– Miért? – vigyorgott rá Max a füles sapka alól, amikor felértek az utolsó lépcsőfokra. – Nem bírod az ilyet? Pedig a legjobb részt még… – hagyta abba hirtelen, mert végre vette magának a fáradságot, hogy Domára pillantson. A fiú tekintetét követve azonnal összeszaladt a szemöldöke. – Azannya… Ilyen hülye lenne, hogy nyitva hagyja az ajtót? – kérdezte. – Szerinted? – Szerintem? – visszhangozta Max, és kisujját a fülébe dugta, majd csavart egyet rajta. – Ha engem kérdezel, Zolinak speciel egy borítékot is macerás lenne megnyálazni. Doma azonban nem foglalkozott Maxszal, otthagyta őt hülyeségei társaságában a folyosón, az ajtóhoz lépett, és maga sem tudta, miért, de először beszagolt az ajtónyíláson. Semmit sem érzett, bár azt sem tudta, mit várt. Égett szagot? Benzinbűzt? Pizza illatát? Illat vagy szag nem ütötte meg az orrát, de a fülét egy furcsa zaj igen. Mély levegőt vett, és mielőtt belökte volna az ajtót, lepillantott a zárra, amelynek fémnyelve nagy darabot kiharapott az ajtókeretből. Az ajtó nehezen engedett, mintha valami belülről akadályozta volna. Doma óvatosan nyomott rajta egyet a vállával, aztán majdnem beesett az előszobába, amikor Max lába jelent meg látótere jobb szélén, hogy sarkával egy isteneset rúgjon az ajtóba. Doma óvatosan az ajtó mögé pillantott. Kabátok feküdtek kupacban, rajtuk pár válltáska. Max egy nyalókát dugott a szájába, és a fülét vakarta. Szerinted ennyire nem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel? – kérdezte. Doma ellépett Max mellett, és lassan kifújta a levegőt, mint amikor edzésen az utolsó kétezer méterre fordul rá. Eszébe jutottak azok a filmszereplők, akik lendületesen belépnek a berúgott ajtón, a kísérteties képsorok alatt kísérteties zene szól, és úgy mennek előre, mintha nem is érdekelné őket, hogy mire bukkannak. Mintha csak a menés érdekelné őket, hogy az jól nézzen ki. Domát azonban alapvetően Zoli érdekelte, és az, hogy milyen látvány fogadja majd őket a nappaliban. A rossz előérzete már a nappaliban ácsorgott, és onnan nézett vissza rá felhúzott szemöldökkel, lefelé görbülő szájjal, és az orrát piszkálta. Doma kifújta a levegőt, és elindult a nappali felé. A szoba nagyjából úgy festett, mintha egy takarítónő éppen az ellenkezőjét tette volna annak, ami a dolga. A délutáni nap bántó figyelmetlenséggel árasztotta el a hatalmas nappalit és az amerikai konyhát, így minden részletet pontosan láthattak. – Azannyát – jegyezte meg Doma mögött Max, majd széles állkapcsa a meglepetéstől elreccsentette a nyalókát. Doma csak azt hallotta, ahogyan a másik fiú fogai alatt roszog a szilánkokra törött cukor, és a „zenei” aláfestés majdnem olyan hatásos volt, mint a vonósok feszültségkeltő susogása. A dohányzóasztal feldöntve feküdt a kanapé előtt, edények, villák és törött tányérok borították. Az asztal előtt Zoli hátizsákja hevert, pontosabban annak szétvágott darabjai, a könyveiből kitépett lapok döglött madarakként pettyezték a nappalit. A függönyök leszakítva, egyik-másik élettelen kupacként hevert a földön, néhányat azonban cafatokra szaggattak, és a darabokat szétszórták a konyhában, ahol hasonlóképpen rossz volt a helyzet. Sőt.