Egy könyvnél a borító és a fülszöveg adja meg az első és legfontosabb indíttatást az olvasáshoz. Ha érdekes és vonzó a borító, ha a fülszöveg, vagy a könyv hátulján található leírás pont az olvasó hangulatával egyazon hullámhosszon rezeg, az szinte biztos siker (persze még ilyenkor is érhetik ez embert csalódások). Mabel Jones és az Ijesztő Kukac esetében pontosan arra lehet számítani, ami a könyv hátoldalán olvasható. Mondjuk chips pont nem potyogott az orrunkból, de Will Mabbitt állatira érti a csíziót.  Az elsőkönyves, de kétgyerekes apuka Will Mabbitt állatos kalóz-kalandregényében olyan könnyeden, mégis biztos kézzel keveri a humort az izgalmakkal, ami miatt ritkán volt elég egy fejezetet olvasnunk. Így aztán egészen meglepődtem, amikor pár nappal később kiolvastuk a könyvet. Persze engem sem kellett noszogatni, hogy egy kicsivel tovább tartson a mesélés.  Mabel Jones egy ártalmatlannak tűnő bányászkodás után szorult helyzetben találja magát. Az éjszaka közepén a baljós (de inkább Baljósh) csendre ébred. Nem akármilyenre, hanem OLYANra. Amikor gyanúját megpróbálja eloszlatni egy kéz megfogja, bezsákolja, s hipp-hopp egy kalózhajó fedélzetén találja magát úgy, ahogy volt, hálóruhában, mezítláb, rémülten. De Mabel Jones-t nem akármilyen fából faragták, nem ijed meg akárkitől. Kivéve ha az az akárki egy nagyon gonosz tekintetű, elvetemült kalózfarkas, aki azzal fenyegeti, hogy végig kell sélálnia a "Biztos Halál Csúszós Rúdján", az pedig semmi jóval nem kecsegtet. A csíkos pizsamás Mabel végül kivágja magát szorult helyzetéből (mire jó, ha az ember tud helyesen írni-olvasni), és beáll a kecske, a gorilla, a "finom beszédű" hízó, a krokodil, az orángután, a vakond és a néma lóri mellé kalóznak. A hajó legénysége épp életük leghatalmasabb kincsének lelőhelyét keresi, Mabel feltűnéséig hasztalan. A kapitány már épp elvesztené kevéske türelmét, amikor kiderül, hogy Mabel tud olvasni! Más esély híján, a serdülő Mabel beáll a kalózok közé, akikkel rögvest útnak indul a Vad Nyugati-Tenger felé, ahol a Szőrös Sellő roncsaitól balra megtalálják első célpontjukat, aki a Hullaszín Homár Kocsmában időzik. A találékony, megbízható és jószívű Mabelt a legénység nagy része hamar megkedveli. De ez még csak a kalandok kezdete. Jönnek még sajttortán civakodó homárok, egy Óóóriás fehér bálna, Mabel összeakad egy hamisítatlan, ámde bosszúszomjas gróffal, beszorul egy kriptába, ahonnan csak éles eszének és szerencséjének köszönhetően menekül. Mindeközben egyfolytában egy talányos versen töri a fejét, amit egy ravasz birka hagyott hátra, és valószínűleg az egész rejtély kulcsa. De mi baj történhet akkor, ha valakit vállalkozásában még egy hamisítatlan Pszichopomposz is támogat?!  Mindig irigyeltem azokat, akik úgy tudnak írni és a humor húrjait pengetni, ahogy Will Mabbit teszi. A sziporkázó állatos kalózregényében végig úgy adagolja és váltogatja a humoros, kalandos és izgalmakkal fűszerezett részeket, hogy az olvasót szabályosan húzza-vonja magával a történet. Volt egy rész, ahol én is elszontyolodtam, amikor az író elkezdett kiszólogatni a regényből. Tavaly ugyanis olvastunk egy másik könyvet -nem Will Mabbitt tollából-, ami annyire tele volt tűzdelve kiszólásokkal, hogy a végén már csak könyörgés hatása alatt voltam hajlandó elolvasni. Szerencsére Will Mabbittet arányérzéke nem hagyta cserben. Nem visz semmit túlzásba, az olvasó megszólításával mindössze azt a hatást éri el, hogy "belépünk" a történetbe, a kalandokat még inkább a magunkénak érezzük.  Miután ismét enyém lett a felolvasó szerepe, pár nap alatt -teljesen érthetetlen módon és a legnagyobb sajnálatunkra- végére jártunk a kalandoknak, amit Pék Zoltán nagyon értő fordítása tett még élvezetesebbé. Az illusztrációkat készítő Ross Collins munkái tökéletesen tolmácsolják a történet hangulatát, az állatok jellemét.  Az egyik legjobb hír, amire a könyv elolvasása után bukkantam: Mabel Jones kalandjainak van folytatása is! Addig is két fontos tanulság:  a fogkrémmel kevert gyereknyál a kalózok számára halálos méreg (hajrá szájhigiénia!), az önkéntes bányamunka eredményének elfogyasztása pedig vad és előre kiszámíthatatlan kalandokhoz vezet. (Így mindenki csak a saját felelősségére vágjon bele.)

2. Mabel Jones és a Tiltott Város   Oldalszám: 308 Te mit tennél, ha bűvös indák bújnának elő a gardróbból, és ellopnák a kishúgodat? Ha Mabel Jones lennél, akkor nem félnél semmitől, és követnéd őket! Még ha ez azt is jelenti, hogy be kell hatolnod egy veszedelmes dzsungelbe, ahol halálos szörnyeket és mérgezett cukorkákat legyűrve juthatsz csak a Tiltott Városba.  De vajon Mabel sikerrel jár-e, és kimenti húgát a gonosz Boszorkánykirálynő karmaiból? Vagy sosem látjuk őt viszont? "Csak a szél fütyülése az összedőlt épületek közt…  Csak a páfrány surrogása a repedt aszfalton…  És ha ott lennénk (és legyünk hálásak, hogy nem vagyunk, de ha ott lennénk), látnánk egy vén boszorkányt, aki mosolyog, és lefordítja a dzsungel elsuttogott szavait.  – Úton van. A Mabel Jones nevezetű közeledik."

A semmitől meg nem riadó Mabel Jones visszatér. A csíkos pizsamás kalandornak tavaly óta született egy huga, akivel kénytelenek megosztozni a gyerekszobán. Sajnos...   Így a szekrényból kisunnyogó, gonosz szándékú növény tévedésből az édes tudatlanságban szunyókáló kis Maggie-t rabolja el a kiságyból. Mabel -rövid gondolkodási idő után- beleveti magát a távoli jövőbe, a Zújvilágba.  Az Álmok Városában nemsokára találkozik néhány régi jóbaráttal és újdonsült utazókkal (mint például a tudálékos borzzal és egy kissé ütődött, álmodozó görénnyel), akikkel együtt veszik célba a dzsungel mélyén rejtőző Tiltott Várost. Mabel reményei szerint -és a csőrgyűjtő Mr. Habib jóslatai alapján- itt fog rátalálni Maggie-re. Magától értetődő módón az expedíció résztvevői számtalan életveszélyes, borzongató kalandban vesznek részt, míg elérkezik a végső, mindent eldöntő összecsapás.  Már az első résznél is megállapítottam, de a biztonság kedvéért újra meglepődtem, hogy milyen viharos gyorsasággal faltuk Mabel kalandjait. Ebben nyilvánvalóan Ross Collins elképesztően pezsgő, izgalmas illusztrációinak is nagy szerepük volt. Az egész könyv tele van energiával és lendülettel. A markáns jellemvonásokkal megalkotott karakterekkel könnyű azonosulni, így egy önálló olvasó is könnyedén eligazodik szándékaik között. Mabbitt vagányságáról árulkodik az is, hogy főszereplőjévé egy olyan lányt tesz, aki elrévedő pillanataiban az orrát túrja (egyébként a fiú mellékszereplővel is elfordul ez, de most nem ő van a középpontban). Ha másért nem, szerintem már önmagában ezért a bátor húzásért megéri felcsapni a könyvet.      Alkalomadtán kedvelem az olyan tipográfiát, ahol a betűméteretekkel és a betűtípusok váltakoztatásával fejezik ki a beszélő szándékát, hangsúlyát. Éjjel-nappal színesen-szagosan pörgő világunkban kell is valami, ami felveszi a versenyt a képernyőkkel és olyan hipnotizált tekinteteket, tátott szájakat tud produkálni, mint bármely szélesvászon.      Will Mabbitt látványos kivitelezésű története, szövevényes, fordulatos kalandjaival újra alaposan feldobta vakációs napjainkat. A(z fel)olvasót magával rántja, részévé válik a kalandnak.  A szerző nem riad vissza időnként a borzongató részektől sem, bár az izgalom tetőfokát hajlamos tökéletesen oda nem illő, így ebben a kontextusban nagyon vicces megjegyzésekkel (mint például a vöröshagymáról szóló értekezésének dicséretével) tompítani. Mindenesetre esti meseként olvasva számítsatok rá, hogy az elalvás idejét alaposan kitolja.  Mi pont egy olyan délutánon kezdtünk bele, amikor úgy tűnt, a nap reménytelenül és jóvátehetetlenül nem kívánt irányba halad. Viszont attól a pillanattól, hogy fellapoztuk, egészen a hatása alá kerültünk.      Persze mondhatnám, hogy mindez azért van, mert nálunk minden sikerre van ítélve, amiben térkép szerepel. De az az igazság Mabbitt nagyon ügyesen irányítja a történet szekerét. Az első részben a kalózkodás és minden ezzel járó tengeri kaland állt a fókuszban, a második részben viszont egy dzsungelexpedíciót izgulunk végig, válogatott veszélyekkel szembenézve, kegyetlen vetélytársakat leküzdve.  A befejezés pedig azt is előrevetítit, hogy a folytatásban az orrának belsejét oly gyakran vakargató Mabel és kis csapata kénytelen lesz utánajárni annak a furcsa és igen megrázó rejtélynek, ami a zemberi faj eltűnését okozta. Helyünket pedig kik mások vehetnék át, mint az állatok. Tippem is van arra, hogy mi történhetett, de Mabbitt fantáziájának szárnyalását elnézve, inkább megtartom magamnak.  Végül, de nem utolsó sorban egy sikertörténethez a jó fordítás is elengedhetetlen. Pék Zoltánra még mindig lehet számítani (úgy látszik Mabel Jones körül ilyen megbízható csapat gyűlt össze). A fantáziadús megoldásai közül a “zembervackor” állt a szívemhez legközelebb. Persze a szöveg egésze remek, az apró poénokat, a jelenetek hangulatát tökéletesen tükrözi.   Forrás: Hintafa blog