Midasz király mohó volt és kapzsi. Mit is kívánhatott az ilyen ember? Természetesen kincset, gazdagságot, aranyat, ezüstöt, hogy õ legyen a leggazdagabb ember a világon. Így felelt a szolgának:
– Azt kívánom, hogy minden, amihez hozzáérek, nyomban arannyá változzék.
A szerencsétlen! Nem is tudta, hogy mit kíván!
A következõ napokban Midasz király kívánsága egyre-másra teljesedett: ha letört a bokorról egy ágat, arannyá változott; ha fölemelt egy göröngyöt, arannyá változott; ha leszakított egy kalászt, arannyá változott. Ha végigsimította kezével a sárga búzakalászokat, az egész vetés aranyban ragyogott. Ha megszomjazott, és királyi kertjében almát szakított a fáról, az alma is arannyá változott. Ha bement palotájába, és megfogta az ajtó kilincsét vagy az ajtót, az bizony mindenestül arannyá változott. Bent a palotában, mikor ebédhez készült, megmosta kezét, mire a víz is aranyvízzé változott. Azután asztalhoz ült, jöttek a szolgák, hozták a pompásabbnál pompásabb ételeket: a király kivett az aranytálból egy darab kenyeret, az is arannyá változott, a pecsenye, a gyümölcs, a sütemény, minden színarannyá változott. Így aztán a király éhesen kelt föl az asztaltól.
Három napja éhezett már a király, amikor kétségbeesésében elment Bakkhosz isten oltárához, kecskebakot áldozott a nagy hatalmú istennek, és könyörgött hozzá, hogy oldozza fel az esztelen kívánsága miatt rászakadt átok alól. Ekkor a szentély sötétjébõl szózat hangzott fel. Nyilván a fõpap beszélt a bor istenének sugallatára:
– Menj végig a nagy folyó mentén egészen a forrásig, mártsd a forrásba fejed, mosd végig testedet, és akkor megszabadulsz az oktalan kívánságod miatt rád szakadt átkos varázslattól.
Midasz király meghallgatta Bakkhosz isten intelmét, megfürdött a forrásban, s az levette róla a mindent arannyá változtató varázslatot.
Midasz király békében éldegélt, és nem áhítozott többé annyi aranyra, mint annak elõtte. Történt azonban, hogy Marszüasz, egy kis-ázsiai pásztor, aki pompásan tudott furulyázni, versenyre állt ki Apollónnal, a mûvészetek istenével, és azt merte állítani, hogy az õ furulyázása sokkal szebb, sokkal különb, mint Apollón lantjátéka. Mivel ez a Marszüasz a király pásztora volt, Midaszt kérte fel döntõbírónak ebben a zenei versenyben. Midasz király – szerencsétlenségére – Marszüaszt ítélte gyõztesnek, mivelhogy neki jobban tetszett az ázsiai pásztorfurulya, mint a görögök lágy lantmuzsikája. Apollón azonban isten volt, tehát megbosszulta magát: Marszüaszt megnyúzta, Midasz királynak pedig szamárfület növesztett.
Midasz király most már másodszor lett boldogtalan életében. Elõször azért bûnhõdött, mert túlságosan éhezett az aranyra, másodszor pedig azért, mert õszintén megmondta a véleményét az isten muzsikájáról. Igen ám, de ez a két szamárfül nagyon súlyos büntetés volt. Sapkát húzott ugyan, és így rejtegette szõrös, nagy fülét, de borbélya elõtt, aki nyírta és borotválta, mégiscsak le kellett vetnie süvegét. Így hát a borbély megtudta a nagy titkot, hogy Midasz királynak szamárfüle van.
A király nemcsak dúsan megajándékozta a borbélyt, hogy hallgatásra bírja, hanem szinte könyörgött is neki, hogy õrizze meg a titkát, máskülönben alattvalói kikacagják. Csakhogy a borbélyok mindig is nagyon beszédes és fecsegõ emberek voltak, nem csoda hát, hogy Midasz király borbélya sem tudta magában tartani a nagy titkot. Szeretett volna hallgatni, hiszen a király bõségesen megfizette érte. De akárhogy erõlködött is, nem tudta a bögyében tartani, mindenképpen kikívánkozott belõle. Kiment hát a mezõre, nagy gödröt ásott, abba súgta bele, hogy Midasz királynak szamárfüle van, s utána nyomban betemette a gödröt. Azt hitte, hogy ezzel a titkot is mindörökre eltemette.
Az ám, csakhogy a gödör fölött tavaszra kinõtt a sás. A sás levelei minden kis szellõre megrezegnek, és susogni kezdenek, és ezek a sáslevelek folyton azt susogták, hogy Midasz királynak szamárfüle van.
Így aztán az egész ország megtudta Midasz király szégyenét.
|