint a tipikus farkasos-rókás mesék hősei, akiket általában csúnyán elvernek a történetben. Szerintem az emberek éppen eleget ártottak az állatoknak, hogy legalább a meséinkben csodálatos segítők lehessenek és inkább valóban tanulni akarjunk róluk, tőlük. A meséimben indiai kézjeleket, úgy nevezett mudrákat is használok, illetve egyéb, ázsiai kéztrükköket, a gyerekek ezeket utánozva velem együtt játszhatják el az állatokat. A kelták, norvégok, finnek és a házimanós északi mesék meg a másik nagy szerelem.
Gyerekekkel dolgozni pedig ugyanolyan jó, mint kamaszokkal vagy felnőttekkel. Alapvetően emberekkel jobban szeretek dolgozni, mint mondjuk kémcsövekkel meg baktériumokkal.
-
Az olvasók a tavalyi Aranymosás pályázatról ismerhették meg a nevedet. A Varjasboszorka hangulatos, szépen megírt meseregény, amelyet végül Lea és a viharbanyák névvel vehetnek kézbe az olvasók, könyvbemutatója éppen idén Karácsony előtt lesz. Mesélj egy kicsit a történetről, a szereplőkről! Milyen korcsoportnak ajánlott? Honnan jött az ötlet?
A kiadó bíbor pöttyös sorozatában fog megjelenni, 8-13 éves korú célközönség számára, de 99 éves korig bátran ajánlhatom! Egy esős napon kezdődik, amikor egy kislány a fejébe veszi, hogy megidézi a boszorkányokat, mert a barátnőjével már régen elhatározták, hogy boszorkányokkal akarnak barátkozni.
A történetnek számtalan, valóságból vett vonatkozása van: természetesen én voltam az a kislány, aki egy nyári viharban a kertben rohangált és arról ábrándozott, hogy jönnek a viharboszorkák és magukkal viszik. Volt Székesfehérváron egy Lepkeháló nevű bolt, aminek az ajtajában termetes boszorkányfigura ült egy széken: ő lett Bibircsóka néni, anyukámmal rengeteg történetet találtunk ki róla és a családjáról, barátairól. Orvosi váróban, utazás közben is nagyon sokat „boszorkányoztunk fejben”. Később egy alsós osztálytársnőmnek azt hazudtam, hogy nekem tényleg boszorkány barátaim vannak. A hazugság persze gyorsan kiderült, de mégse veszekedés, hanem közös hobbi lett belőle: onnantól együtt rajzoltuk a boszorkányokat. Később ez a fokozott érdeklődés alábbhagyott, egy húzós és nagyon magányos egyetemi félév alatt kezdtem el visszamenekülni a boszorkányok világába, újrameséltem magamnak a gyerekkorom.
-
Borbolya, Frugilega és Herta… a karaktereid nem mindennapi boszorkák! Mesélj egy kicsit róluk! Miben különböznek ők, avagy hasonlítanak a hagyományos boszorkányokra, azokra a népmesei illetve mitológiai alakokra, akiket korábban megszokhattunk?
A népmesei alakokra nagyon is akarnak hasonlítani: azért is, mert számos népmesei elemet és hiedelmet használtam fel a világ és a figurák kialakításánál. Emlékszem, hogy amikor először megláttam a Harry Potter címlapját, csalódottan fordultam el tőle: milyen dolog, hogy egy boszorkány egy fiatal fiú! A rendes boszorkányok öreg nénik és nem kisfiúk! Nem beszélve arról, hogy a magyar boszorkányok nem kizárólag seprűn repülnek, hanem lapáton, kecske hátán, vagy akár a túl későn hazabotorkáló emberekén. Az én Hertám például képes arra, hogy lényegében bármit meglovagoljon, akár szemüvegtokot vagy porszívót is: le is nézi azokat a boszorkányokat, akik csak egyetlen dolgot használnak ilyen célra.
Herta kerek, mosolygós, hangos, piros ruhás boszorkány. A nevét a brennbergbányai sváb rokonságom egyik nőtagjáról kapta, egyébként egy igen szép, belvárosi lakásban lakik és pipázik. Szereti a detektívregényeket és azt hiszem ő a csapat esze.
Borbolya az álmodozó: fáradtlila ruhában jár, nagy kertes háza van tele gyógynövénnyel és manóval. Rajongásig szereti és gyűjti a macskákat, legtöbbször macskaháton repül.
Frugilega a varjasboszorka, akiről az eredeti kéziratom a címét kapta. Neve a Corvus frugilegus szóból, a vetési varjú latin nevéből ered. Mindig fekete ruhát hord, varjúszárnyon repül. Kedves madarai a vetési varjak, természetesen közöttük él. Mogorva, barátságtalan természet, de egyszersmind a legtitokzatosabb is hármuk közül: éppen ezért szereti meg őt legjobban Lea, a történetbeli kislány.
A meseregény népmesei elemekkel gazdagon átszőtt (például a Lucázással kezdődik) melyet remekül ötvöz a modern korral és annak nyelvezetével. Szándékos döntés volt-e a részedről a két világ ilyen izgalmas egybegyúrása, a viharbanyák kissé más szemszögből való megmutatása?
Talán leginkább az „igazi” boszorkányok mai mesébe való behozása volt a cél. Nem szeretem túlságosan a modernitást, az abszurd humort. Ezek a dolgok gyerekként is rettentően zavartak. Valami olyasmit akartam létrehozni, ami mindenekelőtt derűs, békés, és „igazi mese”: boszorkányokkal, manókkal, erdővel, érdekes lényekkel.
-
Mennyi idő alatt és mennyi munkával született a Lea és a viharbanyák?
A kéziraton az Aranymosás pályázatra való beadása előtt két évet dolgoztam. Frugilega figurája még gimnazista koromban megszületett egy kora reggeli vonatozás során, amikor a ködben repkedő varjakat néztem. De csak jóval később, egyetemista koromban írtam neki történetet és bővítettem regénnyé, Sohonyai Edit írónő javaslatára.
-
Csodálatos, igényes weboldalad van; a rajta böngészők hamar megtudhatnak rólad egyet, s mást. Például azt, hogy nagyon szereted a természetet, különösképpen a madarakat. Ez a meseregényben is visszaköszön. Miért tartod fontosnak a két dolog ötvözetét? A Magyar Madártani Egyesület oktatási munkatársaként szerinted a gyerekek olvasási szokásait lehet-e a természettel kapcsolatos témákkal alakítani, az érdeklődésüket így felkelteni? És ugyanígy: lehet-e a könyvek és az olvasás által megtenni az első lépéseket a környezettudatos nevelés felé?
Mindenképpen. A későbbiekben szeretnék a mostaninál még inkább a szemléletformálásra koncentráló gyerekkönyveket írni. A jelen könyvemmel például nem titkolt célom a vetési varjú népszerűsítése: régen sokan lelőtték, sajnos még ma is áldozatul esnek a madarak és a fészektelepeik, pedig a vetési varjú ma Magyarországon védett madár. Már csak azért is, mert egy-egy fészektelepén kék vércse, bagoly is költhet, így más, szintén védett madarak megtelepedését is segítik. Bár úgy tűnik, főleg így télen, hogy sok varjúnk van, de ez csak csalóka látszat: a télen nálunk lévő óriási csapatok más országból hozzánk érkezett, telelő madarak.
-
A meseregényedhez remek rajzokat készítettél, ezeket a kíváncsi olvasók megnézhetik a „Rigó a mesemondó” nevű facebook oldaladon. Boszorkányorrok, madarak, mesék… Hogyan él benned egyszerre ennyi dolog, milyen hatással van a rajzolás az írásra, és/vagy fordítva?
Néha előbb van a rajz, néha előbb van a történet. Sajnos a kiadó a könyvbe nem fogadta el a saját képeimet, de ezekből képeslapok, könyvjelzők készülnek majd az olvasók számára, a könyvbemutatómon vetíteni is fogjuk őket. Későbbi, könyvtári író-olvasó találkozók esetén szívesen ajánlom majd fel a könyvtáraknak kiállítás formájában.
-
Melyek a kedvenc meséid, amelyeket felnőtt fejjel is szívesen újraolvasol, és kik a kedvenc mesemondóid, akik esetleg inspiráltak?
A mai napig rengeteg gyerekirodalmat olvasok, de ami a gyerekkoromban legmeghatározóbb volt, az Szunyogh Szabolcs Boszorkányszombatja és Varga Katalin Tündérek éjszakája című meseregénye. Varga Katalintól azóta megtaláltam a Tündérforgót is, azt is nagyon megszerettem. Amit még rettentő egyedi hangulatúnak tartok és nagy kedvencem, az a Robin és a láthatatlanok Ingrid Edelfeldtől.
-
Az általad szervezett programok, foglalkozások élesen elkülönülnek-e a jellegüket tekintve? Tehát létezik egy madarász ovi vagy suli, csupa terepgyakorlattal, és külön mesemondó foglalkozás, ami az osztályteremhez kötött, vagy megpróbálod a két dolgot egybegyúrni, egyikből a másikba csempészni egy keveset?
Olyannyira külön létező dolgok, hogy más-más jelmez is jár hozzá, amitől persze én magam is kicsit más vagyok. Madarász ovi/suli foglalkozásokon Júlia néni vagyok, a komoly, bakancsos, zöldruhás, nadrágos madarász. Ez egyfajta kimondatlan elvárás is a Madártani Egyesület részéről, hogy az öltözékemmel, fellépésemmel, a foglalkozásaim mikéntjével egyértelműen őket is képviseljem, ne csak saját magamat. Annak kell látszódnia, hogy én vagyok az, aki mindig terepen van egy távcsővel a nyakában, októberben sem átall sátorban aludni, ötkor kel, hogy megnézhesse a tóról felrepülő ludakat és így tovább. Ilyenkor nem mesélek, nem énekelek, de játékosan tanulnak a gyerekek tőlem nagyon sok komoly dolgot a madarakról. A legfontosabbat mindenképpen, a természet szeretetét.
Rigó, a mesemondó szerepe más, bár ez is egy kicsit eltúlzott. Egy kicsit mesebeli királylánynak, tündérnek szeretnék látszani a földig érő piros szoknyámmal. De nem hiányozhat Csenge szavával élve a „trickster” figura sem, egy kis vagányság, különben a negyedikes focista fiúk megennének vacsorára. Lényegesen több benne a szabadság, mint a madarászsuliban, mert beszélhetek éppen tündérekről, trollokról is, nem csak nálunk is élő állatokról.
Aztán meg létezem harmadikként én magam is, Lovranits Júlia, aki néha szereti felvenni a kék, csillagos, orrvarrott bakancsát, igenis szeret szoknyában járni és lánynak látszani, de igazából utálja a pirosat, dacára, hogy jól áll neki. Néha teszem azt Pleszkán Écska koncertre is jár, nem csak erdőbe.
-
A Lea és a viharbanyák története véleményem szerint nem csak egy egyszerű mese, hanem annál sokkal több: azt a kérdést feszegeti, merjünk-e megmaradni gyermeknek, merjük-e felnőttkorunkban is nyíltan felvállalni a mesék szeretetét. Mit gondolsz erről felnőtt fejjel? Ki lehet – nem, inkább úgy kérdezem – szabad-e valaha kinőni a varjasboszorkából?
Nem. Egyértelműen. Legalábbis nekem mindig azok a legszimpatikusabb felnőttek, akikkel lehet valamilyen módon együtt játszani. Egy régi barátommal egyszer azt játszottuk, hogy mentünk-mentünk a Népligetben, és mivel mindketten rosszul tájékozódunk, folyamatosan eltévedtünk. Valószínűleg körbe jártunk, de mivel nem ismertük fel hogy hol voltunk már és hol nem, mindig minden újnak tűnt és elég lassan találtunk ki a parkból. De nagyon jól szórakoztunk közben és egyikünknek se jutott eszébe bosszankodni a dolgon. A nagyon felnőtt módon és praktikusan gondolkozó emberek szerintem ijesztőek. A felnőttség, hibátlanság mindig riasztó és valahogy embertelen is. Az esendőség, játékra készség, a gyerek figyelmének elkalandozása valami játék felé viszont szerethető, és szerintem a legfontosabb. Talán épp az embernek maradás végett.
-
Mesélj egy kicsit a Lea és a viharbanyák bemutatójáról! Ki lesz a beszélgetőtársad? Milyen programokat tervezel?
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy sok érdekes embert ismerek, akik segítenek a programban is. A beszélgetőtársam Sohonyai Edit írónő lesz, aki egy székesfehérvári városi novellapályázaton zsűrim volt, azóta is sok bíztatást kapok tőle, az ő kérésére született meg a jelen regény kézirata is. A történetből felolvas majd Kovács Marianna, egy nagyon tehetséges horvát-magyar mesemondó és Deák Adrienn, kedves barátnőm a Magyar Tolkien Társaságtól. Pleszkán Écska jazzénekes, aki egyébként a könyvemhez is írt ajánlót pedig egy dalt énekel majd, de hogy mit, az még titok!
Mindannyiuknak nagyon örülök, hogy elvállalták és segítenek.
-
Milyen rövid vagy hosszú távú terveid vannak? Lesz-e a boszorkányos történetnek folytatása?
Már készül a következő kéziratom, ez is ugyanebben a világban játszódik majd, de más szereplőkkel. A Lea és a Viharbanyák főleg a boszorkányokról, madarakról, gyerekekről szólt, a következő mesém pedig az apró manók, bogarak, egerek szintjén játszódik majd. De természetesen felbukkannak benne boszorkányok is.
Nagyon szépen köszönöm az interjút, kívánok további szép sikereket!
|