“Hát ki vagy, te embriócska?
Benti Lujza? Benti Jóska?
Mutasd, mid van, mert ez minket érdekelne némileg.
Bökdösésre, vizslatásra
forgolódó kisbabácska,
tárd fel titkod itt az undok ultrahangos néninek.”
A kötet bája, hogy végigveszi egy csecsemő életének apró, ámde fontos momentumait (séta, öltöztetés, fürdés, pelenkázás, kötődő nevelés, játék stb.), és a versek mindegyikéhez fűz némi apás élményből táplálkozó felhasználási javaslatot, mely a gyerkőcök mellett a felnőttek élmény faktorát hivatott növelni:
„ezt kosztolányisan kell mondogatni”, „ezt gyermekünk szalvétával letakart feje fölött falatozva kell mondogatni”, vagy pedig
„ezt háromnegyed hatkor kell mondogatni vígan”, hogy csak egyet-kettőt említsek.
Ezektől az instrukcióktól pedig az egész szinte valósággá válik, és filmszerűen látod magad előtt a történéseket… és hát szívmelengető látvány egy apa, ahogy beszél a csöppséghez, megtárgyalja vele a babavilág és a kettőjük dolgait, miközben némi együttműködésre szeretné rábírni a legifjabbat.
“Borús és deprimált apádnak
egyetlen árva csillaga,
ne akarjad, hogy énekeljek,
aludj el szépen, kisbaba.
Alszik a ciciben a tej,
a farpofán a friss kaka –
most nem pelenkáz át apu,
aludj el szépen, kisbaba.”
A versek/mondókák sok mindenről árulkodnak… arról,
-
hogy mekkora élmény puszilgatni, dögönyözni a kis lurkót,
-
hogy mennyire nem egyszerű elaltatni egy izgága legénykét, hogy néha a kétségbeesésig próbálja kitalálni az ember,
-
hogy miért sír az apróság, vagy, hogy milyen az, amikor egy kisbaba mellett próbál dolgozni a szülő.
Ennek a kötetnek az is a varázsa, hogy személyes, megélt, mindenki által jól ismert pillanatokat versel meg, mindenféle „tabuk” nélkül (nyálcsorgatás, lebüfizés, trotty és rotty, büdös, kakis hátsó), és ezáltal pont annyira részesei vagyunk a leírt dolgoknak, mint maga a mondókák szerzője, és miközben a könyvet olvassuk, egyetértően bólogatunk, hogy „így, így… tudom miről írsz, én is átéltem már”.
“Ha bevacsoráztam,
ne emelj fel,
lebukom a hátad
anyatejjel.
Rosszabb vagyok, mint egy
depis álom,
szüleimet olykor
lepisálom.”
Maros Krisztina a könyv illusztrátora, akinek ez a kötet volt az első illusztrálása, és amely gyermekkönyv kategóriában elnyerte a Szép Magyar Könyv 2010 díjat. Színvilága egyértelműen az enyém, a rajzai kedvességet és bájt sugároznak, emellett pedig humorosak és ötletesek, mint pl. a Büfiztető című vershez kapcsolódó, mondhatni szimbolikus kép, melyen a vártorony szájából előperdül a copfos grófkisasszony.
Az elején még úgy éreztem, hogy egy kicsit döcögnek a versek, de ahogy haladunk előre, lapról lapra, egyre inkább belejön a szerző, magabiztosabbak lesznek a mondókák, pont úgy, ahogy az apaságba is beletanul az újdonsággal szembesülő férfiember.
“Áll bús apád most tétovázva, néki
az öltözködés nem épp party-time.
Melyik legyen? baljában ott a rékli,
és jobbjában ott a kardigán.”
Ez egy végtelenül kedves és aranyos kötet tele a mindennapjainkkal, mely szembesül egy új jövevénnyel. Élvezet olvasgatni.
Különösen ajánlott apukáknak, mint amolyan finom összekacsintás, már csak a szakállcsikizés kizárólagos privilégiuma miatt is.
Forrás: kulturleny.wordpress.com
|