A padtársak, a család és a macska – Beszélgetés Baár Tündével és Bakos Barbarával 2016. november 22-én rendezték a Kondor Béla Közösségi Házban az Utálom a padtársam! című gyerekkönyv premierjét. Erről az eseményről, magáról a könyvről és a szerzőkről olvasóink további információkat persze főleg az interneten találnak. Az itteni interjúhoz az a különlegesség adta az apropót, hogy a Budáról és Vincéről szóló kötet írója édesanyja a könyv illusztrátorának. Barbara, ön egy két évvel ezelőtt megjelent beszélgetésben azt említi, hogy a családjában többen is művészek. Kik is ők? Elsősorban apukám, Bakos Tamás, aki grafikusművész, az ELTE Tanító- és Óvónőképző Kara Vizuális Nevelés tanszékének vezetője. Apai nagyapám textilművész volt, de ez a vonal visszanyúlik az ükapámig. Öcsém, Barna is művészi pályára készül, filmezést tanul. Anyu, aki rajztanár, az írással most új útra lépett. Ön, Tünde, mint előzőleg elmondta, tizenkét osztályban tanít rajzot, harmadik osztálytól a nyolcadik évfolyamig, egyedüli rajztanárként a XVIII. kerületi Piros Iskolában. Önből most lett elsőkötetes szerző. Hogyan született a könyv ötlete, és magától adódott, hogy Barbi fogja illusztrálni? A GYES négy éves időszakát leszámítva a 26 aktív tanév nagyon sok közös kalandot adott a gyerekek között, annyi élmény halmozódott fel, hogy érlelődött bennem a gondolat: egyszer papírra kell vetnem mindezeket. Két éve elvégeztem egy tanároknak szóló kreatív íráskurzust, ez megerősített abban, hogy az írással érdemes komolyan foglalkoznom. Tavaly volt egy országos irodalmi és képzőművészeti pályázat, amire beküldtük könyvünk első néhány illusztrált fejezetét. Különdíjat kaptunk, és a Manó Könyvek Kiadó rögtön lecsapott ránk, mert még ebben az évben meg akarták jelentetni a könyvet. Gondolom, a Kiadó örömmel fogadta Önöket, annál is inkább, mivel Barbarának, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen animáció szakon végzett, úgymond neve van már a könyvkiadásban, még ha nem is itthon, hanem inkább angol nyelvterületen. Az animációnak is a vizuális része vonzott mindig: megtervezni karaktereket, háttereket, kitalálni a világot, és azt, hogy ezek az elemek hogyan működnek benne együtt. Amikor végeztem a MOMÉ-n, kimentem pár hónapra Angliába, és én is elkezdtem ügynökségeket keresni. Az egyik londoni ügynökségbe behívtak, és azóta ők képiselnek engem, így az illusztrátori karrierem Angliában és az Egyesült Államokban kezdődött. Magyar könyveket csak nemrég kezdtem illusztrálni, az első Bíró Eszter „Állati Zenés ABC”-je volt.      Gondolom, kollégái és tanítványai a megjelenés óta már falják a könyvet, és keresik magukat benne. Minden fejezetben lévő kaland valós élmény, ezek a gyerekekkel közösen átélt események és sztorik. Természetesen nem tudom kivonni magamat a valódi helyszínek, emberek: tanárok és gyerekek hatása alól. De csak inspiráltak. Nagyon sok kollégám lázba jött: ki leszek én ebben a könyvben. A gyerekek csillogó szemmel kérdezték, ugye, én vagyok X., vagy Y. El kellett magyaráznom, hogy ilyen szimpla („egy az egyben”) megfelelések nincsenek benne. Megjegyzem, hogy zömében – ez egy vízióm a jövőre vetítve – a tanító és a tanár karakterek is pozitívak. Egytől egyig segítőkészek és nagyon emberségesek. Pestszentlőrincen tanítok, a kertvárosban, egy olyan barátságos és családias hangulatú iskolában, ahol nagyon sok gyereknek a szülője, vagy már a nagyszülője is oda járt. Lőrincen is lakunk. És az a dolog pikantériája, hogy Barbi is oda járt iskolába, én voltam a rajztanárnője. A fiamnak pedig még az osztályfőnöke is a felső tagozatban.   Két képi „Leitmotív”-ra szeretném fölhívni olvasóink figyelmét. Az egyik egy koponya, amit az egyik címszereplő, Vince rajzol tárgyakra és vés bele tárgyakba. A másik egy macska. A macska nem fiktív figura, a család macskája. Úgy is néz ki, ahogy a képek mutatják. Egy vörös szőrű állat, akinek ki kell érdemelni a bizalmát. Ő végül is jelképe lehet az elfogadásnak és a szeretetnek. A koponya pedig a kirekesztettséget jelképezi. Vince egy szomorú sorsú, hátrányos helyzetű, csonka családban élő fiú. Nem rossz és nem gonosz, csak az esendőségeivel visszaélnek a többiek, előítéletük: ő az új fiú, távolról jött, aki nem menő ruhákat hord, aki nem kapcsolódik be rögtön az iskolai életbe, sőt, egyre jobban a közösség szélére sodródik. És az a legnagyobb szomorúság, hogy évről évre egyre több ilyen gyereket látok, ez olyan probléma, hogy jó lenne rendet tenni a világban. A kulcsszó a saját, a családi és a tanári életemben, és most már az írói tevékenységemben is: a kompromisszum. Anélkül nem megy. A gyerekek között sem. A tanároknak is attitűdváltásra lenne szükségük, mert nekik is fel kell nőniük a gyerekek megváltozott igényeihez. Nem lehet már úgy együttműködni velük, mint ahogyan 20-30 éve bennünket tanítottak. Iszonyatos nagy változásra és változtatásra kell magunkat is inspirálni. Csak az elfogadás, a segítségnyújtás és a szeretet – legyenek ezek akármennyire is hangzatos szavak – teszi elfogadhatóvá az életünket. Barbara vizsgafilmje látható az interneten: https://vimeo.com/71238762. Minden olvasónkat arra biztathatom, hogy nézzék meg. Anélkül, hogy az alkotó a néző értelmezését akár csak befolyásolni akarná, kérem, mondja el róla röviden, mi a legfontosabb az Ön számára ebben? Ugyancsak megnézhetjük egy másik animációs filmjét, aminek irodalmi alapja van: https://vimeo.com/125674075. Ez milyen alkalomból született?     A Lady with long Hair /Hosszú hajú hölgy/ egy nagyon személyes rövidfilm. Nagymamám története, főleg nagypapámmal való kapcsolata ihlette. Mindig is csodáltam a ragaszkodást és szeretetet, ami köztük volt. Mivel ez a film már több éve készült, nehéz visszanyúlnom azokhoz az érzésekhez, amiket akkor éreztem, viszont a mai napig kapok még kedves üzeneteket, hogy embereknek mennyit jelent ez a film, és mennyire eggyé tudnak vele válni. Ez nagyon sokat jelent nekem. A Kiss Judit Ágnes versét feldolgozó Kék őzek a Kortárs gyermekversek sorozat egy része, amit a MOME közreműködésével készítettünk. Ez egy nagyon izgalmas sorozat, hisz gyerekeknek szóló kortárs szövegekkel dolgozhatunk. Jelenleg is részt veszek két rész készítésében az új évadban, amik nemsokára el is készülnek! Hogy sikerült a könyvbemutató, milyen a visszhangja a műnek? Mindenki nagyon jól érezte magát. Még én is! Számomra oly sok kedves vendég volt, úgy éreztem magam, mint egy kibővített családi együttléten. Akik olvasták már (gyerek-felnőtt egyaránt) kérik a folytatást! Így Karácsony előtt, kiegészítésként még elmondanám, hogy a címben szereplő negatív tartalmú szó ellenére a könyv üzenete az elfogadás, az őszinteség és a szeretet. Az ünnepi időszakban nem változik meg egy szempillantás alatt a világ. A valóság valóság marad, nem biztos, hogy puha pelyhekben hullik a hó, nincs mindenhol kandalló (sok helyen még meleg sem), és az ötfogásos ünnepi menü sem általános. Nem cukormázas álomvilág, ami minket körülvesz. De törekednünk kell az emberi kapcsolatainkban, hogy elfogadhatóbb legyen. Hogy jobban érezzük magunkat. Kicsik és nagyok egyaránt. Feltételezem, hogy lesz a könyvnek folytatása. Esetleg már címe is van, és az a most ismertetett kötettel ellentétben valami pozitívumot tartalmaz, állít, sugall? A tanévet lezárva teljesen természetes, hogy a kis csapat egy nyári táborban folytatja a kalandok sorát. A történet már kész, a fiúk kapcsolata amennyire lehet, rendeződik, de tartogatok még meglepetéseket. Nagyon-nagyon sok élmény még bennem van, és a kiadó is szeretne ebből egy sorozatot. A megfelelő cím kitalálásához, lehet, hogy segítséget kérek. S kitől mástól, mint a gyerekektől!   Csokonai Attila