Olyanok voltak, mint egy kockából-vár, csak mégsem. Ha megunták az egymáson üldögélést, leevickéltek a helyeikről, megdörzsölték zsibbadt lábukat, aztán menni kezdtek, mendegéltek, három lépést: elöl ment a galamb, utána a korona, aztán a király és legvégül a ló. Ahogy így mentek, ott a városban, azt látták, hogy orruk előtt ablak nyílik, s hogy abban a nyílásban fagylaltok gombóckodnak, szép illatozással, annyira széppel, hogy gyorsan venni kell belőlük, ott a cukrászdában. Hát vettek egy-egy gombócot. Nyalogatta a gombócot a galamb, a korona, a király, a ló, s ahogy nyalogatták, bizony a szájuk körös-körül fagylaltos lett, szép illatozású ragacsos. Akkor a galamb, a korona, a király és a ló gondolt egyet – leginkább a ló gondolt, ő többet, kettőt is gondolt –, odasorjáztak a szökőkút köré, beklappogott a ló a szökőkűt közepébe, arra a felére ült annak, ahol kijön a víz, jól bedugta azt, lett nagy spriccolás, lehetett mosakodni. A galamb, a korona, a király megmosakodtak, majd a király ült a szökőkútnak arra felére, ahol kijön a víz, megspriccoltatta azt, hogy a ló is megmosakodhasson. Továbbindultak, aztán mentek, mendegéltek, három lépést, amikor egy kalaposbolt előtt megtorpant a korona: – Mennyi másféle fejrevaló! Nahát! Jéééé! – s mire észrevették a társai, a galamb, a király és a ló, hát a korona már ott forgolódott a kirakatban, ölelgette a pávatollas lila fejrevalót, vállon veregette a baktersapkát, barátkozott. Befészkelődtek a többiek is a boltba, a ló a hátára feküdt, négy patájára pördített egy-egy kalapot, forgatta-forgatta őket, cirkuszista volt, így. A galamb meg belehuppant egy-egy felfordítottba és himbálózott. A király várt egy kicsit, nézelődött, s amikor úgy látta, senki sem figyel rá, leemelt a polcról, majd fejére igazgatott egy mozdonyvezető sapkát, kicsi pirosat, fényes fekete simléderrel – nagyon szerette volna, ha egyszer mozdonyt vezethetne –, végül letette, a koronája után nyúlt, kiemelte azt az ismerkedő fejrevalók öleléséből, visszanyomta két kézzel a nagy fejére, és kivonultak valamennyien a kalaposboltból. Mentek, mendegéltek, három lépést, míg egy nagy postaláda elé érkeztek: nem volt levél náluk, sem képeslap nem volt, néztek egymásra – a galamb, a korona, a király és a ló –, s mindannyian azt érezték, jó lenne küldeni valamit, valamerre. Akkor odaálltak a nagy piros láda nyílásához, és sorban belemondtak egy-egy fontos mondatot. Tudták, hogy ezeket a fontos mondatokat aztán a postások széthordják, oda hordják, ahová kellenek azok, mert vannak helyek a világban, ahol már évek óta, réges-régen ezekre a fontos mondatokra várnak. Miután belemondták a fontosat a piros ládába, ismét menni kezdtek, három lépést mendegéltek, majd visszaálltak a tér, a város közepére. Legalul állt a ló, megfeszítette a lábát, megvizsgálta, maradt-e fagylaltragacs a szája szélén, belenézett a városba, előreszegte a fejét, a lóra ráült a király, kihúzta magát nagyra, a korona ráerősködött a magát nagyrahúzó király fejére, és legvégül ráröppent a koronára a galamb, fejét szárnya alá dugta, álmos volt. Lehetett nézni őket, ott a város terén, olyanok voltak, mint egy szobrok.