1. Ivy Pocket és az Óragyémánt   Kiadás éve: 2016 Oldalszám: 316 "Immár birtokomban volt minden információ ahhoz, hogy megszerezzem a Fellebben a fátyolt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű ellopni a könyvet, de ez volt az egyetlen esély, hogy megtaláljam Rebeccát. Megszaporáztam a lépteimet, hogy lehagyjam az esőt – hiába –, átvágtam az úton, és akkor vettem észre a lányt, aki fel-alá járkált a ház előtt. Kikerültem egy lámpaoszlophoz kikötött kakiló lovat, és már majdnem az ajtóhoz értem, amikor a lány elém lépett, és a nevemen szólított. Ami igen váratlanul ért." Ivy, ​a tűzről pattant szobalány, aki önbizalomban sem szenved hiányt, ezúttal Londonban, egy koporsókészítő házaspár fogadott lányaként bukkan fel. Ivytól azonban most is élő és holt alakok egész sora akar valamit. Egy csinos és fiatal örökösnő eltűnt és halottnak hitt bátyjáról szeretne többet megtudni. Trinity grófnő szelleme egy akciós temetés ügyében kísért. Mindeközben az ördögien gonosz Miss Always minden sarkon ott ólálkodik… Ivyt azonban mindez nem érdekli. Ő a legelbűvölőbb (kissé) halott lány egész Londonban, és az egyetlen, aki megtalálhatja Rebeccát. Ehhez azonban át kell jutnia egy másik világba. Vajon sikerül neki? (Kérdezhetnénk, ha nem Ivyról lenne szó!)       Ivy Pocket arra ébred Párizs egyik neves szállodájában, hogy alkalmazója, Carbunkle grófnő Dél-Amerikába szökött előle. De hősnőnk nem az a fajta, aki átadná magát a búskomorságnak. Most sem kell sokáig kétségek között vergődnie (bár Ivy inkább a tettek embere, mint a vergődésé), mert a haldokló Trinity grófnő magához hívatja és rábízza a nagyhatalmú, titokzatos erejű Óragyémántot azzal, hogy jelentős jutalom ellenében vigye el Angliába és adja át Matilda Butterfieldnek a születésnapjára rendezett bálon. A gyémánthoz néhány szigorú utasítást is fűz. Soha, semmilyen körülmények között nem szabad felpróbálni és ne is említse egy teremtett léleknek sem. Talán mondanom sem kell, hogy Ivy hányat tart be ezek közül. Az első jöttment kíváncsiskodónak beszámol küldetéséről. Természetesen a legrosszabb személynek. Főszereplőnk nem is érzékeli, hogy milyen cifra kalamajkába csöppent. Egyébként a legutolsó oldalakig az olvasó is csak sejti, hogy egy világokat és évszázadokat átívelő történetbe csöppent, ami az Óragyémánt legendája körül keletkezett. Ebben a kusza, titkokkal, ármányokkal átszőtt fordulatos zűrzavarban kell hősnőnknek kibogoznia a szálakat, vagy csak túlélnie az előtte álló egy hetet. Caleb Krisp nem volt rest, a legvégéig tartogatott meglepetéseket (a végkifejlettől még most is csak pislogok), sőt a következő kötetre is bőven maradt megválaszolandó hogyan és miért.  Az Ivy Pocket trilógia első része rejtélyekkel teli, izgalmas, viktoriánus környezetben játszódó gyermekkrimi. Nemcsak kalandos és érdekes, de piszok vicces is. Az első mondattól kezdve imádtam Caleb Krisp stílusát (akár a könyv, minden szempontból szellemes), de még ennél is szenzációsabb, hogy a humora P számára is érthető volt. Krisp ugyanis olyan fennkölten cirkalmas és nagy szavakat használ, ami egy vérbeli arisztokratának is a becsületére válna. Ivy karaktere egyszerre tudálékos és ellenállhatatlanul nevettető, miközben az árva szolgálólány varázsa alól nem bírtuk kivonni magunkat. Miss Pocket látszólag teljes mértékben közönyös a világ hétköznapi dolgai iránt. Egészen fantasztikus módon hiányzik belőle az empátia, miközben mély meggyőződéssel hisz saját nagyszerűségében és fontosságában. Ellenállhatatlan elegy. Krisp az Óragyémánt körül kialakuló rejtélyből eredő feszültséget (és a néhány halálesetet) remekül oldja a humorával. Mielőtt az izgalmas fordulatoktól túltöltődnének az olvasói idegpályák, Ivy mindig tud olyat produkálni, amivel megnevettet. (Hintafa blog)   2. Állítsátok ​meg Ivyt! Kiadás éve: 2017 Oldalszám: 308 A titokzatos Óragyémánt ügyében Ivy Pocket kifogástalanul járt el. Ami cseppet sem meglepő, hiszen Ivy kíméletlenül őszinte, páratlanul humoros és hajmeresztően merész, ráadásul önbizalomban sem szenved hiányt. A tűzrőlpattant szobalány ezúttal Londonban, egy koporsókészítő házaspár fogadott lányaként bukkan fel. És csakhamar fellendül a családi vállalkozás… Az élet azonban nem ilyen egyszerű. Hiszen nem elég, hogy ő maga is halott (legalábbis félig), élő és holt alakok egész sora akar tőle valamit. Egy csinos és fiatal örökösnő eltűnt és halottnak hitt bátyjáról szeretne többet megtudni. Trinity grófnő szelleme egy akciós temetés ügyében kísért. Nevelőanyja jól nevelt ifjú hölgyet szeretne faragni belőle… Érthetetlen! A könyvtárosnő, aki állandóan kérdez (szegény tudatlan pára!), és mindig kíváncsi. És persze az ördögien gonosz Miss Always, aki minden sarkon ott ólálkodik, és az Óragyémántra feni a fogát… Ivyt azonban mindez nem érdekli. Ő a legelbűvölőbb (kissé) halott lány egész Londonban, és az egyetlen, aki megtalálhatja Rebeccát. Ehhez azonban ismét szüksége lesz az Óragyémántra, hogy átjusson egy Prospa nevű másik világba. Vajon sikerül neki? (Kérdezhetnénk, ha nem Ivyról lenne szó!)   Egy árnyalattal halványabb lett a folytatás   Ivy "lángesze" tornádóként zúdul végig a nem kicsit morbid történet második felvonásán, amely azonban sajnos picivel halványabb az első résznél. Caleb Krispnek nem volt könnyű dolga, olyan jól működött a sztori abszurd humora az első könyvben, hogy nem kevés fantázia és írói tudás kellett ahhoz, hogy tartani tudja a saját maga által beállított színvonalat, és ha lehet még izgalmasabbá tegye a félholt lány történetét. Nem sikerült maradéktalanul a feladat, a szerző talán nem bízott magában teljes mértékben, ezért kicsit túltolta a sztori végét, miközben Ivy magához képest is túlzottan idegesítő lett, sokat veszített a szerethetőségéből. Mindezzel együtt azonban egy nagyon szórakoztató könyv született, amelyet még mindig az angol humor kedvelőinek ajánlok elősorban, és azoknak, akik szeretnek kilépni a komfortzónájukból. Mert az Ivy Pocket sorozatban még rengeteg lehetőség van, habár sajnos már egyre kevesebb az igazi rejtély főhősnőnk titokzatos származása körül, de éppen ezért a következő részben már nagyobb is lesz a tét, és mivel Ivy-t nem az eszéért szeretjük, őszintén remélem, ismét lesz valaki, aki megmenti a biztos haláltól (vagy valami olyasmitől), amelynek előidézéséhez különleges tehetsége van a nem túl kifinomult modorú, ámde annál lassúbb felfogású kis hölgynek, aki megbízható módon keveredik mindig bajba, és ezúttal London nem mindig evilági életét állítja a feje tetejére. Habár egyetlen percre sem unatkozik az olvasó (emellett a lány mellett tényleg nem lehet, vele mindig történik valami, ami sohasem jó és szép), azonban a sok kaland és a picit túlzásba vitt szájkarate nem tudja helyettesíteni az első rész mindent elsöprő hevét, és sodró lendületét. Kevesebb akció és több karaktermélység jobb lett volna, de még mindig kiemelkedő darab a második rész is a saját műfajában, kár lenne kihagyni. Ivy Pocket szerető családra lelt egy temetkezési vállalkozónál és feleségénél, igaz, hogy érzelmeiket nagyon jól titkolja az újdonsült apuka és anyuka, akiknek az a különös szokásuk van, hogy minden haldoklóhoz magukkal viszik a lányt, aki elmond egy megható verset, majd kap egy pohár tejet és elalszik. Félhalott hősnőnket ez a tény nem aggasztja különösebben (hiszen látott ő már ennél különösebb dolgokat is korábban), az azonban annál inkább felzaklatja, hogy az Óragyémánt közreműködésével megtudja, hogy Rebecca egy másik világban ugyan, de él, ezért mindent megtesz, hogy megmentse, amivel természetesen hatalmas veszélybe sodorja saját magát...   Amíg az első részben volt elég időnk megismerni Ivy tökéletesen abszurd világát, ezúttal azonnal belecsapunk a lecsóba, melynek eredményeként a habókos lány viharsebesen még magához képest is nagy bajba kerül, és a helyzet egyre rosszabb lesz. Ivy emberismerete továbbra is nullához konvergál, naná, hogy ő az egyetlen, akinek nem tűnik fel, hogy Miss Always ezúttal milyen álruhában és milyen cselszövéssel próbálja rávenni a vele történtekből nem sokat okuló egykori cselédlányt. Ebben a részben Londonban zajlanak az események, amely továbbra is kiváló lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy a viktoriánus Anglia jellegzetes szereplőit (arisztokraták, szolgálók, polgárok) gyilkos humorral figurázza ki, és a mese műfaján belül maradva némi társadalomkritikai élt csempésszen az egyre szövevényesebb sztoriba. Miközben a régi (élő és holt) ismerősök is felbukkannak (természetesen a legrosszabbkor és a legváratlanabb helyen és időben), újakkal is megismerkedhetünk, és egy idő után kicsit túlzsúfolttá válik a történet, amelynek a szálai a végére lassan, de biztosan összeérnek, végre fény (pontosabban árnyék) derül Ivy születésének titkára és különleges képességeinek forrására, amely nagyon ütős folytatás ígér, hiszen a világok harcában kulcsszerepet fog játszani a kishölgy.   Habár még mindig jól szórakoztam a könyvön, ezúttal elmaradt a "hűha" élmény, amit valahol meg tudok érteni, hiszen az újdonság varázsa elmúlt, ezért a szerzőnek rá kellett pakolnia több lapáttal is a sztorira, hogy fenntartsa az olvasók érdeklődését, azonban közben sajnos kicsit túllőtt a célon, nem sikerült mindvégig olyan jól hoznia a "rémes ez az Ivy, de azért szeretjük" stílust, ezért a vége felé már határozottan elkezdett idegesíteni a leányzó viselkedése és szövege. Ráadásul a könyv illusztrációi sem sikeredtek valamiért olyan remekül, mint az első részben, nem tudtak túl sokat hozzáadni a hangulathoz. A történet jóval izgalmasabb lett, ennek azonban az volt az ára, hogy az igazi erő időnként már hiányzott belőle. Mindezzel együtt még mindig kiemelkedő élményt tud nyújtani a mese műfajában a sajátos humorával és teljesen agyament világával, azonban már nem tudok annyira lelkesedni érte, mint az első felvonásért. A fergeteges bevezető rész után egy picit csalódást keltő a folytatás, de Ivy Pocket karaktere olyan jól kitalálásra került, hogy még mindig maradt elég szufla a következő felvonásra, sőt a tét egyre emelkedik, és nagyon remélem, hogy a továbbiakban az író nem görcsöl annyit a sztorin, mint most, hanem szabadjára engedi a fantáziáját, és újra egy teljesen kiszámíthatatlan és minden sablontól mentes könyvvel fog megörvendeztetni bennünket. Összességében egy jó, de nem mindent elsöprő folytatás született, amely tökéletes választás egy esős őszi estére, mert Ivy garantáltan el fogja tudni vonni a figyelmünket a szomorú időjárásról, de a kivételes olvasmányélmény ezúttal sajnos elmarad. A főhősnő szerethetősége nem kicsit szenvedett csorbát, nem éppen kifinomult modora sem előnyére változott, azonban még mindig van olyan érdekes a karaktere, hogy ha már nem olyan hőfokon, mint korábban, de azért még mindig kíváncsian várom a folytatást. (Baráth Zsuzsa) 3. Hozzátok el nekem, Íyi Pocket fejét! Kiadás éve: 2018 Oldalszám: 308   Kedvenc szobalányunk története a végéhez ér. A Caleb Krisp Ivy Pocket és az Óragyémánt és az Állítsátok meg Ivyt! című regényében megismert szeleburdi szobalány, Ivy élőkön és holtakon keresztül szórakoztatott minket képtelen kalandjaival, a trilógia pedig a Hozzátok el nekem Ivy Pocket fejét! című kötettel zárul, nem kevésbé humorosan és elképesztő csavarokat tartogatva. FERGETEGESEN VICCES és elsöprően kiborító hősnőnk ezúttal Londonba indul, hogy átkelve Prospába megmentse Anastasiát és az ifjú Rebeccát, akikre a halálnál is rosszabb sors vár. Csakhogy minden lépésnél akadályokba ütközik. A gonosz Miss Always és ördögi lokkjai a nyomában vannak. Anastasiát álnok és szívtelen nővére szörnyű helyre rejti, ahol soha senki nem találhatja meg. És ami a legrosszabb: még az Óragyémánt is felmondja a szolgálatot. Az Ivy Pocket-trilógia VIHAROS FINÁLÉJÁBAN ezernyi rejtély vár arra, hogy végre megoldja valaki. (Ja, és mellesleg egész Prospát meg kell menteni.) És ki lehetne alkalmasabb a feladatra, mint épp Ivy? Végül is egy orosz sakkmester veszett el benne... meg egy koporsókészítő lánya... és persze egy díjnyertes csődör...     smokingbarrels.blog.hu   Hozza a korábbi részek szintjét a befejező kötet is, unalom kizárt, bár egy árnyalattal kevésbé sikerült zseniálisra a finálé, mint lehetett volna. Hiányozni fog Ivy. Mert sajnos itt a vége, nincs újabb hajmeresztő kaland, átjárás két világ között, utoljára élvezhettük Miss Pocket nem annyira kifinomult stílusát és kevésbé éles eszét. Szeretem a zakkant meséket, mert nem átlagosak, ezért nagyon sajnálom, hogy befejeződött a trilógia, viszont istenien szórakoztam az utolsó részen is. Caleb Krisp Ivy-hez méltó lezárást prezentált nekünk, talán csak az utolsó oldalak lógtak ki egy kicsit a korábbi erősen sötét tónusú hangulatból, de hát ez mégiscsak egy mese, nem lehet a végtelenségig drámázni benne, nem igaz? A kalandokra most sem lehet panasz, a szerző rá tudott tenni még egy lapáttal a korábbi részekben sem éppen csillámpónis fordulatokra, minden szál összeér a végén, ahogyan azt kell, de nem éppen szokványos módon, ahogyan azt Miss Pocket-től megszokhattuk. Ivy igazi antihős, nem szép, nem okos, viszont helyén van a szíve, és a morcos külső mögött valójában egy nagyon is érzékeny lélek lakozik, amely ugyanúgy szeretetre áhítozik, mint bárki, az apátlan-anyátlan árvának a legfontosabb a család, amely az ő esetében nem kicsit bonyolult. Az előző részekben már kiderült, ki áll a rossz és ki a jó oldalon, de azért még van egy újabb karakter az író tarsolyában, amelyen kellőképpen ledöbbenhetünk. Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlom ezt a mesét, kell hozzá egy kis nyitottáság, hiszen nemcsak a főhős nem szerethető, a többi szereplő sem szokványos, de legalább egyedi a történet és biztosan nem fogjuk egyhamar elfelejteni Ivy Pocket-et és viselt dolgait. Hozza a korábbi részek szintjét a befejező kötet is, unalom kizárt, bár egy árnyalattal kevésbé sikerült zseniálisra a finálé, mint lehetett volna. Ivy Pocket-nek rengeteg dolga van, meg kell mentenie Rebeccát, az édesanyját és amúgy mellesleg Prospát is, saját magáról nem is beszélve. Nem könnyű elkerülni Miss Always-t és a lokkjait, de szerencsére Miss Frost is feltűnik a színen, ahogyan a régi barátok és ellenségek is. Az Óragyémánt azonban nem nagyon akar működni, ezért Ivy-nak alternatív lehetőségeket kell találnia ahhoz, hogy visszatérjen Prospába, a kalandjai során pedig még önmagával is összefut... Picit csalódott vagyok, nekem hiányzott a végéről egy olyan igazi vad Ivy-s csavar, valahogy pont az utolsó részre fogyott el egy picit a szerző fantáziája, nem vagyok hozzászokva, hogy kitaláljam, mi történik a következő oldalon, pont az volt a legnagyobb erénye ennek a sorozatnak, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan volt. A zseniálisan sötét tónus is kicsit elszürkült, nem szólt mindvégig a szellemi tűzijáték, néha csak pislálkolt az amúgy sodró lendületű történet tüze, de összességében még mindig átlagon felüli darabról van szó a saját műfajában. Nyilván nem volt könnyű befejezni egy tökéletesen sablonmentes sztorit úgy, hogy a happy end se maradjon el, de azért egy hangyányit gyengusabbra sikeredett a végjáték, mint gondoltam volna. Mindezzel együtt imádtam Ivy legújabb kalandjait, ez a lány vonzza a bajt, a stílusa pedig nos, finoman szólva sem kedves, de legalább nem unalmas sem a karater, sem pedig a történet. Ivy hazudik, mint a vízfolyás, mindenkinél okosabbnak hiszi magát, sohasem fogja be a száját, nem éppen úrilányhoz méltóan beszél, és mégis teljes gőzzel drukkolunk neki, hogy mentse meg Prospát és a barátait és találja meg a családját. Mert ez a kislány valójában ugyanolyan, mint bármelyikünk, álarcot visel és próbálja túlélni a mindennapokat, miközben legbelül igazi érzelmekért és szeretetért remeg. Nem jutott neki könnyű sors, hiszen nem elég, hogy félig halott, nagyon bonyolultak a családi viszonyai, ráadásul mindenki rá vadászik, kevés a barátja, és rájuk is folyamatosan bajt hoz. Mégis ő az egyetlen reménye Prospának, amelyet súlyos átok súlyt már évszázadok óta, az emberek szenvednek, a túlélésüket az Ivy világából elrabolt lelkek biztosítják, akikre szintén borzalmas sors vár, ráadásul többen is át akarják venni az uralmat ebben a jobb sorsra érdemes birodalomban. Közben az idő is sürget, hiszen ha megszűnik az átjáró a világok között, Ivy örökre elveszíti a családját, vagyis csőstül jönnek a kalandok, csak győzzük követni őket. A két világ között egyre inkább elmosódik határ, azonban az igazán fontos dolgok most Prospában történnek, amelynek megismerhetjük szomorú történetét, és lakosainak kilátástalan sorsát, melyet a sötét mágia tett tönkre évszázadokkal ezelőtt. Az Óragyémántról is meg tudunk végre mindent, ahogyan az is kiderül, miért pont Ivy került az események középpontjába. A szerző bedobott mindent, hogy a zárókötet emlékezetes legyen (ami nem volt könnyű, hiszen az előző részek eléggé magasra tették a mércét), kár, hogy a végére kifogyott a szufla a történetből, de nem baj, ezzel az apró szépséghibával együtt is nagyon szerettem ezt a különleges mesét, amely összességében méltó lezárása volt Miss Pocket kalandjainak. A zűrös, furcsa lány felülemelkedett a nehézségeken, talán nekünk is kellene egy Prospa, amelyben kiléphetünk a saját szürke hétköznapjainkból és olyan kalandokat élhetünk át, amelyek által többek leszünk és még jót is tehetünk a világgal, vagy lehet inkább meg kellene keresnünk saját magunkban a magunk Prospáját.