- Nem érek rá, kicsi fiam, majd később! - Mikor lesz később? – faggatja Pöttömke. - Télen. Amikor bezárjuk a mosodát. - Mikor lesz télen? - Mihelyt lehull a hó. - És mikor hullik le a hó? - Amint olyan hidegre fordul az idő, hogy az esőcseppek megfagynak odafönt a levegőben, és fehér hópihe-ruhában érnek földet. - Bárcsak már olyan hideg lenne! – sóhajtja Pöttömke, mert nagyon vágyik a mesére. De a nap még forrón süti a meserétet és Pöttömke nem bír várni. Kiszalad a Pöttyös utcára, és körülnéz, hogy kit beszélhetne rá a meseszóra. - Gyíkocska, állj meg, mesélj nekem! - Jaj, dehogyis állok! Nagyon sietek. sürgős üzenetet viszek. - Szabóméhecske néni! Mesélj nekem! - Jaj, kincsem, dehogy mesélek, akkora munkában vagyok! Éppen pipacsszirmot szabok. - Tücsök bácsi, ugye, te mesélsz nekem? -Szó se lehet róla, gyermekem. Gyakorolnom kell az esti hangversenyre. Senki nem ér rá, mindenkinek dolga van, csak Pöttömke unatkozik, és leül egy harangvirág tövébe sírni. amint javában záporoznak a könnyei, egyszer csak megszólítja valaki: - Hát te kivagy, és minek szaporítod itt a harmatot? Valamivel nagyobb kislány áll ellőtte, icipici piros táskával a vállán. Haja, mint a pitypang pelyhe, arca, mint a vadrózsa szirma. Pöttömke először duzzogva akarja elfordítani a fejét, de aztán meggondolja magát és bemutatkozik. - Pöttömke vagyok, a tündér-anyukám egyetlen manófiacskája. A kislány bólint: - Engem pedig Fontoskának hívnak, mert általában nagyon komoly vagyok, és ha megnövök, tündér szeretnék lenni, olyan, aki csupa jót és szépet tesz. Pöttömke nem tudja, mi az, hogy általában de felcsillan a szeme: - Akkor most mindjárt gyakorolhatnád a tündérséget általában, és mesélhetnél nekem, meg játszhatnál velem általában, mert nagyon unatkozom, általában! - Hát ezért sírtál? – csodálkozik Fontoska, majd megkérdezi: - Te miért nem jársz óvodába? - Az micsoda? - Az egy szép, kertes ház, ahol egész nap játszunk, énekelünk, mesét hallgatunk. - Igazán? - De ez még nem minden, mert rajzolni, sőt festeni is szoktunk, és bábszínházat játszunk. - Milyen pompás lehet! Éppen nekem való! Vigyél magaddal, Fontoska. - Azt nem lehet, de kérd meg anyukádat, hogy írasson be. Ha jó kisfiú vagy, biztosan szívesen fogad az óvó néni, és meglátod, soha többé nem fogsz unatkozni. Pöttömke jó kisfiú volt, és így esett, hogy három nap múlva, pici piros táskával a vállán, ugyanúgy igyekezett a Százszorszép óvoda felé, mint kedves, új pajtása, Fontoska. Örömtől és büszkeségtől dagadó szívvel lépte át a küszöböt, azután kíváncsian körülnézett. - Jó reggelt, Pöttömke! – fogadta kedvesen az óvó néni. Már vártunk. de valamit elfelejtettél az ajtóban. Pöttömke meglepetten hátranézett. Pillantása a kapu fölött lógó csengettyűvirágokra esett. Áhá, megvan! Belecsimpaszkodott a virágok szárába, és elkezdte őket rázni, hogy csak úgy csengett-bongott az egész Százszorszép óvoda. A gyereke nagyot nevettek, az óvó néni pedig felkapta és magához ölelte: - Csöngetni nem kell, hiszen nyitva az ajtó. Hanem a köszönést felejtetted el. No, sebaj, holnap már tudni fogod, ugye? Most pedig gyere, megmutatom a helyedet a kiscsoportban. Leültette manófiúcskát egy parányi, piros székre. Pöttömkének annyira tetszett a szék, hogy amikor az óvó néni félrefordult, hintázni kezdett rajta, előre-hátra, s addig billegett, míg egyszer csak…puff!... A szék felborult, Pöttömke legurult. Szerencsére nem nagyon ütötte meg magát, és inkább ijedtében szipogott, mint fájdalmában. - Hintázni is fogunk, Pöttömke – emelte fel az óvó néni – de majd odakint az udvaron. A szék nem arra való. Most kérlek, figyelj, mert mesét mondok, azután játszunk és meghallgatjuk a nagycsoportosok énekét. Kiderült, hogy már Fontoska is nagycsoportos, és egyedül is szépen éneke..Pöttömke elámulva hallgatta. Amikor délután hazafelé ballagott, már ő is halkan dúdolgatta magában a dalt. Otthon kíváncsian várta az anyukája. - Nos, hogy érezted magad az óvodában? Pöttömke kihúzta magát: - Köszönöm, egész jól. Azt hiszem, holnap is elmegyek!