Hintafa blog   A kortárs történetek mellett nagyon szeretek klasszikus meséket (fel)olvasni. Mindig jó olyan szöveggel találkozni, ami százsok évvel az első megjelenés után is működik. A Dzsungel könyve is közel 40 kiadást ért meg hazánkban.  Adja magát a kérdés, lehet még újat mutatni? A Manó könyvek komolyan vette a feladatot és a jól ismert klasszikust különleges képi világgal bocsátották útjára. Ha egy ilyen hosszú múltra visszatekintő történet jelenik meg ismét, muszáj valamivel előállnia, amiért felkapjuk a fejünket és rabul ejtett tekintetünket el sem tudjuk -nem is érdemes- fordítani. Vagy tátott szájjal bámulunk. Bár úgy kicsit nehéz felolvasni. Maugli meséje olyan, amit szívünkre ölelhetünk, dédelgethetünk, vagy belefeledkezve száguldhatunk a Dzsungel mélyén. Drukkolhatunk  bizonyos szereplőknek és vadul haragudhatunk másokra. Valamilyen formában már mindenki olvasta/látta/hallott róla, így akár elcsépeltnek is tűnhetne. Éppen ezért Quéntin Gréban sem aprózta el a képeit, és az eredményt látva nem ijedt meg attól, hogy ilyen nagymultú történethez kell megálmodnia egy új világot. Nem pusztán egy szépen illusztált könyvet nyújt át, hanem egy képes albumot, ami méreteit tekintve vetekszik egy korábbi kedvencünkkel, a Föld alatt/Víz alattal. Annyira élőek illusztrációi, hogy olvasás közben sokszor támadt az a  benyomásom (és ha gyanús neszeket hallok, akkor még most is eszembe jutnak), hogy a képek szinte lemásznak az oldalól. Vagy, ha Ti is féltek a kígyóktól, akkor hagyjuk a mászást, mondjuk azt, hogy kizárólag a mi kedvünkért pózolnak egyetlen pillanatra, aztán továbblapozás után folytatják életüket Inda titokzatos dzsungelében. Bár pózolást írtam, de  nincs a festményeiben semmi “művi” erőltetettség. A vízfestékkel készített pillanatképek a Dzsungel és lakóinak intenzív életét a maguk természetességében mutatják meg. Ezekből az aprólékos, megbabonázóan kifejező illusztrációkból minden oldalra jut egy-kettő,. Olvasás után ezeket böngészve könnyedén újraélhetjük a történetet.   Egyszerű dolgunk lesz, mert Gréban általában valamilyen különleges szemszöget választ ábrázolásaihoz, egy feszült, vagy fontos pillanatot. Elég egy jellegzetes póz, ami egyszerre fejezi ki az állat vagy ember személyiségét, szándékait, lelkiállapotát. Az erdő homályából leselkdő Sir-Kántól kezdve a farkaskölykökkel meghitten összekucorodva alvó Maugliig, aki pár év múlva és harminc oldallal később vérbeli vezérré válik, a folyamattal járó minden fájdalommal és  büszkeséggel. Egyszerű dolgunk lesz, mert Gréban általában valamilyen különleges szemszöget választ ábrázolásaihoz, egy feszült, vagy fontos pillanatot. Elég egy jellegzetes póz, ami egyszerre fejezi ki az állat vagy ember személyiségét, szándékait, lelkiállapotát. Az erdő homályából leselkdő Sir-Kántól kezdve a farkaskölykökkel meghitten összekucorodva alvó Maugliig, aki pár év múlva és harminc oldallal később vérbeli vezérré válik, a folyamattal járó minden fájdalommal és  büszkeséggel. A szöveget az eredetihez képest természetesen a korosztálynak megfelelően lerövidítette és helyenként átdolgozta Xavier Deutsch, amit a nagyszerű Tótfalusi Ágnes fordításában olvashatunk újra és újra. A történet négy fejezetre tagolódik, a legfontosabb történéseket szem előtt tartva. Ugyan meglehetősen hosszúak az egyes részek, de azért mindig sikerült olyan helyen abbahagyni az olvasást, hogy nem lett töredezett a mese.  Mauglinak, a kicsi béka meséjének nagyon sok rétege van, amibe az olvasó korától és élettapasztalatától függően tud elmerülni. Egyrészt egy izgalmas kaland, de ugyanúgy szól az összetartásról, az elfogadásról, túlélésről, a közösség megtartó és kitaszító erejéről, a hitről, a barátságról, a jövőbe fektetett reményről, az elengedésről és igen, a szülői szeretetről. Általában törekszem elkerülni az előbbiekhez hasonlóan könnyfakasztásra hajlamosító miegymásokat, mert a betűk fekete-fehérje nem mindig tűri jól ezeket a bensőséges érzelmeket. Viszont Gréban által megteremtett Dzsungelben nagyon sok színnek van helye. Hasonlóképpen  a mesében, amit nem koptatott el az idő vasfoga.