A láttatás igénye járja át a Mélytengeri mesék kötetét is, amely egy varázslatos-mesés tengeri világot fest meg az olvasó előtt, és két „hátrányos helyzetbe került” szereplő – a fogait elvesztő hal, Halancsa és a kihunyt lámpása miatt céltalanul bolyongó tengeri kígyó, Kígyurka – egymásra találását mutatja be. A hat összefüggő történetből és egy külön részt képező mélytengeri állathatározóból álló mű irodalmi mesefüzért alkot, és a meseszövés technikáját vizsgálva a lírai mese műfajához – a magyar irodalomban Boldizsár Ildikó, Máté Angi, Finy Petra írástechnikájához – közelít.
A mesenyelv lirizálódását a benyomások rögzítése, a részletes pillanatképek áradása teremti meg, melyek hasonlatok halmozásával, hangutánzó és hangulatfestő szavak segítségével, a fokozás stilisztikai értékét hordozó ismétlésekkel artikulálódnak. A vizuális élménykeltést szolgálják a pásztázó tekintettel történő leírások is, amelyek a tájat képelemről képelemre láttatva tárják elénk – ennek legérzékletesebb példáját az első történetben, a tenger mélyére történő fokozatos alámerülés részletes bemutatásában találjuk. A lirizálódó nyelvhasználat Pénzes Tímea kitűnő fordításának köszönhetően a magyar nyelvű kiadásban is nagyszerűen érvényesül, és kiemeli a forrásszöveg értékeit.
A mélytengeri miliőről, az ott élő különleges állat- és növényvilágról szóló színes leírások mellett a szöveg közvetlenül is felszólítja az olvasót, hogy a képzeletére támaszkodva segítsen a történet mikrovilágának vizuális megalkotásában – már a szövegkezdő első mondatok is erre unszolják a befogadót („Képzeld el a tengert! Hunyd le egy kicsit a szemed, és próbáld meg!”). Az olvasó és mesélő szövegbe rántása keretként öleli fel a tengeri eseményeket, a történet mesemivoltának verbalizálása pedig önreflexív gesztussá válik. A narrátor történetmesélését szubjektív kommentárok kísérik, amelyek az olvasó figyelmének megragadására és irányítására, a befogadóra gyakorolt hatás növelésére szolgálnak.
Az áradó leírások ellenpontjaként tömör, feszültségkeltő vagy a baljós eseményeket előrevetítő, sejtető mondatszerkesztéssel is találkozunk a műben, melyek hatásosságát tovább fokozza az illusztráció és a remek szövegelrendezés – ennek legjobb példájaként az álmából felriadó Kígyurka szörnnyel való találkozását említhetjük, ahol a feszültség feloldása csak a következő oldalon található, képregényszerű sorozatot alkotó illusztrációk megtekintését követően, lapozás után történik meg.
Figyelemre méltó a történetek időbeliséghez fűződő viszonya, amely szintén összefüggésbe hozható a plasztikus írásmód preferálásával. A legsikeresebb szakaszok szimultán elbeszélési móddal artikulálódnak, ahol a látványleírások vagy párbeszédek szinte egyidejűvé varázsolják az elbeszélés és történet idejét. Ezek a részek elősegítik a befogadók eseményekbe helyezkedését, és szemtanúélményt hoznak létre. Ezt a technikát többnyire a történetek elején, a cselekmény kibontakozását megelőző ráhangolódó részekben használja az írónő. A kalandok leírása ezzel szemben kevésbé kidolgozott, meglehetősen tömör, utóidejű elbeszélésmóddal történik. Az epikusság ilyen típusú leépítése mégsem okoz sérülést a szövegben, mert a történetek dinamikáját a szimultán és utóidejű elbeszélésmód váltogatása hozza létre.
Az eseményesség esetlegessége nemcsak a kalandok szűkszavú ismertetéséből, az epikus részek visszaszorításából fakad, hanem a szövegszerkezet zártságának és már-már abszurd öncélúságának is köszönhető. Az első két történetben a főszereplők szerencsétlenségéről és megismerkedéséről szerzünk tudomást, a következő háromban az előzőekben megismert hiányosságaik pótlását követjük nyomon, a mesefüzér záró részében pedig a nagy nehezen helyrehozott harmónia veszélybe kerülésével és a kiinduló szituáció visszatérésével találkozunk. A mesekönyv olvasását tehát egyfajta ciklikus szerkesztésmód végteleníti, ami a gyermeki befogadásnak kedvező játékossággal, a végtelen ismétlődés szédületével gazdagítja a művet. Az ilyen típusú történetszövés nem idegen a gyermekbefogadóktól, hiszen a körkörös ismétlődés a végtelen mesékben, láncmesékben vagy mondókamesékben gyakori stratégiájaként jelentkezik.
Kompaníková mesefüzére számos más ponton – a szüzsé alakításában, a szereplők megformálásában, a mesei szófordulatok terén – is épít a népmesei tradícióra. A cselekményszövést a tündérmeséből ismert sorsszerű fordulatok, három lépcsőből álló próbatételek (pl. Kígyurka három potenciális segítőhöz fordul a lámpása megjavítása reményében) járják át. A történetszövés tétje is a tündérmese boldogságkeresésével cseng egybe, azonban itt a házasság megtalálása helyett a barátság válik mindenek feletti értékké. A két főszereplő azonban szembemegy a népmesei sztereotípiákkal, hiszen az egyébként veszélyes és magabiztos állatok nevetséges és esetlen karakterekként kerülnek bemutatásra. A főszereplők legfontosabb attribútuma épp a hiányosságuk lesz, ami – az irodalmi mesékre jellemzően – a főhős deheroizálását, profanizálását vonja maga után.
A mesekönyv érdemei közé tartozik, hogy a népmesei tradícióhoz való kapcsolódásán túl egy önálló, sajátos meseuniverzumot teremt. Ez a mesevilág elszakad a népmese bipoláris világábrázolásától, a tündérmesére jellemző racionális és irracionális téridő megjelenítésétől, és csak a mélytengeri valósággal foglalkozik. A népmesebeli Óperenciás-tengeren túli varázsvilág tehát itt az Óperenciás-tenger mélyén kel életre. A tengerfelszíni világ a mélytengeri valóságba történő betüremkedésével jelenik csupán meg, egy tengeralattjáró formájában, ami metaforikus módon a racionális világ mesei világba történő beavatkozásának drasztikusságát, a mesevilág racionalizálási törekvéseinek ártó következményeit is sugallja.
Az irodalmi mese további sajátosságaként emelhetjük ki, hogy a képzeletet játékosan megmozgató leírásokat finom humor fűszerezi, amely hol szójátékokból (a főszereplők neve) és játékos gondolatmenetből adódó nyelvi humorral, hol a kortárs tárgykultúra mesei miliőbe illesztésével (ilyen pl. Halancsa diszkógömbje és műfogsora), hol pedig poénos fordulattal, helyzetkomikummal (pl. a szörny óriási nevetése olyan nagy hullámot gerjeszt, hogy huszonhat csendes-óceáni szigetet áraszt el a tenger) kerül kifejezésre.
A mesekönyv humoros rétegeit domborítják ki Veronika Holecová illusztrációi is, amelyek nem csupán a kép és szöveg tökéletes összhangját testesítik meg, hanem a mesekönyv interpretációs lehetőségeit is kitágítják. Az illusztrátor egy-egy részlet kiragadásával és felnagyításával, perspektíva-váltásokkal, szöveges kommentárok készítésével fokozza a képek játékosságát. A szöveg modalitásával összhangban Holecová rendkívül ötletes és gyakran meglepő, egész oldalas linómetszetei, oldalszéli tollrajzai is a pillanatnyi hangulatok, benyomások rögzítésére, a burjánzó fantázia és asszociatív gondolkodásmód leképezésére fókuszálnak.
A mesekönyv vizuális sajátosságai közé tartozik az is, hogy a betűk színe és a háttérszín a tartalomhoz igazodva időnként megváltozik: alapvetően – a tengeri miliőt megidézve – fehér alapon sötétkék betűket olvashatunk, azonban ha a szöveg úgy kívánja, a háttérszín fehérre vagy sárgára vált.
A mesekönyv záradékaként egy mélytengeri állathatározót találunk, amely nyelvezetében és tartalmában megpróbál a gyermekbefogadókhoz igazodni, azonban ismeretterjesztő modalitása kissé elidegenítő hatást ébreszt a mélytengeri varázsvilág megelevenedését követően. Érdemes lett volna a minilexikon tételeinek illusztrációt is humorral fűszerezni, ami fellazíthatta volna az ismeretterjesztő szöveget. A kötet előnye azonban, hogy tipográfiailag is pontosan leválasztva, más betű- és háttérszínnel jelenik meg a záradék.
A Mélytengeri mesék varázslatos látványvilága mindenképp megér egy kis olvasói elmélyülést. Halancsa és Kígyurka egymásra találása minden elmerülni vágyót magával sodor.
|