Gyakorló gyermekpszichológusként azt tapasztalom, eléggé másképp játszanak a mai gyerekek, mint akár húsz éve az akkoriak. A mai játékszerek – a nem elektronikusak is – „önműködőek”, azaz nem kell a gyereknek fantáziával megtölteni, körülvenni őket, mert már maguktól is képesek valami „csodára”. Ez a képzelet leépülésével jár. Emellett eltűnni látom a „kedvenc játék”, „kedvenc baba” stb. fogalmát. Régebben a gyerekeknek volt legkedvesebb játéka, amellyel egy időben lefutó, hosszanti, intim kapcsolatot valósítottak meg – például annyi különféle helyzetben velük volt, hogy szinte mint egy segítőtársra, az energia titkos forrására lehetett rá tekinteni.
Ma a játékgyártók profitnövelő filozófiája így hangzik: „gyűjtsd össze mind!”. „Legyen a tiéd a szuperhőssorozat összes tagja!” Így ezt a kétszemélyes, intimmé váló kapcsolatot a kedvenccel, ami éppen egy szűkítő, kiválasztó jellegű működés, és nagyban hasonlít az intim párkapcsolat felépülési folyamatára, felváltja a gyűjtés, a megszerzés aktusa. Ha pedig már a sorozat minden tagja megvan, gyakran érdektelenné válik a dolog, mert nehéz kezdeni vele valamit. Nincs közös történet ezekkel a tárgyakkal.
Mennyiben befolyásolja ez a játék stresszoldó, gyógyító hatását?
Gyógyító erő akkor van a gyerekek játékában, ha az teret enged a kreativitásuknak. Ehhez a szabadon szárnyaló fantázia elengedhetetlen. Éppen attól lehet meggyógyulni, hogy képzeletben minden lehet másként, mint ahogy az esetleg nyomasztó valóságban van. A gyerek próbacselekvésként megelőlegezheti magának azt a sikert, örömöt, furfangot vagy bármit, amivel valójában még nem vagy csak csíráiban rendelkezik. Egyrészt azt látom, hogy sok mai gyerek túlságosan szorong ahhoz, hogy átívelje ezt a távolságot a jelenben adott és a vágyott helyzet közt. Azért van egyre többeknek szüksége pszichológusi segítségre, mert kell egy felnőtt, aki megelőlegezi neki azt a bizalmat a saját fejlődésében, amit ő és a szülei pillanatnyilag nem tudnak biztosítani, és van türelme kivárni, amíg ez a fejlődés elindul. Másfelől a mai játékszerek sem kedveznek ennek a belső önreflexiónak. Az elektronikus játékok kifelé viszik a figyelmet, a környezetében, és nem belül kell manipulálni: a figyelem fókuszát pedig egy sztereotip mozdulatsor (például egy gomb nyomogatása) minél gyorsabb kivitelezésére szűkítik be.
A konferencia során több előadó is beszélt arról, hogy a mai gyerekek esetében gyakran szakadék tátong az intellektuális és az érzelmi érettségük között. Milyen okokra vezethető ez vissza?
Elsősorban a felnövekedésük körülményeire. A mai gyerekeket egy olyan generáció nevelte fel (az „X” generáció, ill. az „Y” legidősebbjei) amelyben a nők többsége már dolgozott. Így a gyerekkel töltött idő is csökkent, illetve az anyák életében megjelentek ugyanazok a stresszforrások, mint a férfiakéban. Egyrészt tehát a túlterheltség az ok, ami részben azon keresztül hat, hogy inkább bekapcsolnak a gyereknek valamilyen „elektromos pásztort” (Vekerdy Tamás plasztikus kifejezése), hogy egy kis békességük legyen; részben pedig olyan módon vált ki érzelmi zavart, hogy a gyerekek nagyon is érzékelik a szülők túlterheltségét és fáradtságát – és a maguk módján alkalmazkodnak ehhez. Például nem kezdik el a saját napi bizonytalanságaikat vagy félelmeiket mesélgetni (pedig szükségük lenne a megnyugtatásra), mert nem érzik azt az erőt és biztonságot a kimerült szülő jelenlétében, amire szükségük lenne.
A probléma másik oldala, hogy ezek a „mai szülők” részben már maguk is minták híján vannak azzal kapcsolatban, hogyan lehet jól befogadni és egy pszichológiai szakkifejezéssel „tartalmazni” a kisgyerek rossz érzéseit – hogy ő közben nyugodt és bizakodó maradhasson. Tehát ha hirtelen több ideje lenne a mai anyukáknak a gyerekeikre, akkor sem jönne magától a megoldás. A gyerekek elkezdték a távol levő szülők helyett magukat megvigasztalni és elszórakoztatni – azzal, ami a kezük ügyében volt. És ez ma főként a telekommunikáció. Ráadásul ebben még a szülői minta követése is benne van, mert azt mindennap látják, mennyire fontosak ezek az eszközök a saját szüleiknek is.
Gyakran felmerülő probléma, hogy mintha a gyerekek nem tisztelnének semmiféle autoritást, és túlzott önbizalommal rendelkeznének. Valóban így van ez? Milyen énképe van a netgenerációnak?
Szerintem ez a túlzottnak tűnő önbizalom egy álca. Az önbizalom akkor jó, ha egészséges középúton jár: ha tudom szeretni és reálisan értékelni magamat, de látom a korlátaimat is. Ha „túlzott” az önbizalom, az eleve rossz működést jelez. Arról szól, hogy valami miatt azt kell elhitetnem magammal, hogy számomra nincsenek akadályok. És mivel ez lehetetlen, máris egy rossz valóságfelismerési funkcióra utal. Ami mögött általában az van, hogy muszáj a szorongató valóságot – például azt, hogy minden csodálatos, új generációs technikai kütyü ellenére az ember eredendően kicsi és kiszolgáltatott az univerzumban – elkendőzni, bagatellizálni. Egyetlen szóval ingatagnak nevezném a netgeneráció énképét. Néha egy apróság is elég, hogy a látszólag hatalmas önbizalom romba dőljön. Mint minden letagadás, a látszatfüggetlenség is rengeteg szorongással jár.
Előadásodban említetted a késleltetési képesség hiányát mint a nemzedék egyik jellemzőjét. Mit jelent ez pontosan, és mi a jelentősége egy gyerek életében?
A késleltetési képesség nem pusztán türelem. Bizalmat is jelent abban, hogy ami most azonnal nem történik meg, az még később megtörténhet; vagyis nem kell kétségbeesni, ha nincs azonnal kielégülés, sikerélmény. Ezt a képességet mindenkinek tanulni kell. A legfőbb tanítómester ebben egy türelmes, elérhető és nyugodt anya, aki már a saját viselkedésével is azt modellálja, hogy van időnk, nem kell rohanni a dolgok megszerzésével, és ami még fontosabb, hogy a dolgokat újra lehet kezdeni, többféleképpen, rugalmasan lehet nekimenni ugyanannak a problémahelyzetnek. Végső soron pedig azt is megmutatja, hogy ha valami tényleg nem megy, te akkor is az vagy, akit szeretünk – az értéked nem egy sikeren vagy kudarcon múlik. Ezt a biztonságos, stabil hitet az anyától veszi kölcsön a gyerek, mindaddig, amíg benne magában meg nem szilárdul. A fő baj mostanában az, hogy már az anyukák jó része is nagyon hiányosan kapta meg ezt az odaadó jelenlétet, és nincs rá belső modell, hogy hogyan is kellene csinálni.
Az egyik téma, amit előadásodban kiemeltél, a gyerekek azon vágya, hogy valamiféle beavatás részesei lehessenek. Miért fontos ez számunkra? És miért keresik ezt olvasmányélményeikben?
Nem csak a gyerekek keresik ezt. Már legalább két felnőtt generáció van, amelyik nagyon „beavatáshiányos”, az Y és az X. Beavatásra, azaz az öregek által átadható életbölcsességekre mindenkinek szüksége lenne, mert segít keretezni az életet, identitást ad, és számos szorongást megszüntet (például már csak az az egyszerű tudás is, hogy nem csak te érzed magad néha kicsinek és esendőnek). Az idősebbek, a sok generáció által kiérlelt bölcsesség híján a fiatalok magányosan küszködnek az egyéninek hitt bajaikkal, és felelősnek érzik magukat olyasmiért is, amiről nem tehetnek. Mivel ez hosszú távon elviselhetetlen, mindenféle rendelkezésükre álló módszerrel igyekeznek csökkenteni a hiányt. Böngésznek a neten, hátha egyszer csak valaki megmondja a tutit; saját rítusokat alakítanak ki az elveszített felnőtté avatás helyett: a közös drogozás, az idő előtti szex, a piercing, a divathullámokhoz való csatlakozás mind adnak egy olyan illúziót, hogy tartozom valahová. Illetve hogy át lehet ugrani a felnőtté válás küszöbét önszántunkból is, mert amit maguk kezdeményeznek, az mindig kontrollálhatóbbnak tűnik. Csakhogy ezekből a rítusokból pont az hiányzik, aki a beavatás igazi letéteményese: az idősebb generáció. Aki már megélte az életet, ezért nem csak képzel valamit, hanem tudja, mire kell számítani.
Az olvasási motivációk kapcsán említetted, hogy a legfontosabb kérdés talán nem is a mit és a mennyit lenne, hanem hogy mire használják a gyerekek olvasmányélményeiket. Mit értettél pontosan ez alatt?
Ez összefügg azzal, hogy egyre több az úgynevezett „korai sérült” gyermek, akinek az élete elején keletkeztek komoly hiányok, legfőképp abban, hogy az érzelmeit nem tükrözték elég hitelesen, és az igényeit nem válaszolták meg. Ezeknek a gyerekeknek az önvédő módszereik is egészen mások, mint egészségesebb társaiknak. Ha egy nagyjából egészséges gyerek neki való irodalmat olvas, az jó esetben tágítja a világképét, rugalmasabbá teszi a gondolkodását, segít neki a világ megértésében és az alkalmazkodásban. Egy korai sérült gyerek, ha egyáltalán olvas, akkor sokkal szelektívebben használja a szöveget: gyakran saját elzárkózását erősíti meg általa, például kreál egy másik világot fejben, aminek az igazihoz kevés köze van; a tényleges problémáit felcseréli a kitalált világ kitalált problémáira, vagy esetleg teljesen problémamentesnek éli meg ott magát. Mindezzel távolodik a saját valódi életétől.
Volt olyan narcisztikus zavarban szenvedő, prepubertás korú páciensem, aki egy komplett kalandregény-sorozatot olvasott végig úgy, hogy csakis az érdekelte, milyen módszerrel szedi rá és alázza meg (szerinte) a főhős az ellenfeleit, és úgy érezte, ezt ő is mind kipróbálhatná az osztálytársain, akiket rossznak, elutasítónak élt meg, és akikkel nagyon kevés kapcsolata volt. Persze erről nem a regény tehet. Ha ennek a fiúnak lett volna kivel elbeszélgetni a környezetében a regény kiváltotta gondolatairól, talán kaphatott volna egy másik értelmezést, egy alternatív szempontot ugyanarról a könyvről.
Nagyon érdekes volt, amit az iskolai agresszió elkövetőiről hallhattunk. Milyen következtetésekre jutottak a velük foglalkozó kutatások?
Erről napokig tudnék beszélni, de most két dolgot emelnék csak ki, ami a Z generáció életmódjához kötődik. Az egyik, hogy sajnos még mindig nagyon sok helyen kiemeléssel próbálják megoldani az iskolai erőszakot. Vagyis eltávolítják az elkövetőt, esetleg foglalkoznak egy kicsit az áldozatokkal – de itt véget is ér a „kezelés”. Holott az egész légkör, amiben élünk, agresszív: a gyerekeink rengeteg megmérettetésen mennek keresztül már serdülőkorukig, mindenhová felvételizni kell, versenyhelyzetbe és teljesítménykényszerbe nyomjuk bele őket. Tanárok, edzők gyakran maguk is agresszorként viselkednek, amikor mindenáron teljesítményt akarnak kifacsarni a gyerekekből, egyre nagyobbat, és ezt nem szeretettel és ösztönzéssel érik el, hanem fenyegetéssel. A légkör az, amit gyökeresen meg kellene változtatnunk, hogy ez a probléma enyhüljön. Ez persze első lépésként azt kívánja, hogy a felnőtt iskolaszemélyzet is nézzen magába: ők mikor, hogyan agresszívek a gyerekekkel és egymással. A valódi átalakulás azt jelenti, hogy egy közösségben egyszerűen nem éri meg agresszívnek lenni, mert nem lehet vele híveket toborozni és megbecsülést szerezni.
A másik oldal, hogy a gyerekek egy részének személyisége úgy változott meg, hogy képtelen már a rossz érzéseit, a negatív önképét belül elviselni, ezért kivetíti (projektálja) valaki másra a környezetében. A baj az, hogy a gyerek már nem tudja környezete figuráit különálló személyiségeknek látni, csak az lesz fontos számára, hogy elpusztítsa vagy legalábbis megbüntesse a most már külsőnek tűnő rosszat, hogy végleg megszabaduljon tőle. Így keletkeznek nagyon szomorú végű történetek.
Mit gondolsz, mi az, amit mi, szülők és pedagógusok tehetünk azért, hogy ne érezzük magunkat olyan távol a netgeneráció világától?
Ezt összetett feladatnak látom. A technikai része valószínűleg az, hogy nekünk is képzettebb felhasználóvá kellene válnunk, így a géphasználattal kapcsolatos sarkos véleményünk mögött biztosan kevesebb lenne a rejtett irigység: ők tudnak valamit, amit mi már nem. De főleg azért kellene megtanulnunk ezeket az eszközöket használni, mert ez olyasmi, mintha megtanulnánk beszélni egy idegen nyelvet: a mostani gyerekekét. Aki beszéli ezt a nyelvet, arra máris kevesebb gyanakvással, több ismerősségérzéssel fognak tekinteni. Másrészt csak a saját tapasztalat tudja megmutatni igazán, mi veszélyes, mi nem, hol vannak a fontos határok.
Tartalmilag pedig, úgy gondolom, máris birtokában vagyunk egy nagyon fontos tudásnak, csak sokszor nem megfelelően kommunikáljuk. Ez pedig egyfelől az, hogy ezek a státusszimbólum számba menő csodák csak közvetítő eszközök, a lényeg az, amit közölni akarunk ezeken keresztül. Másfelől nincs mese, rájuk kell szánnunk az időnket. Eleinte minden kisgyerek gondolkodás nélkül az anyukája által, szájjal elmondott és érzelmekkel kísért, előadott meséjét választja, ami közben össze lehet bújni, és szőröstül-bőröstül birtokolni lehet őt, és minden jó dolgot, amit ő tud. Csak később, sok „lepattintás” és csalódás után választják a gyerekek a tv-t vagy a gépet. De ez jó darabig visszafordítható, csak kedvet kell csinálnunk magunkhoz. Az egész rohanó, pénzgyűjtő, szorongó, a minőséget a mennyiségre fölcserélő életvitelünket át kellene alakítani ahhoz, hogy ne ilyen gyerekeink legyenek. Ehhez pedig hatalmas bátorság kellene, a saját függőségünk megkérdőjelezése mindattól, amit most olyan megváltoztathatatlannak hiszünk.
|