– Rettenetesen, nagyon, de még mennyire! – örvendezett az oroszlánkölyök. – Borzasztóan szeretek ismeretséget kötni. Hát, ami engem illet, én vagyok az oroszlánkölyök. – Hát azt látom, hogy nem tehén vagy – morogta az ismeretlen állat. Aztán mancsot nyújtott, és bemutatkozott: – Párduc… – Aha! – mondta az oroszlánkölyök. – De hiszen te egyedül vagy… – Hát persze hogy egyedül vagyok. – Már megbocsáss, kedves Duc, de én azt értettem, párduc… – Azt is mondtam. Ez a nevem – És hol a másik Duc? Mert ugye két Duc az egy pár. Azt addig értem, hogy te egy Duc vagy, de igazán bemutathatnád a párodat is. – Hát te aztán nagyon ostoba vagy, oroszlánkölyök! – veszítette el türelmét a párduc. – Biztosan azért, mert én még egészen kicsi vagyok – sóhajtott az oroszlánkölyök. – Volt szerencsém! – mordult rá a párduc. – Előbb nőj meg, vakarcs, azután ismerkedj! Ezzel aztán a feldúlt párduc elrohant, az oroszlánkölyök is ment tovább a maga útján. „Elég rosszul sült el a dolog – elmélkedett az oroszlánkölyök. – Én csupa jó szándékkal közeledtem hozzá, ő pedig megsértődött. Ki érti ezt…?” Hát ahogy ballag tovább, szembejön vele Hegyesszarvú-Fürgelábú. – Szervusz! Milyen kellemes találkozás! – köszönt rá az oroszlánkölyök. – Szervusz, oroszlánkölyök! – üdvözölte Hegyesszarvú-Fürgelábú. – Nahát, te ismersz engem? – Én mindenkit ismerek! – És benned kit tisztelhetek? – kérdezte az oroszlánkölyök. – Nos, én vagyok az antilop. Ezt már tudhatnád! – mormogta Hegyesszarvú-Fürgelábú. – Még soha nem hallottam rólad – ismerte be az oroszlánkölyök. – Már megbocsáss, kedves… ööö… izé, hogy is hívnak? – Már mondtam. Antilop. – Akkor mégis jól hallottam, kedves Anti. De én a te helyedben inkább nem beszélnék erről a csúnya dologról – mondta az oroszlánkölyök kioktatóan. – Mit mondasz, csöppség? Milyen csúnya dolgot emlegetsz? – Tudod, Anti, lopni nem szabad. Szép, szép, hogy beismered, de jobban tennéd, ha egyszer s mindenkorra leszoknál róla! – Még hogy én lopok?! – háborodott fel az antilop. – Nahát, ezt a pimaszságot nem tűröm! Hogy miért is álltam szóba egy ilyen ostoba jószággal… Az antilop mérgesen dobbantott a patájával, és elszáguldott. A szegény kis oroszlánkölyök nagyon elszomorodott. Rettentően sajnálta önmagát: „Csak tudnám, miért haragudtak meg rám! Mindegyik ostobának nevezett, pedig lehet, hogy okosabb vagyok náluk.” Egyszer csak azt látja, hogy egy kő alól kibújik Kicsi-Zöld-És-Farka-Van. – Hová, hová, oroszlánkölyök? – Sehova. Csak úgy sétálgatok – felelte az oroszlánkölyök. – Hát te meg ki vagy? – Én egy gyík vagyok. – Örvendek a szerencsének! De kérlek, mondd meg, hol van a másik! – Milyen másik? – csodálkozott a gyík. – Azt mondtad, hogy te vagy az egyik. Gondolom, akkor kell lennie egy másiknak is. Szívesen megismerkednék vele is. – Hű, milyen ostoba vagy! – szörnyülködött a gyík, és egy szempillantás alatt eltűnt kedvenc köve alatt.   Állt, álldogált értetlenül az oroszlánkölyök, aztán elindult hazafelé. Gondterhelten töprengett: „Vagy én vagyok a buta, vagy pedig ezek az állatok az ostobák – ez a Duc, Anti meg ez az Egyik! Talán mégis jobb lesz, ha megkérdezem a mamát. Ő mindent tud!”   <VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ