-
Mesélős gyerekkorod volt? Emlékszel kiskorodból kedvenc mesékre?
Igen! Nagyon sokáig minden este olvastak nekem mesét, rengeteg kedvencem volt, A csizmadia meg a manókattartom az első számúnak, de A csalafinta földművest, illetve a Csizmás Kandúrt is rendkívül szerettem, általában a „furfangos” mesék tetszettek leginkább.
-
Hogyan kell elképzelni a gyermekirodalom szakot? Hogyan épül fel, milyen jellegű kurzusokat lehet ott hallgatni?
Ez egy egyéves, levelező képzés, alapvetően a Károli Egyetem magyarszakjához kapcsolódik, de nem korlátozódik erre az egy területre. Az egyetemen működik egy gyerek és ifjúsági irodalmi kutatócsoport. Ebben részt vesznek pszichológusok is, sok külsős ember, a kiadók munkatársai, a kritikusok közül például Lovász Andrea. A képzés egy nagyon alapos szövegközpontú tantervre épül, amelyben külön van meseelmélet, genderelmélet, de teljesen átfogóan kezelik az egész területet, az elméleten túl a gyakorlati képzés is erős. Jártunk kiadóban is, végigbeszéltük a kiadási folyamatot, megnéztük milyen egy tördelt változat, megmutatták, hogyan jön ki a nyomdából egy könyv, sok szerzővel volt alkalmunk beszélgetni.
-
A gyerekkönyvek száma folyamatosan növekszik, a könyvek egyre szebbek és színesebbek, mind a képi világukat, mind a tartalmukat tekintve. Szerinted miben áll a friss gyerekkönyvek újdonsága?
Nagyon összetett ez a kérdés. A rendszerváltás eleve egy nagy fordulatnak tekinthető. Egyrészt a kiadók száma is megnőtt, emellett a külföldi munkák erősebb hatást gyakorolnak a hazai gyerekirodalomra: például a Csimota Kiadónál a papírszínház-kiadványok eredetileg japán munkák, de Franciaországból kerültek a kiadóhoz. Másrészt egy olyan generáció kezdett gyerekkönyveket írni (általában személyes indíttatásból), akik már felnőtt íróként befutottak. Ez más viszonyulást tud eredményezni a gyerekkönyvekhez, és minőségibb szövegek tudnak születni így.
-
Mi a véleményed arról a tendenciáról, hogy már nem feltétlenül egy problémamentes, idilli világot akarnak festeni a mesék, hanem valós problémákat vonultatnak fel, tabutémákat feszegetnek? Mennyire lehetnek népszerűek ezek a könyvek?
A szülők részéről természetesen van ellenállás, ahogy ezt különböző viták kapcsán is tapasztalhatjuk, de a gyerekeknek semmiféle aggályuk nincs, ők kifejezetten pozitívan reagálnak ezekre a könyvekre, és ezért is születnek újabbak, mert van rájuk igény. Épp abban áll ennek a nehézsége, hogy ezek tabutémák a felnőtt társadalomban. De épp az lenne a lényeg, hogy a gyerekek számára még nincsenek tabutémák. Jó, ha ebben a korszakban ilyesmiről lehet velük beszélni. Ilyen korban még tudnak őszintén kérdezni, és lehet nekik őszintén válaszolni. Tóth Krisztinának az elmúlt évben három gyerekkönyve is megjelent, és lényegében mindhárom egy-egy tabutémát jár körül. Az anyát megoperálták például egy konkrét esemény nyomán született, egy anyuka nagyon nyíltan beszélt az operációjáról a kislányával, megmutatta a sebeit, és a kislány számára ez nem is lett trauma, csak egy helyzet, amiről lehet beszélni. Az írónő nem is trauma feldolgozást segítő műnek szánta, hanem egyszerűen csak szeretett volna körüljárni egy ilyen témát.
Hogyan alakítható ki egy olyan nézőpont, amely hitelesen szól a gyerekkönyvekről? Kaphat-e teret a gyermeki befogadás? Hogyan közelíthető a gyermekek nyelve a kiérlelt, kritikusi nyelvvel, terminológiával?
Alapvetően az én kérdésiem is ezek voltak, amikor belevágtam a Károlin a szakdolgozatomba. Nem állítom, hogy vannak egyértelmű válaszok. Vannak folyóiratok (Csodaceruza), és több portálnak van gyerekirodalom rovata (Bárka Online, Prae.hu), így tud a gyerekirodalom is bekerülni a magas irodalommal foglalkozó fórumokra. Lapis József törekvései közé tartozik, hogy az Alföldnél minél több gyermekkönyvről jelenjen meg kritika. Nyilván ezek a fórumok egy bizonyos közönséget is körülhatárolnak, bár nagyon jó lenne pedagógusokhoz, szülőkhöz is eljuttatni ezeket, hisz nem biztos, hogy ők maguktól ezeken a fórumokon keresnének.
A nyelv szempontjából több álláspont létezik, szerintem fontos és tanulságos, amikor a gyerekek visszaigazolását olvassuk. Egyébként van erre több példa: a kritikus elmegy egy óvodába, megkérdezi a gyerekek véleményét, de én alapvetően nem gondolom, hogy ez a kritikus dolga, mert a kritika akárkinek is szól, mégiscsak professzionális irodalomkritikáról beszélünk, és ezt általában professzionális kritikusok írják, alapvetően nekik fontos egy olyan pozíciót kialakítaniuk, amelyből érvényes a megszólalásuk. Ez egy gyermekinek mondott pozíció. Nem kell, hogy a gyermeki szempont rekonstruálása legyen a cél.
Forrás: uveghegy.com
|